Prológus -1.-2.-3.-4. Fejezet

 

Prológus

Fordította: Szilvi

 

 

Cynthia Leighton a kormánykeret szorítva száguldott a sötét országúton, a motor morajlása elnyomta eszeveszett zihálásának hangját. A szeme aggódva pislantott a majdnem üres útra a visszapillantó tükrében, ahol hirtelen egy fényszórópár jelent meg, egyre közelebb száguldva a korahajnali sötétben. A már eddig is dübörgő adrenalinszintje még magasabbra szökött, amikor beletaposott a gázpedálba, és a nagy terepjáró örömteli sebességgel ugrott meg. Cyn az alacsonyan lévő fényszórókra meredt, egy drága szedán hűvös kékjére, ami túl gyorsan közeledett. Pillanatok alatt utoléri. Ő volt az? Felfedezte volna a lány megtévesztését, és utána eredt?

Még szorosabban markolta a kormánykereket, a keze görcsös fájdalommal tiltakozott, miközben a szedán már ott volt a seggében, annyira közel, hogy alig látta már a fényszóróit. Hirtelen oldalra húzódott, hogy nekimenjen, ha erre van szükség. Egy pillanatig az a veszély fenyegetett, hogy a terepjáró felborul, egy ideig két keréken gurult, ahogy átcsúszott a szomszédos sávba, a biztonsági öv pedig a nyakába vágott, miközben próbálta visszatartani őt.

A nagy szedán elrongyolt mellette, a sofőr még csak felé sem pillantott, miközben elszáguldott a saját célja felé – amelynek semmi köze sem volt hozzá. Cyn lehanyatlott a vezetőülésen, lenyelve félelme kemény gombócát, érezte a légkondicionáló hűvösét, miközben verejték lepte el testét. Miért gondolta valaha is, hogy jó ötlet további vámpírokkal kapcsolatba lépni? Arra számított, hogy mindannyian olyanok lesznek, mint Raphael – a gyönyörű, hazug gazember – is volt? Persze, összetörte a szívét, de minden cserkész erény, mint például tiszteletreméltó és megbízható, rá is vonatkoztak. Akármilyen hatalmas is volt, ő a területét a népe hűségével és tiszteletével irányította, nem pedig félelemmel.

De Texasban nem ezt találta. Nem, itt felfedezte a gonosz arcát – Jabril Karimot, a déli területek vámpírlordját, és egyben egy olyan megvetendő és aljas lényt, amellyel még sohasem találkozott. Egy vámpír, aki rabszolgává tette azokat, akikre vágyott, és megsemmisített mindenkit, aki az útjába került. És most ide került Cyn... és a csomagtartóban bujkáló vámpír, egy vámpír, akinek az élete attól függött, hogy Cyn a repülőtérre ér-e, mielőtt Jabril felfedezné, hogy eltűntek.

Erősebben nyomta a gázpedált, finoman átlépve a sebesség és az óvatosság közötti vékony határvonalat. Egy pillantást vetett a műszerfal órájára. Már majdnem napkelte volt. Ha addig sikerülne megérkeznie, biztonságban lennének.

Még gyorsabban vezetett.

1. Fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

 

Houston, Texas, négy nappal korábban

 

Jabril Karim némán figyelte, ahogy hadnagya, Asim, besurran a dolgozószoba ajtaján, látta, ahogy a férfi zavartan megáll, amikor észrevette, hogy Atyja az íróasztal mögött ülve tanulmányozza. Asim keskeny mellkasa megdagadt a visszafojtott lélegzettől, miközben láthatóan küzdött félelme visszaszorításáért, Jabril pedig perverz elégedettséggel elmosolyodott.

– Nos? – kérdezte unott hangon.

– Két napja senki sem látta Elizabethet, uram – mondta Asim, kissé megborzongva, miközben a nem kívánt hírt közölte. – És az őröknek sincs feljegyzésük arról, hogy átlépte volna a kaput ebben az időszakban.

Jabril ellökte magát a kecses Chippendale íróasztaltól, és keresztbe tette a lábát.

– Tehát, a kicsi megszökött – mondta elgondolkodva, és végigsimította térdén a nadrágja szövetét. Felpillantott Asimra.

– Természetesen nem fog neki sikerülni! Ő hozzám tartozik, és szerencsére az amerikai törvények mellettem állnak ebben az esetben! De... – figyelmeztetően felemelte az ujját. – Hogyan szerezzem vissza a tulajdonomat, mielőtt túl késő lenne?

– Megszervezem a keresést – ajánlotta lelkesen Asim. – Nem mehetett messzire!

– Lehetséges. De az emberi gyermekeknek nagy a cselekvési szabadságuk ebben az országban, és emellett Elizabeth elég érettnek tűnhet, amikor úgy akarja. Nem szívesen teszem ezt, de attól tartok, hogy esetleg valaki külsőst kell bevonnunk, hogy vegye át a keresést tőlünk. Aki jobban megérti a társadalmat, talán valakit, aki ilyen szökött gyerekekre specializálódott?

Asim a homlokát ráncolta.

– Természetesen vannak ilyen emberek, ha úgy gondolja, hogy ez bölcs dolog. Felveszem a kapcsolatot az ügyvédekkel, és megtudom, ki foglalkozik ezekkel a dolgokkal. Hadd keressék meg annak a pénznek egy részét, amelyet a semmittevésért fizet nekik! Talán egy magánnyomozó... – Riadt pillantást vetett urára, amikor Jabril ugatva felnevetett. – Atyám?

– Magánnyomozó, Asim! Ez egyszerűen tökéletes! Emlékszel arra a szerencsétlen ügyletre a nyugati parton a közelmúltban? A pletykák szerint Raphael magánnyomozót alkalmazott, egy nagyon magánnyomozót, ahogy hallottam, de aki ellenállt még annak az arrogáns gazember vonzerejének is.

– Alkalmazna egy nőt?

– Ó, aligha, Asim! – mondta elutasító mozdulattal. – Beszélj az ügyvédekkel, és keress egy megfelelő férfit a munkára! De hívd fel Raphael nőjét is mindenképp! Szeretnék találkozni vele, és annak a gazembernek az egójára már ráfér egy jó kis szurkálódás! Gondolod, hogy bánná, ha megosztaná velünk?

– Azt hiszem, inkább egy kígyóval osztozna, uram – mondta Asim éles mosollyal.

Jabril ismét felnevetett, kellemetlen hangon.

– Pontosan, Asim! Pontosan így! Hadd gondolkozzam... ez valamilyen Cynthia volt. Lawson vagy Layland, vagy valami hasonló. Emlékszel?

– Leighton. Cynthia Leighton. Apja Harold Leighton, a Leighton Investments tulajdonosa.

– Tényleg? Nos, nem érdekes? Raphael magasabb körökben mozog, mint gondoltam. Annál is inkább indokolt egy pillantást vetni rá. Meg tudod találni őt?

– Természetesen, uram!

– Kiváló! Ne mondj neki semmit telefonon, Asim! Ragaszkodj hozzá, hogy személyesen jöjjön el; hangsúlyozd a helyzet kényességét!

– És ha visszautasítja?

– Ó, nem fogja visszautasítani! Az emberek szeretik a titkokat. És mi nagyon jók vagyunk a titkok megőrzésében!

2. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

 

Cynthia Leighton a beszálló rámpán haladt felfelé, az ügyvéd meglehetősen jelentős méretű csípőjét követve, aki a reggel legnagyobb részében mellette ült, és kinevezte magát Cyn legjobb barátjának. Cynthia több mint három órán keresztül hallgatta őt, ahogy a legújabb, lenyűgöző (unalmas) diadaláról zümmög a kártérítési törvénykezés világában. Cyn nem az a fajta lány volt, aki könnyen barátkozik, de megpróbált udvarias lenni. Az ügyvéd még a legjobb szándéka határait is feszegette. Szerencséjére az ellenőrök arra késztették, hogy hagyja a paprikaspray-t az L.A.-i reptér biztonsági ellenőrző pontján. Amikor meglátta a houstoni terminált, megigazította hátizsákja hevederét a vállán, és határozottan megfogta bőröndjének teleszkópos fogantyúját, tisztán a menekülés szándékával.

Az ügyvéd még egyszer próbálkozott, megállva a Jetway ajtaja közelében, hogy javasolja, csatlakozzon hozzá egy italra a szállodájában. Cyn az órájára pillantott – alig múlt még délután egy. Mosolyogva fejezte ki sajnálkozását, és gyorsan eltűnt a zsúfolt repülőtéren. Vajon a fickó tényleg azt hitte, hogy érdekli egy kis délutáni hancúrozás? Ennyire kétségbeesettnek látszott?

Elkeseredetten felsóhajtva, a feje feletti feliratokra összpontosított, és a poggyászkiadót kereste. Nem mintha lenne táskája, amit meg kellett volna várnia, de a limuzin sofőr azt ígérte, ott fognak találkozni. Tekintetével követve a tömeg mozgását a mozgólépcsők felé, megdöbbentette, hogy mennyire hasonlít egymásra az összes repülőtér. Nem számítva a megemlíthető elvileg egyedülálló építészeti részleteket, továbbra is ugyanazok a végtelen hosszú, kemény padlóburkolatú folyosók és tágas csarnokok voltak, amik visszaverték az összes a zajt, amitől még a saját gondolatait is nehezen hallotta, és még kevésbé a legutóbbi bejelentett szolgálati közleményt. Kimerülten sóhajtott fel, amikor végül a mozgólépcsőre lépett, és tekintete a táblára esett, amely üdvözölte őt a Bush Nemzetközi Repülőtéren. Egyébként is, mi volt ez a politikusokkal, hogy mindig rohantak mindenre felrakatni a nevüket? Nem jutott eszébe egyetlen politikus sem, aki megérdemelten adta volna a nevét akár egy szennyvíztisztító telepnek is, nemhogy egy nagy repülőtérnek, ahol mindenkinek azt kellett néznie állandóan.

Jesszus, micsoda zsémbelődés! Egy italra van szükséged, Cyn! Nem, amire igazán szüksége volt, az egy pihentető alvás volt, amelyet nem zavartak meg egy bizonyos vámpírlordról szóló álmok. Tehát mit keres most Texasban, hogy megint munkát vállaljon egy úgynevezett élőhalott számára? Amikor megérkezett két nappal ezelőtt a hívás, csak az jutott eszébe, hogy legalább egy időre elszabadul L.A.-ből. Jó ötletnek tűnt, hogy egy-két államnyi távolságot teremtsen maga és Raphael közé, mivel úgy tűnt, semmi más nem működik. Különben is, a magánnyomozóként végzett munkájának fele a vámpíroknak történt. A legtöbb elég unalmas dolog volt, a régi bankszámlák és a fiatal rokonok felkutatása, de ebben az új esetben voltak lehetőségek. Talán elég érdekes lesz, hogy kitörölje a csillogó fekete szemek és a könnyed mosoly elnyúló emlékeit. A nő felsóhajtott. Valószínűleg nem.

Egy férfi közeledett felé, amikor Cyn lelépett a mozgólépcsőről. Egyszerű fekete öltönyében, fehér ingével és fekete nyakkendőjével, lesírt róla, hogy „limuzin sofőr”.

– Ms. Leighton? – kérdezte.

Cynthia komoran tanulmányozta, kissé meglepődve, hogy felismerte. Kiírásra számított, nem személyes üdvözletre.

– Igen – ismerte el. – Honnan tudta?

Felvillanó mosolyából előtűntek a fogai, amely egy pillanatra teljesen megváltoztatta az arcát.

– Nem, nem voltam biztos! Mr. Asim adott egy személyleírást, de elég pontatlan volt. – Megvonta a vállát. – Jól nézett ki!

– Ki az az Asim?

Ez nyilvánvalóan meglepte a férfit.

– Lord Jabril alkalmazottja, azt hittem...

– Ó! Azt hiszem, telefonon beszéltünk! – Ami nem magyarázta meg, hogy honnan tudta, hogy hogyan néz ki, de hát a vámpírokkal semmi sem volt sem egyszerű, sem egyértelmű. – Rendben – mondta a lány. – Nos, merre tovább?

– Erre! Megengedi... – nyúlt a nő hátitáskájáért.

Cyn elmozdult, így nem érhette el.

– Nem, ezt én viszem! Viheti a bőröndöt, köszönöm! Milyen messze van a szálloda?

A sofőr összecsukta a kis bőrönd fogantyúját, és húzás helyett felvette.

– Körülbelül harminc perc, de Mr. Asim arra utasított, hogy vigyem ki önt azonnal a birtokra!

– Tényleg? Milyen kedves tőle! – elmosolyodott a szavaiból hallható szúrásra. – Sajnálatos módon... elhallgatott. – Nem árulta el a nevét!

– Scott.

– Mindig is tetszett ez a név – az első szerelmemet is Scottnak hívták –, ezért mondok önnek valamit. Nem akarok problémákat okozni, de ma reggel még hajnal előtt kellett felkelnem, hogy elérjem a repülőgépet. Csaknem két órát töltöttem a repülőtéren, mire felszállhattam arra a keskeny fémhengerre, ahol foglyul estem egy kibaszott ügyvéd mellett, aki több mint három órán át duruzsolt közvetlenül a fülembe. Fáradt és nyűgös vagyok, és lassan egy hónapja nem tudom magam normálisan kialudni. Tehát a szállodába megyek, de hajlandó vagyok taxit fogadni, amennyiben ez Önt bajba sodorja. – Nem említette, hogy azért is akart a hotelba menni, mert várt rá ott egy csomag. Egy csomag, amely tartalmazta a kiválasztott fegyverét, egy 9 mm-es Glock 17-es pisztolyt. Cynnek nem állt szándékában fegyvertelenül látogatni meg a furcsa vámpírt.

Kifurakodott az ajtón, és beszippantotta tüdejébe a repülőtér koszos levegőjét.

– Tökéletes! – motyogta a nő, és kíváncsian felvont szemöldökkel nézett Scottra. – Nos, szükségem van taxira?

A férfi egy pillanatig csak pislogott rá, mintha még nem érkezett volna felfogni Cyn pergő és heves kirohanását. – A Four Seasons, igaz? – mondta végül.

– Igen – mosolyodott el Cyn.

– Itt parkolok!

Amikor elhúzódtak a járdaszegélytől, Scott a nőre nézett a visszapillantóból.

– Ki kellene próbálnia valamilyen altatót! – mondta.

Cyn tekintete találkozott a férfi pillantásával.

– Megtettem! Már mindet kipróbáltam! Az orvosom már nem ad többet nekem, ami már jelent valamit L.A.-ben. Nagyjából bármilyen tablettát lehet ott kapni; csak kérni kell!

– Akkor talán a meditáció – javasolta a férfi, és figyelmét a mellettük haladó hosszú kocsisorra fordította.

– Az az elképzelés! – mondta Cyn szórakozottan. – Keresek magamnak egy gurut! – Nem tablettára volt szüksége, és nem is meditációra. Arra volt szüksége, hogy kidobja Raphaelt az életéből. Nem mintha benne lenne az életében. Már nem. Ó, nem. Lord Raphael elvette, amit akart és elfutott, olyan gyorsan és olyan messzire, ameddig és amennyire csak a jelentős vagyona és hatalma elvihette. Cyn azt hitte, hogy ez szerelem. Kiderült, hogy egyszerűen egy mozgó büfé volt, ahol ő volt az előétel. Lehunyta a szemét a túl ismerős fájdalomtól és veszteségérzettől, tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Raphael nem azért hagyta el, mert nem akarta őt. Azért ment el, mert akarta. Még évszázadok alatt sem nőtte ki az evolúciós férfiúi félelmet, hogy elkötelezze magát egy nőnek. Természetesen a teljes igazság valószínűleg még bonyolultabb volt, de ez volt a lényege, és neki nem maradt más dolga, mint túltenni magát rajta. Több mint egy hónapja nem látta a férfit, amikor az anélkül távozott, hogy visszapillantott volna. Azelőtt még soha nem volt szerelmes; mennyi ideig tart egy összetört szív gyógyulása?

Cyn hátradőlt, fejét a puha bőrnek támasztotta, és lehunyta a szemét. Az első ülésen Scott vette a célzást, berakott egy CD-t a lejátszóba, és hagyta, hogy halk zene töltse be a csendet, amíg el nem érik a szállodát.

 

****

 

Álmában megfordult, a szállodai puha ágya alkalmazkodott a mozdulatához, elringatta a melegében. Súly ereszkedett le mögé, és Cyn elmosolyodott, amikor megérezte a borotválkozás utáni arcszesz illatát – alig érezhető fűszeres illat. Érezte, ahogy kinyújtózkodott mellette, és odanyúlt érte, hogy magához húzza, hogy a nagy testének ívébe simuljon, ahol biztonságban és védve érezte magát. Ő volt az egyetlen férfi, aki valaha is ilyen érzést keltett benne, mint valaki, akiért érdemes harcolni, aki értékeli. Az arca durva volt az övéhez képest, de az ajka puha volt, miközben az álla vonalán siklott, megrágcsálta a fülkagylóját, mielőtt végigcsókolta volna a lefelé vezető úton, hogy elidőzhessen a nyaka ívén. Cyn mocorogni kezdett, teste reagált a férfi érintésére, miközben az erős ujjak becsúsztak a lábai közé, és finoman simogatni kezdték.

Egy apró nyögés szakadt ki belőle, miközben a férfi behajlította a lábát, és végigcsúsztatta farkát a feneke hasadékán, bele a lába közötti nedvességbe. Cyn már az első döféstől zihálni kezdett, háta ívbe feszült, hogy jobban kitárja magát, üdvözölve a lökéseket, együtt kezdett mozogni vele. A férfi ritmusa sürgetővé vált, és megragadta a lány csípőjét, szilárdan magához szorítva, miközben egyre mélyebbre hatolt a lány sikamlós redőiben. Cyn lenyúlt, és kezét a férfi kezére téve erősen megnyomta a csiklóját, érezte, ahogy a vastag farok ki-be csúszik. A férfi éhesen felnyögött, és ismét a lány nyakának ívéhez hajolt. A másodperc töredékéig Cyn érezte a férfi leheletének melegségét a nyakán, majd Raphael fogai a vénájába süllyedtek. Cyn felnyögött, ahogy a hirtelen és mindent elsöprő orgazmus másodpercek alatt az extázis hullámává emelkedett. A nő felsikoltott, amikor a férfit is elragadta és végigsöpört rajta a hullám, és kielégülésének üvöltése vibrálásként maradt a csontjaiban.

Ott feküdt a férfi karjai között, kipirulva szenvedélyes szeretkezésüktől, izmai ellazultak, vágya kielégült. Pillanatnyilag. Mintha tudta volna, hogy a nő mire gondol, halkan és érzékien felkuncogott, lehelete lágy volt az arcán.

– Édes, Cynem – mormolta. – Olyan édes.

 

****

 

A telefon csörgése ébresztette fel Cynthiát. Pislogott az elsötétített szobában, automatikusan a kemény, férfitest felé nyúlt, amelynek a háta mögött kellett volna lennie, de nem talált mást, csak az üres helyet. Lehunyta a szemét, és visszafojtotta a könnyeket, teste összegörnyedt a mellkasában érzett fájdalomtól. A telefon újra kezdte az ébresztését, mire ingerülten kinyúlt, és félrelökte a kagylót, és hallgatta az automatizált hang áradását. Még egy pillanatig csak feküdt, érezte testének izgalmát, a verejték finom fátylát, amely belepte a bőrét. Olyan valóságos volt. Nagyon valóságos. És az egész hazugság volt.

Félrelökve a takarókat, arra kényszerítette magát, hogy felálljon és a zuhany alá induljon. Egyszerre csak egy lépés!, nem ezt mondják azok az anonim segítő csoportok? Egyszerre csak egy lépés! Kíváncsi volt, mit gondolnának róla, ha látnák, hogy a mottójukat alkalmazza a vámpír szeretője emléke ellen.

 

****

 

Cyn káromkodva lépett ki a szálloda előcsarnokának automatikusan nyíló ajtaján.

– Itt kibaszottul hideg van! – mondta, senkinek sem címezve. – Azt hittem, Texasban meleg van!

– Cynthia Leighton?

A nő megmerevedett, körbe nézett maga körül, és észrevette a férfit, aki egy hosszú, fekete limuzin mellett állt, amely a kapubejáró előtt parkolt. Nem, nem férfi. Egy vámpír. Nem mintha az emberek többsége meg tudta volna különböztetni. Apró dolgok árulták el – a dudor a felső ajkánál, amely mögött az agyarai rejtőztek, és az agresszió ösztönös megnyilvánulásaként jelentek meg, valamint az, hogy túlságosan mozdulatlanul figyelte őt a limuzin felett. Cyn ismerte a vámpírokat, tudta, hogy bármennyire is hasonlítanak az emberre, határozottan mások – jobbak, erősebbek, gyorsabbak. A The Six Million Dollar Man, de a légi katasztrófa nélkül. Ez a vámpír irtózva nézett Cynre, mintha kétségbeesetten remélte volna, hogy téved a személyazonosságát illetően. A lány elvigyorodott, és határozottan boldog volt, hogy tönkretette a vámpír éjszakáját.

– Én vagyok az!

A vámpír arcán még a mosoly árnyéka sem jelent meg.

– Lord Jabril Karim várja!

Cyn az órájára pillantott.

– A találkozóm hétkor kezdődik! – Hat óra volt, és Jabril Karim birtoka negyvenpercnyire volt a várostól. Tudta, mert ellenőrizte.

A vámpír csak nézett rá. Cyn kinyitotta a limuzin ajtaját, és besiklott a puha bőrülésre. Hosszú negyven perc lesz.

3. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Mirabelle felébredt. Nem lassú ébredés volt, nem az érzékek fokozatos visszatérése, mintha alvásból ébredezne. Az élet és halál közötti különbség olyan tiszta volt, mint a fekete és a fehér közötti. Vámpír volt és ébren volt.

Tökéletesen mozdulatlanul maradva hallgatta a körülötte levő apró zajokat – egy autó lassan távolodott a háztól, egy madár csicsergett az ablakon kívül, és a szobája alatt lévő konyhában keletkezett hangok. De semmi közelebbi. Biztonságban van. Egyelőre.

Felült a szinte teljesen sötét gardróbban, és félrelökte magáról a már teljesen szükségtelen takarót, de amit továbbra is használt. Vigaszt nyújtott, talán a szebb időkre emlékeztette. Maga a sötétség nem volt akadály; a szeme kompenzálta a fény hiányát, beérve az ajtó alól beszivárgó kis mennyiséggel, megmutatva neki a polcok és vállfák, ruhák és cipők körvonalait és árnyékát. Felsóhajtva állt fel, kinyitotta a gardrób ajtaját, és besietett a hálószobába.

Tágas szoba volt, elegánsan berendezve, benne egy hatalmas baldachinos ággyal és nehéz, szatén- és bársonyborítású bútorokkal. Összehúzott brokát függöny borította a széles ablakokat, sötét bordó és kék, hogy illeszkedjen az ágytakaróhoz. Nagyon szép és nagyon drága volt az egész... és semmi olyan, amit ő választott volna magának. De akkor sem aludt itt soha. Valahogy biztonságosabbnak érezte bebújni a gardróbba. Ostobaság volt, és végtelenül értelmetlen. De mégis így tett.

Meghúzta a zsinórt, és a függöny széthúzódott. Az ablakon túli éjszakát elűzte a birtok élénk, szinte bántó, mesterséges világítása. Mirabelle vakon bámult kifelé, és azon tűnődött, miért ilyen nyugtalan ma este. Ez is olyan éjszaka, mint bármelyik másik. Vagy mégsem?

Kopogás hallatszott az ajtón, mosolyogva megfordult, és átment a szobán. Valószínűleg a húga, Elizabeth az, az egyetlen igazi barátnője, és az egyetlen fényes pont az éjszakáiban. Még csak tizenhét éves, és még mindig ember. Liz egy különálló épületben lakott a birtok szélén, egy házvezetőnővel és más szolgákkal együtt. Már napok óta nem találkoztak. Liz nem tudott minden este eljönni, de próbált...

Mirabelle megállt, mielőtt még az ajtóhoz ért volna, és óvatosan beleszimatolt a levegőbe. Látogatója határozottan ember volt, de...?

Idegesen pillantott le selyem hálóingjére. Titkos kényeztetése volt ez a nőiességének, az utolsó, ami megmaradt neki. Visszarohant a szekrényhez, és egy hosszú, vastag köntöst vett magára, szorosan összehúzta magán, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

– Hölgyem! – A kinti szolga lesütötte a szemét, és még a mindent takaró köntösben sem volt hajlandó ránézni. – Lord Jabril Karim igényli az azonnali jelenlétét! – A nő éjszakai öltözetére pillantott, és rosszallóan elhúzta a száját. – Vagyis, az uram igényli a jelenlétét, mihelyt tisztességesen felöltözik!

Mirabelle elpirult, inkább a megaláztatástól, mint a haragtól. Még a szolgák is azt hitték, hogy ítélkezhetnek felette, bár az ő pénze etette és öltöztette ezt az embert és az egész családját. És mivel ma este boldogtalannak és nyugtalannak érezte magát, valami olyat tett, amit egyébként ritkán. Szélnek eresztette az udvariasságot, és rávágta az ajtót a férfira.

Aprócska dac – ismerte be, amikor visszasietett a szekrényhez, és amit valószínűleg vissza fog kapni, a ruháit ért szakadások, és a takarítószemélyzet rendszertelen látogatása formájában. Nem mintha érdekelte volna akár egy kicsit is. Gyűlölte ezeket az úgynevezett szerény ruhadarabokat, amelyekhez Jabril Karim ragaszkodott, hogy viselje, és a szobák alig voltak többek, mint egy börtön zárkája. Mit érdekelte, hogy tiszták-e vagy sem? Mégis, ha az öreg vérszívó küldött valakit érte, akkor az valószínűleg fontos volt számára – valahogyan. És neki olyan büntetési módszerei voltak, amely sokkal rosszabb volt, mint bármi, amit a takarító személyzet el tudott képzelni.

Levetette a köntöst és a hálóinget, bement a fürdőszobába, beindította a zuhanyt, és hagyta, hogy a fürdőszoba gőzzel teljen meg, amíg megmosta a fogát. Jabril felhánytorgathatná, hogy túl sok időre van szüksége, de rohadjon meg, ha tusolás nélkül megy. A férfi nagyon jól tudta, hogy ő jóval később ébred fel, mint ő. Sőt, a ház többi vámpírjától is lényegesen később. Nagyon fiatal volt még, és ezek a dolgok számítottak. Alig tizennyolc éves volt, amikor átváltoztatták, és az is mindössze öt évvel ezelőtt történt. Legalább egy évszázaddal volt fiatalabb, mint a többi itt élő vámpír. A napnak jóval a láthatár alatt kellett lennie, mielőtt képes volt megmozdulni, ami azt jelentette, hogy mindenki más már jó órája ébren volt, mire ő először fellélegzett az éjszakában.

Kiöblítette a száját, és a forró permet alá lépett, hagyta, hogy az megtörje a feszültségét, és arra kényszerítette magát, hogy tegye félre a sérelmeit, messze az elméje mélyére. Így élte túl eddig is, és így fogja túlélni egészen addig, amikor egyszer elmenekül innen Lizzel együtt, és kialakít kettejüknek egy életet, messze Texastól és Lord Jabril kibaszott Karimtól.

4. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

A vastag szoknya lógott Mirabelle csípőjén. A lány megrángatta, és megpróbálta kényelmesen eligazgatni a lábai körül. Ruhája egyhangú fekete volt – a bokáig érő szoknya, a póló és laza pulóver, sőt még a sál is, ami elrejtette hosszú, szőke haját. A lábán fekete Nike cipőt és egy pár öregasszonyos, fekete, térdig érő zoknit viselt, mintha a testének legkisebb kivillanó részlete is ellenállhatatlan kísértést jelentene a Jabril udvarában élő férfi vámpírok számára.

Mirabelle egyáltalán nem érezte magát ellenállhatatlannak vagy csábítónak. Öregnek és csúnyának érezte magát, és neheztelve nézte a szobát megtöltő, pompázatos öltözéket viselő férfiakat. A péniszbrigád szivárványszínű selymekbe és puha gyapjúba öltöztette magát.

Mirabelle volt az egyetlen női vámpír a birtokon. Ami azt illeti, még soha nem találkozott másik női vámpírral, bár tudta, hogy léteznek. Jabril Karim ritkán alakított át nőket vámpírrá. Normális esetben semmi haszna nem volt a nőkből, leszámítva a vérük tápértékét és az általuk biztosított szexuális élvezeteket – de ezt biztosította az emberi vérrabszolgák alagsori istállója. Mirabelle esetében kivételt tett, mert neki volt valami mása, amit szeretett volna... rengeteg pénze.

Szerencséjére a férfi még nem találta ki, hogy hogyan jusson a pénzéhez, anélkül, hogy életben tartaná, már ha ez a fogalom vonatkoztatható a vámpírokra. A lány nem ismerte e kérdés tudományos hátterét, de biztosan élőnek érezte magát. Néha úgy gondolta, hogy érdemes lenne végleg meghalni, csak azért, hogy Jabril ne rakhassa a mocskos mancsát az ő pénzrészére. De akkor még inkább Liz után menne, ráadásul, ha ő igazából és valóban meghal, nem tudná élvezni a férfi reakcióját, így ez elvette az örömét az egész elképzelésnek.

Erőfeszítésébe került, hogy eltérítse a figyelmét Jabrilról és híveiről, és valami kellemesebbre gondoljon, amiből nem volt túl nagy választék. Kíváncsi volt, hogy hol lehet Liz. Nem mintha kishúga bármikor is bemerészkedett volna éjszaka a ház ezen részébe. Csak kétféle lény volt ebben a szobában – vámpírok és ételek. Ha nem az egyik voltál, akkor csak a másik lehettél. Liz pedig eltökélte, hogy egyik sem lesz. Mirabelle pedig arra törekedett, hogy meg is valósuljon húga minden szándéka. Elég rossz az is, hogy Jabrilnak sikerült őt átfordítania; nem fog félreállni és hagyni, hogy a kishúgát is átalakítsa.

Mozgás hullámzott végig a szobán, és Mirabelle felpillantott a szempilláján keresztül. Nagy terem volt, a szalon, ahogy a szülei építésze hívta, széles oszlopok tarkították az üres területeket. Az oszlopok csak a látszatot szolgálták – Mirabelle a gyerekkori játékokból tudta, hogy meglehetősen üregesek, és egyáltalán nem azok a márvány tömbök, amelyeknek látszottak. De ez még azelőtt történt, hogy a szülei meghaltak, mielőtt Jabril a magáénak követelte volna az otthonukat. Ebben a szobában többé már nem játszottak gyerekek. Ismerős szomorúság futott végig rajta, amikor eszébe jutottak azok a régebbi idők. A texasi társaság nagyszerű fogadásai és partijai – a szülei és mások által szervezett jótékonysági adománygyűjtések, karitatív rendezvények, ahol a vendégek koktélokat szürcsölgettek és különböző ínyencségeket falatoztak, mielőtt kiírták nagyösszegről szóló csekkjeiket, amit azután jóváírhattak az adójukból.

A nő felsóhajtott. Jabril természetesen átalakíttatta a szobát a saját igényei szerint. A bútorok nagy részét eltávolították – nincs szükség kanapékra vagy székekre, amikor senki sem ülhet le Jabrilon kívül. Csak néhány keskeny asztalt hagyott a falak mentén, a tetejükön néhány patinás urnával, amelyek halványzöldje visszatükröződött a szinte fehér márványpadlóról. A messze a feje fölött lévő mennyezet fölött egy kerek, üvegtáblás kupola ívelt, amelynek rézkerete ugyanolyan zöld patinás volt. Mirabelle-nek eszébe jutott, ahogy a napfény átsüt ezeken az óriási üvegtáblákon, és megtölti a nagy helyiséget...

A duplaajtók kivágódása hozta vissza a figyelmét a jelenbe. Egy nagydarab, félmeztelen vámpír robogott be, és úgy nézett körül a szobában, mintha azt várta volna, hogy valaki kihívja. Senki sem tette. Valójában mindenki kerülte a tekintetét. Már mindannyian régen megtanulták, hogy Calixto elképzelése a kihívásról kiszámíthatatlanul rugalmas, a hangulatától függően az adott este. A vámpírok sebesülései nagyon gyorsan gyógyulnak, de attól még pokolian fájdalmasak. A testőr ellépett az ajtóból, félreállt az egyik oldalra és tisztelettudóan bólintott valaki felé a maga mögötti szobába.

Egy pillanattal később Jabril lépett be, és egy királyian jóváhagyó bólintással ismerte el őrének szorgalmát. A vámpírlord egy fitt negyvenesnek látszott, fekete, göndör hajjal, étcsokoládé színű nagy, kerek, szinte felpüffedt szemmel, sárgás szemfehérjével. Mirabelle számára ezek mindig is könnyezőnek tűntek – nagy, nedves, sárga szemeknek. Pfuj!

Gyorsan lesütötte a szemét, amikor a vámpír felé közeledett. Jabril Karim al Subaie egy nagyon tradicionális és konzervatív arab család sarja volt, akik évszázadok óta szövetségesei voltak a Szaúdi-dinasztiának, már Jabril születése előtt is. Tiszteletteljes és alázatos magatartást követelt szolgáitól... és a nőitől.

Mirabelle megfeszült, amikor lesütött tekintete előtt megállt az elegáns pár bőrcipő a tökéletesen szabott nadrág alatt. A lány várakozott, nem mert felnézni.

– Mirabelle, kincsem! – mondta végül a férfi. A lány küzdött, hogy ne fintorodjon el a kedves megszólításra. Ami közöttük volt, még a szimpátiát sem közelítette meg. Ha ő a kincse volt, akkor az csak a szó legszorosabb értelmében történhetett.

– Uram – suttogta.

– Kíváncsi vagyok, kedvesem, hallottál-e mostanában Elizabethről?

A nő megremegett a félelemtől a szavaira. Megdöbbenve nézett fel egy rövid pillanatra a férfi szemébe, majd ismét lesütötte a szemét.

– Elizabeth, uram? – sikerült megszólalnia. – Nem láttam őt mióta... – Kétségbeesetten gondolkodott, hogy mikor is volt Liz utolsó látogatása. – Azt hiszem, öt napja volt, uram. Hajnal előtt.

Történt valami? akart rásikítani a férfira, de nyugalomra kényszerítette magát, szorosan ökölbe szorítva a kezét a vastag szoknya redőiben. Ha a férfi tudná, hogy ez számít neki, akkor örömmel tartaná titokban előle az információkat.

Tudatában volt a Lord néma vizsgálatának, miközben a férfi rámeredt, és állatként szimatolta a levegőt, mintha valahogy megérezné a szavaiban az igazságot. De ő nem hazudhatott neki. Ő volt az Atyja, az alkotója, és túl fiatal és túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. Közel olyan jól ismerte az elméjét, mint ő maga. Sikerült elrejtenie néhány titkot előtte, eldugva az elméjének legtitokzatosabb részébe, a félrevezetés és a lényegtelen részletek falai mögé. A vámpírnak sohasem jutott eszébe megkeresni a nő által elrejtett igazságokat, mert fogalma sem volt arról, hogy léteznek. De arról tudna, ha a nő hazudna egy közvetlen kérdésre válaszolva. És nem hazudott erről. Ha Elizabeth eltűnt, Mirabelle-nek fogalma sem volt arról, hogy hol van.

– Értem – mondta Jabril. – Nos, ez aggasztó. Megjött a nő, Asim? – kérdezte a könyökénél álló vámpírt.

– Éppen most lépte át a kaput, nagyuram.

Mirabelle lesütött szemmel hallgatta őket, elméjét kérdések bombázták. Hol van Elizabeth? És milyen nőről beszélt Jabril? Ő tud valamit Lizről? Annyira lefoglalták a saját kérdései, hogy szinte elmulasztotta Jabril következő szavait, és félelmében összerándult, amikor a férfi megszólalt közvetlenül előtte.

– Itt maradsz, Mirabelle!

– Uram – vinnyogta zihálva és mélyen meghajolva, nem is egyenesedett ki, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy Jabril jócskán eltávolodott. Amikor kiegyenesedett, nagyon lassan tette, a pillantása még mindig a férfit kereste. Jabril nem habozott megbüntetni a tiszteletlenség miatt. A hozzá legközelebb álló vámpírok megvető kuncogással figyelték óvatos viselkedését, és Mirabelle ismét a régi sérelmek fájdalmát érezte. Valamikor ugyanezek a vámpírok egy kishúg iránti szeretettel fordultak felé. Az átalakulását követő hónapok alatt látták, ahogy Jabril eldobja, látták, hogy teljes tiszteletlenséggel bánik vele. Hogy eleget tegyenek gazdájuk kegyének, egyik a másik után követte a példáját, amíg a lány teljesen el nem szigetelődött, és egyedül nem maradt egy szobában, ami tele volt vámpírokkal. Elfojtva sóhaját, egyelőre figyelmen kívül hagyta a vigyorokat, tudva, hogy nem tehetnek mást, csak vigyorogni. A huszonötödik születésnapjáig, amíg Jabril kezébe nem kerül a pénzének irányítása, senki sem bánthatta. Kivéve Jabrilt.

Mirabelle addig mocorgott hátrafelé, amíg a fal mellé nem ért. Ott lehajtott fejjel és kezét az oldala mellett ökölbe szorítva megállt, és nem akart mást, csak láthatatlanná válni. Óvatosan körülnézett a szobában, és megpróbálta felmérni a többi vámpír hangulatát. Harsány csoportokban álltak, túl hangosan beszélgettek és nevetgéltek, hangjuk visszhangzott a márványpadlókról és a magas mennyezetről. Jabril egy alacsony emelvényre lépett a szoba elején, és leült egy túlméretes, aranyozott díszítésű faragott fa székre. A háttámla és az ülés sötétbronz, aranyhímzéses kárpittal volt borítva. Másnéven trón, gondolta Mirabelle.

Nem érdekelte. Hadd legyen trónja, hadd töltsék tele a talpnyalói a szobát, és lökdösődjenek a pozícióért, hogy igyekezzenek elég közel kerülni ahhoz, hogy felkeltsék a figyelmét. De nem Mirabelle. Az utolsó, amit akart, Jabril figyelme. Legszívesebben elrejtőzne a szekrényében, és ellenőrizné az üzenőfalakon, hogy van-e valami jel Liztől. Mert ha Jabril valóban nem tudja, hová tűnt Liz, akkor lehet, hogy elszökött ebből a pokoli lyukból, ami egykor az ő otthonuk volt. És ha így lenne, megpróbálna üzenetet küldeni Mirabelle-nek, hogy tudassa vele, biztonságban van. Mindketten tudták, hogy Liznek óvatosnak kell lennie, mert minden olyan információt, amelyet a nővérének adott, Jabril megtudhatja Mirabelle fejéből. De küldene valamit. Nem hagyná, hogy Mirabelle feleslegesen aggódjon. Mirabelle pedig most nagyon aggódott.

A szoba hátsó részén lévő ajtó szinte nesztelenül nyílt ki. Mirabelle is, mint mindenki más felnézett, és látta, hogy a vámpír Lord számtalan testőre közül az egyik besiklik. Eléggé hasonlítottak egymásra ahhoz, hogy a nő ritkán fárasztotta magát azzal, hogy próbálja megkülönböztetni őket. Sötét hajú és kifejezéstelen tekintetű, tetőtől talpig feketébe öltözött férfiak. Ez megállt, háttal a csukott ajtónak, és kérdőn nézett a szoba eleje felé. Mirabelle követte a tekintetét, és látta, ahogy Asim röviden odasúg Jabrilnak, aki felnézett, és a testőr felé biccentett.

Mirabelle kíváncsian fordult az ajtó felé, még éppen időben, hogy lássa, ahogy az ismeretlen nő besétál. Magas és karcsú volt, sötét, tépett frizurája a válláig ért, zöld szemeinek pillantása látszólag felületesen futott át a szobán. Mirabelle alig tudta elfojtani vágyakozó sóhaját, amely olyan erősen szúrt bele, hogy szinte fájt. Ez a nő minden volt, amiről Mirabelle tudta, hogy ő soha nem lesz – szép, magabiztos... szabad. Ez a zöld tekintet egy rövid időre ráesett, és Mirabelle megpillantotta a humor villanását. Abban a pillanatban tudta, hogy mindez póz, szándékos figyelemfelkeltés. És működött. A szobában minden vámpír éhesen bámulta a látogatót, és azon gondolkodott, milyen lenne belesüllyeszteni a fogait abban a karcsú, puha nyakba. Jabril és vámpírjai lehet, hogy megvetik a nőket, mint alsóbbrendű lényeket, de ez nem tartotta vissza őket attól, hogy azért vágyakozzanak is utánuk. Mirabelle nagyot sóhajtott a csendben. A nő pillantása ismét találkozott az övével, és rákacsintott.

Mirabelle érezte, hogy elpirul az elégedett meglepetéstől. Egyszerű pillantásváltás, egy kacsintás, és ennyi. De annyi mindent mondott. Itt vagyunk együtt, te és én. Két nő a bolondokkal teli szobában. Tétován visszamosolygott, de gyorsan lesütötte tekintetét, és hirtelen elszégyellte magát, hogy így kell megjelennie ez előtt az elegáns nő előtt, a csúnya ruháiban és sáljával, még szempillaspirált sem használhatva, hogy kiemelje szemének színét.

– Lord Jabril Karim? – csendült fel a nő hangja a néma szobában, megtörve a dermedt élőképet.

Jabril egy ragadozó mosolyt villantott rá, amely sokkal több volt, mint csatlósai egyszerű vágya. Alattomosság volt ebben a mosolyban, és kapzsi vágy. Mirabelle abban reménykedett, hogy hosszú élete hátralévő részét úgy éli le, hogy rá soha nem vetődik ez a mosoly. Jabril elismerően bólintott.

– Ms. Leighton, kérem, csatlakozzon hozzánk! – mondta.

A nő elindult előre, divatos csizmájának magas sarka hangosan kopogott a márványpadlón. Mirabelle-hez hasonlóan ő is teljesen feketébe volt öltözve, de itt a hasonlóság véget is ért. Fekete nadrágja hozzátapadt a combjához, mielőtt a térd alatt kissé kiszélesedett volna, hogy elférjenek a vádli közepéig érő csizmák. A hideg ellen kasmír garbót viselt, és egy bokáig érő bőrkabátot. Bár Mirabelle fojtogatónak érezte a légkört, a nő hűvösnek és nyugodtnak tűnt, amikor átsétált a zsúfolt szobán, és csak néhány centire állt meg az emelvénytől, ahol Jabril trónolt.

 

****

 

Cyn már a szobába lépve tudta, hogy hiba volt Texasba jönnie. Kétlépésnyit belépve, megállt a nagy, visszhangos teremben, és érezte, ahogy a tekintetek végigmásznak a bőrén, a tesztoszteron olyan sűrűnek érződött a levegőben, hogy nehéz volt lélegezni. Miközben ott állt, felmérte a környezetet, ami elárulta neki, hogy csak férfiak vannak jelen, és mindegyikük vámpír. Nem, várjunk csak, volt egy magányos nő is, fiatal és rémült, aki valakinek az olasz nagymamája által kidobott rongyokat viselt.

Mély lélegzetet vett, megvigasztalódva a hosszú, bőrkabát alatti válltokban lévő Glock súlyától. Nem kutatták át, és nem is kérdezték meg, hogy van-e fegyvere. Eleinte azt hitte, hogy ez a szokásos emberek lenézése a vámpírok által, de aztán rájött, hogy nem az emberi mivolta tette őt kevesebbé. A neme volt az. A felismerés egyszerre tette magabiztosabbá... és óvatosabbá. Magabiztossá, mert tudta, hogy sokkal jobban helyt tud állni, mint azt a legtöbb férfi elvárta. Óvatossá, mert nem számíthatott az udvariasság normáira, amikor neandervölgyiek bandájával van dolga, különösen nem, amikor ezek a neandervölgyiek egyben vámpírok is voltak.

És ha már a neandervölgyieknél tartunk... Tekintete egy félmeztelen óriásra esett, aki a vámpírlord egyik oldalán állt, és gyanakodva nézett rá. Cyn azon tűnődött, vajon eunuch-e. Elmosolyodott magában, és közvetlenül Jabrilra nézett.

– Lord Jabril Karim? – kérdezte a nő, bár valójában ki más lehetett volna?

A férfi királyi bólintást vetett felé, és előrébb hívta. Szándékosan lezser ringással lépkedett át a termen, jól kihasználva erre a célra magasságát és hosszú lábait. Megállt a pódium tövében, és fontolóra vette, hogy megtegye-e ezt az utolsó lépést magára az emelvényre, és azon tűnődött, mit tenne az eunuch testőr, ha megpróbálná. Az önfenntartó ösztöne azonban arra vette rá, hogy megálljon, és inkább meghajolt derékból.

– Uram – mondta.

Lord Jabril nagy szemei tetőtől talpig végigsétáltak rajta. Több volt, és valahogy kevesebb is, mint az a kéjvágyó tekintet, amelyet általában kapott a férfiaktól. Mintha őt akarná, de nem nőként. Vagy nemcsak nőként. A nő némán felmérte a vámpírt, és várta, hogy az megtegye a következő lépést. Tipikus, gondolta a nő. Ott ült, a vámpírlord a hamis trónján, mint egy herceg és udvaroncai. Lehet, hogy Raphael egy álnok disznó, de soha nem adta ki magát hercegnek, legalábbis abból, amit valaha is látott belőle.

Cyn egyre ingerültebbé vált a percek elteltével, egyre inkább egy állatkertben élő példánynak érezte magát, de a vámpírokkal és játékaikkal kapcsolatos korábbi tapasztalatai megakadályozták, hogy az irritáció megjelenjen az arcán. Vajon ez a bunkó azt hitte, hogy elgyengül a tekintete súlya alatt? Nem valószínű. Enyhe kíváncsiságot ragasztott az arcára, és várakozott.

Jabril az őszinte elragadottság teljes mosolyát villantotta rá.

– A munkatársam, Asim – mondta mutogatva. – Azt hiszem, vele beszélt telefonon.

Cyn ránézett. Asim teljesen jelentéktelen alak volt, magas és sovány, beesett mellkasú, sötét haja kissé túl hosszú volt, és bőrének sárgás színe arról árulkodott, hogy már nagyon régen nem látott napot. Keskeny, barna szemeivel mindent átfogó pillantást vetett Cyn testére, még csak nem is színlelt udvariasságot, amíg tekintete végül megpihent az arcán. Kedves ember. Cyn „nagyon örült”, hogy eljött egészen Texasig, hogy ezeknek a fickóknak dolgozzon.

Jabril felállt és egyetlen lépést tett le a pódiumról, ezzel túl közel állva meg Cynhez. A lány a helyén maradt, bár alig. A férfi alacsonyabb volt nála, különösen, hogy magas sarkú csizmában volt, de ez semmivel sem enyhítette személyiségének puszta erejét. Fel kellett volna készülnie rá, miután leszámolt Raphaellel. Jabril Karim vámpírlord volt. Vámpírok százai, esetleg ezrei – mindegyikük önmagában is hatalmas –, köszönheti ennek az embernek az életét. Veszélyes és halálos volt, és Cyn jól teszi, ha ezt észben tartja, ha abban reménykedik, hogy ép testtel és elmével akar visszatérni Kaliforniába.

– Talán az irodámban kellene folytatnunk a megbeszélést! – mondta Jabril, és nem vette le a tekintetét Cynthia arcáról.

A nő egyetértően lehajtotta a fejét, és a férfi azonnal megfordult. Asim is azonnal nyomába eredt mesterének és annak félmeztelen testőrének, de Cynnek annyira elterelte a figyelmét, ahogy Jabril előrehaladt a szobában, hogy elfelejtette követni. Az egész terem mozgásba lendült egyszerre, Jabril vámpírjai mindegyike az útjába lendült és egyidőben ki is tért, egyensúlyba hozva vágyukat, hogy elismerjék, és félelmüket, hogy akadályozzák a mozgását. Asim hirtelen megfordult, és éles pillantást vetett a nő irányába, fejének egy parancsoló mozdulatával jelezve, hogy a nőnek is jönnie kell. Cyn visszamosolygott rá, élvezve az ingerültséget a férfi arcán, miközben lassan elindult felé.

Ahogy közelített az ajtó felé, elhaladt a fiatal nő mellett, az egyetlen furcsaság ebben a férfiakkal teli szobában. Ilyen közelről a lány nem tűnt sokkal többnek húszévesnél – függetlenül attól, hogy fiatalos teste el volt rejtve a terjedelmes ruhák alatt. Természetesen nehéz volt ezt megmondani a vámpírokról, de valami ennél arról árulkodott Cynthiának, hogy „fiatal”. Emberi években is fiatal, és nő. Határozottan nem illett ide.

– Mirabelle! – Jabril Karim hangja félbeszakította Cyn gondolatait. A lány megugrott, és a szeme tágra nyílt a félelemtől.

Cyn a homlokát ráncolta, amikor a lány automatikusan követni kezdte, mint egy pórázon lévő kutya. Egy kutya, aki félt, hogy megverik, ha nem engedelmeskedik.

Jabril mindannyiukat egy apró irodába vezette. Asim lépett be utoljára, becsukva az eunuch testőr előtt az ajtót, aki kint maradt a nagy helyiségben, és feltehetően őrizte urának magánéletét. Az iroda belseje takaros, kissé nőies bútorokkal volt tele – egy bájos Chippendale íróasztal, amely szinte túl törékenynek tűnt ahhoz, hogy megtartsa a sarkán a díszes lámpa súlyát, néhány üvegezett könyvespolc és két, brokáttal kárpitozott, faragott lábú szék az íróasztal előtt. Egy gyönyörű, és kétségtelenül felbecsülhetetlen értékű szőnyeg borította a padló nagy részét, színei élénkek a gesztenyebarna és a kék visszafogott árnyalatai ellenére. Jabril megkerülte az íróasztalt és leült, kecsesen intve Cynnek, hogy foglaljon helyet a két szék egyikén. Asim nem ült le, hanem az íróasztal mögött állt a Mestere mellett.

Cyn a Mirabelle nevű lányra pillantott, és azt várta, hogy helyet foglal a másik széken, de a lány a szoba hátsó részében állt, szorosan a második ajtóhoz simulva, mintha készen állna elrohanni a leghalványabb lehetőség esetén is.

– Remélem, az utazása eseménytelen volt? – mondta Jabril Karim Cynnek. Hangja dallamos, kimért és egyenletes volt. Cyn nem tudta, hogy ez miért lepte meg; a férfi nem nézett ki rosszul, vonásain a sivatagi ősei kemény vonalai tükröződtek, telt ajkai, mint egy fiatal nőé, és a szemei ​​kissé túl feltűnőek voltak. De Cyn abban a pillanatban rájött, hogy nem nagyon kedveli ezt a vámpírlordot, és kíváncsi volt, mi fordította ellene. Természetesen ott volt az a mű trónterem, de azt inkább szórakoztatónak találta, mint meglepőnek. Valószínűleg több mint néhány száz éves volt, és egy olyan időből származott, amikor a hercegeknek még valódi hatalma volt. És az az igazság, hogy vámpírlordként a hatalma nagyon is valóságos volt, és ezért bizonyos mértékű arrogancia szinte várható volt.

Nem, döntötte el, a lány volt az, aki miatt azonnal ellenszenvet érzett Jabril Karim iránt. A fiatal nőt szerencsétlen háziállatként kezelték, és rákényszerítették, hogy olyan ruhákat viseljen, mintha nőiessége valami szégyenteljes, elrejtendő dolog lenne. Cynt nem érdekelte, hogy hány éves a vámpírlord, és honnan jött. Ez a gyerek fiatal és retteg, és ezek a nagy, kék szemek Amerikában születtek, különben Cyn megeszi a csizmáját.

Rájött, hogy Jabril válaszra vár, ezért kissé előrehajolt, szándékosan csábító mozdulattal keresztezve a lábait.

– A repülés olyan volt, mint amire számítani lehet manapság – válaszolta. – Említett valamilyen kifinomultságra igényt tartó dolgot, uram?

Jabril szeme Cyn keresztbetett lábáról az arcára villant, ahol egy szívdobbanásnyi ideig ott is tartotta, mielőtt hűvösen válaszolt volna.

– Valóban! Nagyon aggasztó dolog, de egy bizonyos... diszkréciót igényel, attól tartok. Egy gondozásomban lévő fiatal lány eltűnt...

– Egy lány? – Cyn meglepetése nyilvánvaló volt. Egy eltűnt lány volt az utolsó, amit ettől a feladattól várt.

Jabril hűvössége kissé megrepedt a félbeszakításra, de simán folytatta.

– Elizabeth Hawthorn. A szülei kedves barátaim voltak, és amikor meghaltak, azt gondoltam, hogy a legkevesebb, amit tehetek, ha a gyerekeikkel családias környezetükben törődök. Nagyon fontos, hogy a gyerekek életében megmaradjon az... állandóság, nem igaz? Örömmel tapasztaltam, hogy a bíróság is egyetértett velem.

Cyn magában elrettentőnek találta, hogy bármelyik bíró átadta a gyermeket ennek a vérszívónak, és azon tűnődött, mennyi lehet a napi ára egy gyermek életének.

– Megkérdezhetem, hogy hány éves az eltűnt lány?

– Tizenhét – felelte Jabril nyilvánvalóan előre kiszámított sóhajjal –, és attól tartok, hogy mint minden gyermek ebben a korban, ő is lázadozik.

Jó Isten! Egy tizenhét éves lány él ezzel a csürhével! Nem csoda, hogy elmenekült!

– Mennyi ideje tűnt el?

– Legalább egy hete. Biztos megérti, Ms. Leighton, nehéz volt neki itt élnie! – Újabb mély sóhajjal intett maga köré. –  Mi vámpírok vagyunk! Ő természetesen nem az, túl fiatal még, hogy ilyen elkötelezettséget vállaljon, bár remélem, hogy csatlakozni fog hozzánk.

Ekkor felállt, és megkerülte az íróasztalt. Cyn automatikusan felállt, hátralépett, hogy ne érjen hozzá, de a férfi mintha szándékosan üldözte volna, elég közel lépett ahhoz, hogy ujjaival végigsimítson a kezén.

Cynnek különös érzése volt, amikor eltávolodott mellőle, és ujjai elhagyták a kezét. Mintha ragacsos pókháló lepte volna be. Ösztönösen megborzongott, de úgy tűnt, hogy a férfi nem vette észre, figyelme már a szoba hátsó részében lévő néma, fiatal nőre irányult. A lány megalázkodva összegörnyedt, amikor a vámpírlord átkarolta a vállát. Begyakorlott és mégis esetlen gesztus volt, amely főleg a magasságuk közti különbségből eredt – amit Cyn korábban nem is vett észre, mert a lány alázatos testtartása miatt sokkal alacsonyabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Cyn kényelmetlenül nézte, ahogy Jabril előre rángatja a rémült lányt.

– Mirabelle úgy döntött, hogy velünk marad, ugye, kincsem? – A fenyegetést annyira vékony fátyol borította, hogy Cyn el sem tudta képzelni, hogy a vámpír azt hitte, bárkit is becsapnak ezek a kedves szavak.

– Ms. Leighton nem hallja, ha nem beszélsz, kedves lányom!

– Igen! – suttogta gyorsan. – Úgy értem, igen, uram! Maradni akartam!

A férfi úgy felragyogott, mint egy büszke szülő.

– Az én drága Mirabelle-em szégyenlős, Ms. Leighton! Ő a legfiatalabb, és attól tartok, hogy elkényeztetjük. A gyerekek olyan ritkák közöttünk.

Hála istennek ezért!

– Mióta élsz itt, Mirabelle? – A lány feje felemelkedett, és először találkozott közvetlenül a pillantásuk. Ebben a rövid pillanatban Cyn látta, a félelem mögött lángoló dühöt, majd Mirabelle gyorsan lesütötte a szemét, hogy semmit se mutasson.

– Itt születtem, asszonyom – mondta halkan Mirabelle. – Ez korábban az otthonom volt... – nyelt egy nagyot a lány. – A baleset után, a gazdám volt olyan kedves, hogy ide költöztette a háztartását, így Elizabeth és én...

– Badarság – vágott közbe Jabril. – Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem, gyermekem! Annyira szörnyű veszteség ez egy ilyen fiatal személy számára! De mi mindent megteszünk, amit csak tudunk...

– Várjunk csak! – szólt közbe Cyn. – Azt akarja mondani, hogy Mirabelle az eltűnt lány nővére? – Ami azt jelentené, hogy ő maga sem volt sokkal több, mint tizenhét.

Jabril meglepetten nézett rá. – Természetesen! Nem említettem volna? – Asimra nézett tisztázás céljából. – Milyen furcsa! Azt hiszem, Mirabelle-re úgy tekintek, mint a saját családom része! – Megsimogatta a lány lefedett haját, Cyn pedig igyekezett visszafogni a késztetést, hogy a férfi kezére csapjon.

– A húgod... – Egyenesen meg akarta kérdezni Mirabelle-t, hogy tudja-e a testvére tartózkodási helyét, de a lány szemében felvillanó pánik hatására megállt a mondat közepén. – A húgod vitt magával valamit – kérdezte helyette –, bármit, ami elárulhatja, hogy hova mehetett? – Mirabelle megkönnyebbültnek látszott, és Cyn érezte, hogy nő a nyugtalansága.

– Nem tudom! Elizabeth nem ebben a házban lakik, és mi...

– Túl veszélyes! – vágott közbe Jabril gyorsan. – Az embereim jól képzettek és kiválóan fegyelmezettek, de végül is csak emberek... sok szempontból – módosította kijelentését, kissé elvigyorodva saját okosságán. – Elizabeth egy kedves lány, aki a nőiessége kezdetén áll. Úgy éreztem, jobb, ha a cselédlakban tartózkodik a házvezetőnővel.

– Beszélhetnék a házvezetőnővel?

Jabril ragyogó mosolyt villantott rá.

– Akkor vállalja a munkát? Csodálatos! Ó! – Elhallgatott, mintha hirtelen felmerült volna benne egy gondolat. Olyan nyilvánvalóan mesterkélt volt, hogy Cyn tudta, mik lesznek a következő szavai, még mielőtt kimondta volna őket.

– Raphael nem bánja, hogy nekem fog dolgozni, igaz? Mi vámpírok igencsak... birtoklóak tudunk lenni. Nem akarok egyetlen lábujjra sem taposni!

Cyn szilárdan viszonozta a pillantását, mielőtt válaszolt volna.

– Az egyetlen lábujj az életemben a sajátom, uram. Lord Raphael alkalmazott egy rövid ideig, egy meghatározott feladatra, amelyet megelégedésére el is végeztem! Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanezt fogja mondani!

– Ah, igen, hallottuk, hogy valami csúf dolog történt. Valami, aminek Alexandrához volt köze, igaz? Nem tudom elképzelni, hogy bárki is annyira ostoba legyen, hogy megpróbálja kihívni Raphaelt, de mégis...

Cyn felnevetett.

– Lordom, a vállalkozásom sikerének a kulcsa az ügyfelek bizalmas kezelése. Ahogy nem osztom meg Önnel Raphael ügyének részleteit, úgy vele sem tenném ezt, az Ön ügyével kapcsolatban! Biztos vagyok benne, hogy ez Önnek is így jobban megfelel.

– Természetesen! – csattant fel a férfi. Mély, megnyugtató lélegzetet vett az orrán keresztül. – Kezdheti a házvezetőnővel! – mondta nyersen. – Persze én már beszéltem vele. Kevés eredménnyel, attól tartok, de hátha Ön kihúz belőle valami hasznosat!

Eltűnt a kellemes vámpír. Egyértelműen befejezte Cynnel, és alig várta, hogy visszatérjen a saját estélyére. – Mirabelle, miért nem kíséred el Ms. Leightont a hátsó házba? Attól tartok, ez most rosszkor jött nekem, és sok dolgom van! Asim?

Cyn zavartan nézte, ahogy Jabril és csatlósa kivonul a szobából, még annyit sem mondva, hogy „később találkozunk”. Nyilvánvaló volt, hogy miután meglehetősen durva próbálkozása meghiúsult, hogy pletykákat szerezzen Raphaelről, nem tudott neki mi mást mondani. Cyn szája félmosolyra húzódott, és Mirabelle felé fordult, hogy valami nem túl hízelgőt mondjon, de a szavak megdermedtek a nyelvén. A lány kezét szorosan a mellkasához szorította, tenyerét figyelmeztetőn tartva.

– Erre, Ms. Leighton! – mondta hangosan, majd intett Cynnek, hogy kövesse a külső ajtó felé. Cyn undorodva ingatta a fejét. Miért gondolta egyáltalán, hogy jó dolog lenne ezt a munkát elvállalni? Miért nem egy hawaii nyaralás, Cyn? Vámpírok Texasban? Mi a francot képzeltél!?