46.- 47.-48.-49.-50. - 51. -52. -53. Fejezet

 

46. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Juro várta őket a főépületben, ikertestvére – aki úgy tűnt, soha nem szólal meg, és akinek a nevét Cyn még mindig nem tudta – mellette állt, mint mindig. Két hét láb magas, szikár fatörzs őrizte Raphael belső szentélyének kapuját. Juro óvatosan szemlélte Cynt, egyértelműen meg volt győződve arról, hogy valahol rejteget a testén egy fegyvert, de fogalma sem volt róla, hol rejtőzhet a testhezálló ruhája alatt. Lemondó pillantást vetett rá, és Cyn együttérzőn megveregette a fatörzsszerű karját.

– A bátyám már vár minket, Juro – mondta Alexandra egy cseppnyi türelmetlenséggel.

– Így van, Alexandra – értett egyet Juro. Cyn látta, hogy Alexandra úrinői szája kissé összeszorul, és azon tűnődött, vajon van-e valami feszültség Raphael húga és a fő testőre között. Ha volt is, Jurót ez láthatóan nem zavarta. Megfordult, és az élre állt, az ikertestvére pedig megvárta, amíg elhaladnak mellette, mielőtt elfoglalta volna a hátvédpozíciót.

Felvonultak a lépcsőn és végig a hosszú folyosón, amíg el nem értek a hatalmas, díszesen faragott ajtópárhoz Raphael irodája előtt. Juro megállt, hogy egyszer bekopogjon, és megvárta, amíg az ajtók szélesre tárulnak, minden látható kézi segítség nélkül. Hátralépett, és a három nő belépett, Alexandra lépett be elsőnek, mögötte Mirabelle és Cyn egymás mellett.

Raphael irodája egy használatban lévő iroda volt, a padlótól a magas mennyezetig érő könyvespolcokkal. Gördíthető létrák álltak időközönként, hogy fel lehessen jutni a legfelső polcokig, amelyek tele voltak mindenféle formájú, méretű és korú könyvekkel. Ez a szoba inkább megfelelt volna valamiféle kutatónak, talán egy történelemprofesszornak, mint egy vámpírlordnak. De ha valaki évszázadok óta él, a történelem nagyon is személyes üggyé válik, gondolta Cyn.

Raphael a hatalmas íróasztala mögött ült, Duncan oldalt állt. Mögöttük egy üvegfal volt, amelyen keresztül nem látszott semmi más, csak a holdfényben fürdő óceán. Juro az ajtótól jobbra foglalt helyet, az ikertestvérével együtt, és közéjük szorult egy vámpír, akit Cyn nem ismert fel. Végigmérte a férfi sötét ruházatát és állandó gúnyos mosolyát, és rájött, hogy ez szinte biztosan Jabril tanúja. Nem csoda, hogy Juro és a testvére olyan gondosan őrzik őt.

Rápillantott Mirabelle-re, de úgy tűnt, a fiatal lánynak Raphaelen kívül másra nincs szeme. Cyn pillantása találkozott a fekete tekintettel, és el kellett ismernie, hogy a látvány pillantásra érdemes.

Raphael felállt, ahogy közeledtek, tekintete végigsiklott Cyn meztelen lábán és smaragdzöldbe öltözött alakján, és amikor találkozott a pillantásuk, a férfi szeme forrósággal teli volt. Cyn nagyon örült, hogy időt szánt a felkészülésre. A férfi ajkai alig húzódtak egy elismerő mosolyra, mielőtt komorabb arckifejezést öltött volna magára, és várakozóan nézett Mirabelle-re.

– Találkozni szerettél volna velem, Mirabelle? – kérdezte hivatalosan.

– Igen, uram! – Mirabelle hangja reszelős volt az idegességtől, és két próbálkozásába telt, mire ki tudta préselni ezt a néhány szót. Szemmel láthatóan ingerülten saját magára, elhallgatott, majd nagy levegőt vett, és mélyen meghajolt.

– Raphael, uram – mondta, miközben felegyenesedett. – Megtiszteltetés számomra, hogy engedélyt kérhetek arra, hogy elköltözzek Atyám, Jabril Karim területéről és fennhatósága alól. Felajánlom hűségemet és szolgálataimat, ha akarod, uram!

Alexandra jóváhagyólag bólintott, és büszkeséget sugárzott, tekintetét Mirabelle és Raphael között váltogatva.

– És Atyád beleegyezik ebbe az áthelyezésbe, Mirabelle? – Raphael lágy hangja feltette a szükséges kérdést, bár a választ mindenki tudta, aki ott volt.

– Nem, uram, nem járul hozzá! Szabad akaratomból és saját kívánságomból jöttem hozzád.

Cyn mozgolódást hallott maga mögött Mirabelle szavaira, és látta, hogy Raphael tekintete a válla fölött arra villant, ahol Jabril tanúja állt. Csak egy másodpercig tartotta a vámpír tekintetét, mielőtt visszafordította a figyelmét Mirabelle-re.

– Megértetted – mondta neki –, hogy amennyiben elfogadlak, minden korábbi hűséged Atyádhoz elveszik. Olyan leszel, mintha a sajátom lennél.

– Igen, uram!

– És ez az, amit igazán akarsz?

– Teljes szívemből ez a vágyam, uram!

– Nagyszerű! – Raphael egy kecses vállrándítással kicsúszott az öltönykabátjából, és az íróasztalára terítette. Cyn mélyen a testében érezte a vágy rándulását, amikor a férfi kigombolta a bal oldali ingujjon a mandzsettáját, és takarékos mozdulatokkal elkezdte feltekerni az alkarján. Gyengéje volt a szép férfikéz. Raphael keze erős volt, az ujjai hosszúak és szögletesek, az alkarja simán izmos. Szárazon nyelt egy nagyot, és elnyomta az emlékeket, hogy mire képesek azok a kezek.

Duncan egy kis ékköves kést vett elő, nem több mint tizenöt centi hosszúságút, pengéjének éle csillogott a penge koromfekete fémjén. Raphael ránézett a fegyverre, és bólintott, miközben megkerülte az íróasztalt.

– Térdelj le előttem, Mirabelle!

Mirabelle tett egy lépést előre, majd térdre ereszkedett, és olyan kecsességgel érkezett le, amire bármelyik udvaronc büszke lett volna. A sok gyakorlás ma este jó szolgálatot tett neki. Raphael mindkét kezét Mirabelle lehajtott fejére tette. Néhány percig úgy tűnt, semmi sem történik, aztán Mirabelle nyilvánvaló elégedettséggel sóhajtott fel, és rózsaszín könnycseppek kezdtek gördülni a lehunyt szemhéja alól.

Raphael felemelte a kezét, a jobbját Duncan felé nyújtotta, aki némán átnyújtotta neki az ékköves kést. Cyn elfojtotta a lélegzetét, amikor Raphael figyelmeztetés nélkül végighúzta az éles pengét a bal csuklója alatti puha bőrön, és egy három hüvelykes függőleges vágást ejtett rajta. Azonnal kicsordult a vér, befestve a makulátlan fehér ing felgöngyölt szélét, mielőtt leeresztette a kezét, és hagyta, hogy a vér a tenyerébe folyjon. Mirabelle orra megrándult, és szemei felpattantak, hogy éhesen nézzék az előtte megjelenő lakomát – egy vámpírlord vérét, amely gazdagabb és erőteljesebb volt, mint bármely teremtmény vére a földön, sokkal gazdagabb, mint bármi, amit Mirabelle valaha is megízlelt volna, kivéve talán a Jabril keze által okozott rémálomszerű átváltozást. És Cynnek hinnie kellett benne, hogy Raphael vére édesebb, mint bármi, amit Jabril elő tudott állítani.

Raphael némán figyelte a fiatal vámpírt, visszatartotta a karját, amíg a vér egyre nagyobb tócsát nem alkotott a széles tenyerében, amíg meg nem töltötte az ujjai közötti réseket, és azzal fenyegetett, hogy a szőnyegre csöpög, amíg Mirabelle szinte már közel állt ahhoz, hogy megtörjön az előtte lévő kísértéstől. Aztán a legapróbb mozdulattal a lány várakozó szája felé nyújtotta. Mirabelle mohón fogadta, a férfi karja után nyúlt, a keze remegett az erőfeszítéstől, hogy lassan, megfontoltan mozogjon. Amikor Raphael nem tett semmilyen elutasító mozdulatot, nem akarta kihúzni magát a szorításából, a lány lehunyta a szemét az eksztázistól, és leeresztette a száját a vérre.

Mirabelle orgazmikus nyögéseket hallatott, a torka folyamatosan mozgott, miközben szívta magába Raphael adományát. Cyn el akarta fordítani a tekintetét, úgy érezte magát, mintha betolakodó, kukkoló lenne, aki szemtanúja valaminek, aminek intenzíven bizalmasnak kellene lennie. Ehelyett figyelt, eltökélten, hogy tanúja legyen Mirabelle behódolásának új Mesterének, hogy tudomásul vegye Raphael életének ezt a részét. A férfit is figyelte, a lehajtott sötét fejét, ahogy szemeit lehunyta, alkarjának izmait összeszorította, hogy fenntartsa a vér áramlását. Vajon meddig tudja ezt folytatni?

Alighogy eszébe jutott a gondolat, Raphael a másik kezével gyengéden megérintette Mirabelle-t. A lány egy kellemes sóhajjal azonnal elhúzódott, a nyelve pedig kisöpört, hogy megnyalja véres ajkait, hogy megmentse az értékes folyadék minden egyes cseppjét. Visszaült a sarkára, és felnézett új urára, kipirult arcán a teljes imádat kifejezésével.

– Köszönöm, Mester! – mondta halk, érzéki dorombolással, ami egyáltalán nem hasonlított a rendes hangjára.

Raphael lenézett rá, arckifejezése szórakozott türelemről árulkodott. – Nagyon szívesen, Mirabelle!

Duncan szinte azonnal előrelépett, és lenyúlt, hogy talpra segítse Mirabelle-t. A lány kissé megtántorodott, szédelegve, szinte részegen, az erős vértől.

– Gyere, kicsikém! – mondta. – Egy kis ünnepséget terveztünk a tiszteletedre.

A lány gyermeki elragadtatással mosolygott rá. – Egy ünnepséget? Nekem?

– Neked – erősítette meg Duncan. Megfogta a karját, és kivezette a szobából. Jabril tanúja eltűnt, nyilvánvalóan valamikor Juro ikertestvére kísérte el, aki szintén távol volt. Cyn csak remélni tudta, hogy a kíséret egészen a repülőtérig és egy Texasba tartó repülőgépig viszi.

Juro a nyitott ajtó előtt várakozott, és az általában komoly arcán szeretetteljes szórakozás jelent meg, amikor Mirabelle úgy üdvözölte, mint egy rég nem látott barátot. Alexandra követni kezdte, de megállt, és visszafordult, hogy Cynre nézzen.

– Cynthia?

Cyn Raphaelt figyelte, amint elállítja a véráramlást, behajlítva a karját, és nyomást gyakorol a seb fölé. Az arca kifejezéstelen volt, mintha az ilyesmi mindig megtörtént volna, mintha az ujjairól lecsöpögő vér, amely felszívódik az elegáns perzsaszőnyegbe, csak kellemetlenség lenne, semmi több. Fekete szemeinek pillantása hirtelen felemelkedett, hogy találkozzon az övével, és Cynben olyan erős vágy támadt, hogy térdre kényszerítette volna, ha nincs egy szék, amibe megkapaszkodhat.

– Menj előre, Alexandra! – mondta lélegzetvisszafojtva. – Majd utolérlek!

Alexandra feltörő tiltakozása félbeszakadt, amikor Raphael tekintete rávillant. Ebben a pillantásban semmi testvéri melegség sem volt. Alexandra boldogtalanul felsóhajtott, és megpördült, divatos sarkú cipője halkan koppant a szőnyegen, ahogy kivonult az ajtón, amely hangtalanul becsukódott mögötte.

Raphael megkönnyebbülten felsóhajtott, és hátradőlt, hogy leüljön az íróasztala szélére.

– Jól vagy? – kérdezte Cyn, a férfi sérült karjára mutatva a fejével.

Raphael ferde mosolyt villantott rá. – Imádom, amikor aggódsz értem, Cynem! Senki más nem tesz ilyet!

A lány kissé hitetlenkedve fújt egyet. – Duncan aggódik érted – ellenkezett. – Rosszabb, mint egy tyúkanyó!

– Igen, nos – mondta Raphael halkan –, ez nem egészen ugyanaz, ugye?

Cyn a szoba másik végéből tanulmányozta a férfit, majd undorodva megrázta a fejét. – Kit akarok átverni? – mormolta. Odasétált az íróasztalhoz, kihasználva a magassarkú cipők által biztosított természetes ringatózását a csípőjének. Raphael mozdulatlan maradt, de figyelmes tekintete Cyn minden mozdulatát követte.

Amikor a lány elég közel volt ahhoz, hogy megérintse, Raphael megszólalt. – Nem akarsz csatlakozni Mirabelle ünnepségéhez?

Cyn szája felfelé görbült.

– Inkább a Mesterével ünnepelnék! – Kinyújtotta a karját, a kezébe vette a férfi sérült karját, és a szájához húzta. A pillantása nem engedte el a férfiét, miközben lassan végigfuttatta a nyelvét a seb teljes hosszán, időt szakítva arra, hogy megnyalja a csukló puha bőrét, mielőtt gyengéd csókot engedett a pulzuspontra.

Mély morgás dübörgött Raphael mellkasában, és a férfi kinyújtotta a kezét, hogy széttárt lábai közé húzza a lányt, a sértetlen karja Cyn háta köré fonódott, ujjait a fenekére tette, hogy szorosan magához szorítsa. A férfi ajkai végigtáncoltak a lány nyakának és vállának csupasz bőrén, követve az állkapcsa vonalát, mielőtt hosszú, lassú, ígéretes csókot nem nyomott a szájára.

– Gyönyörű ez a ruha, Cynem – suttogta a lány ajkára. – Milyen gyorsan tudunk téged kiszedni belőle?

A lány elragadtatva felnevetett, ujjai a férfi sűrű hajába túrtak, élvezte az ajkak érzését a bőrén, minden idegszála életre kelt, ahogy a vér, amit a férfi karjáról felnyalt, végigsöpört a szervezetén. Teljesen a férfinak dőlt, és a férfi karjai átölelték, hogy megtartsa.

Raphael hirtelen felállt, és magával vitte a lányt.

– Gyere! – mondta.

A lány a férfi puha ajkaira mosolygott.

– Gondolod, hogy ilyen könnyű lesz, Lordom?

– Édes Cyn – dorombolta Raphael. – Egyáltalán nem áll szándékomban megkönnyíteni.

Cyn megborzongott a sötét hangban rejlő ígéret hallatán, miközben Raphael felemelte és átvitte a szobán. Egy könyvespolc kemény élei súrolták a hátát, mielőtt a férfi kinyújtotta volna a kezét, és megnyomott egy láthatatlan kapcsolót. A mellette lévő polcok mozogni kezdtek, megpördültek, hogy felfedjenek egy rejtett ajtót.

– Egy titkos szoba – cukkolta a lány. – Milyen titokzatos.

– Egy lift – javította ki a férfi, és a falhoz szorította a lányt, testét a sajátjával takarva el, miközben a kis doboz elkezdett lefelé mozogni.

47. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael irodája a második emeleten volt, de Cyn nem tudta volna megmondani, milyen mélyre megy a lift. Nem gondolt másra, csak arra, hogy Raphael megérintse őt, és ő megérintse a férfit. A férfi szája éhesen falta az övét, ajkaik perzselő csókba záródtak, amelynek soha nem akart véget vetni, miközben testük egymáshoz simult, és semmi sem választotta el őket, csak a vékony ruharéteg. De ez még mindig nem volt elég. Éreznie kellett a férfit, csupasz bőrét a csupasz bőrén, az izmok siklását, az idegek szinte fájdalmas intenzitásig ingerelt remegését.

Csak azért tudatosult benne, hogy elhagyták a liftet, mert a lába alatt vastag, bolyhos szőnyeg terült el, amikor lerúgta a cipőjét. Raphael hűvös ujjai végigsiklottak a hátán, miközben kigombolta a zöld ruhát, lecsúsztatta a válláról az ujjakat, amíg az le nem csúszott a testén, és össze nem gyűrődött a lába körül. A férfi élvezettel hümmögött a melleket tartó csipke láttán, mielőtt az is a szőnyegre nem hullott, felfedve a vágytól elnehezült telt halmokat, a rózsás mellbimbókat, amelyek keményen és sóvárogva vágytak a férfi érintésére. Cyn felnyögött, amikor a férfi szája először az egyik, majd a másik megkeményedett bimbót ízlelte, fogaival gyengéden végigsimítva rajtuk, amitől a vágy villámai végigszáguldottak a lány egész testén, szinte már alig tudott talpon maradni.

Miközben Raphael szája fenséges kínokat okozott a lány melleinek, a keze végigvándorolt Cyn hátán, a tangája keskeny szalagja alá bújt, és könnyedén eltépte, egy újabb csipkedarabbal gyarapítva a lány lábai körül heverő kupacot. Cyn felnyögött a vágytól, hogy a férfi most már keményen és gyorsan döngölje a lábai között. Letépte róla az ingét, gombjai szétrepültek a sürgetésben. Az öve nem jelentett akadályt, a cipzárja csupán bejárat az alatta lapuló sima hímvesszőhöz. Cyn a férfi nadrágja alá csúsztatta a kezét, ahol a férfi már keményen és készen állt, simogató ujjai lejjebb ereszkedtek, hogy megsimogassák a férfi nehéz heréit. Csókok sorát nyomta a férfi mellkasára, követve a selymes szőrzet vonalát a hasa sima, lapos felületén. A nő térdre ereszkedett, kezét lecsúsztatta a férfi csípőjén, hogy letolja a nadrágját, és kiszabadítsa az erekcióját. Raphael meglepetten felszisszent, amikor a nő a szájába vette, nyelvét megforgatva a makkja körül, majd a vastagságán cikázva egyre mélyebbre vitte, amíg a torka hátsó részéhez nem ért, miközben az ujjai tovább simogatták a férfi golyóit. Raphael megragadta Cyn haját, a helyén tartotta, és felnyögött a gyönyörtől, mielőtt lenyúlt volna, hogy talpra rántsa a lányt, és rádobja a végtelennek tűnő ágyra.

Raphael szeme ezüstösen csillogott, tekintete a lányra szegeződött, miközben kilépett a maradék ruháiból, és elnyújtózkodott felette. A feje Cyn nyakához süllyedt, majd lejjebb ereszkedett, édes fájdalmat keltően szopogatta a melleit, a fogai közé véve a puha húst, az agyarai vérnyomokat hagytak, amelyek a telt halmokra csöpögtek, amíg az éhség halk morgásával tisztára nem nyalta őket.

Cyn vonaglott az érzéki támadás alatt, minden idegszála az eksztázis éles határán zümmögött, a szíve dagadt az egyszerű örömtől, hogy ismét vele lehet. Felívelt a háta, felajánlotta magát, többet akart, felkiáltott, amikor a férfi agyarai a húsába mélyedtek, és megremegett a gyönyörtől, amikor a férfi megnyugtató nyelve követte. Tiltakozott, amikor a férfi elvette a száját a melleitől, hogy azután felziháljon örömében, amikor a férfi lecsúszott a lábai közé, és elkezdte nyalni a lány izgalmának nedveit. A férfi agyarai belemélyedtek Cyn csiklójának csücskébe, és olyan gyönyörűséges intenzitású csúcspontra juttatták, hogy azt hitte, elveszíti az eszméletét.

Mindkét kezét a férfi rövid hajába túrta, és visszahúzta a teste hosszára.

– Dugj meg, Raphael! Dugj meg, amíg... – A követelés elégedett nyögéssé változott, amikor a férfi engedelmeskedett, és hatalmas, kemény farkát egyetlen erőteljes lökéssel mélyen a lány lábai közé vezette. Cyn nedves volt és készen állt a férfira, remegett a vágytól, és a férfi még mindig dicsőségesen feszült neki, teljes hosszát belé temette, és ott tartotta, alig mozdult, zihálva, ahogy a lány forrósága körülvette. Cyn a vágytól elködösült pillantással figyelte a férfit maga fölött, akinek csukva voltak a szemei, miközben próbált mozdulatlan maradni. Cyn érezte, ahogy a farka lüktet benne, látta, ahogy a mellkasát mozgatja a szíve dobbanása, a tüdeje zihálása. A lány felnyúlt, és ujjaival lágyan végigsimított a férfi homlokán, a remekbe faragott járomcsontja gyönyörű ívén, majd le a telt ajkakig.

A férfi szemei kinyíltak és csillogva villantak fel, amikor pillantása találkozott a nő tekintetével, és elkezdett döfködni. Először lassan, egyenletesen csúszott be és ki, miközben a lány nedvei síkosították a mozgást, belső falai alkalmazkodtak a férfi vastagságához, és üdvözölték a behatolást. Ahogy az éhség növekedett, a nő felemelkedett, hogy elébe menjen a férfinak, hosszú lábait a férfi dereka köré fonta, és ráhúzta magát a férfi farkára. Az orgazmusa mélyen belül kezdődött, méhe megrándult, majd kifelé haladt a remegése, amíg már a férfi farkát nem simogatta, miközben a férfi még gyorsabban mozgott benne, mindkettőjüket a delírium határáig és azon túlra hajtva.

Cyn felsikoltott, ahogy a hullám végigsöpört rajta, ívbe feszítve a hátát, megragadva az izmait. Raphaelbe kapaszkodott, azt akarta, hogy ez az érzés, testük egyesülése örökké tartson, hallotta, ahogy a férfi is felüvölt, amikor a nő orgazmusa végigfutott a farkán, és beindította az övét is, fejve és kiszívva a férfit, ahogy Raphael forró megkönnyebbülése betöltötte a nő testét.

A férfi a nőre omlott, átölelve Cynt kissé elfordult, hogy levegye róla a súlyát, miközben magát szilárdan benne tartotta. Cyn az ölelésében feküdt, érezte, hogy a férfi farka még mindig mélyen benne feszül és remeg az egyesülésük utóhatásától. Raphael összeszorította a karjait, úgy tartotta a lányt, mintha valami értékes dolog lenne, valami, amit félt, hogy elveszített, és amit most, hogy megtalált, soha többé nem fog elengedni.

Cyn a férfi mellkasához fordította az arcát, miközben elkezdtek a könnyei folyni.

– Te is hiányoztál – suttogta, nem tudva, hogy a férfi hallja-e.

Raphael megcsókolta a homlokát, majd az arcát, megízlelve a könnyeket. A férfi elcsendesedett.

– Lubimaya?

Cyn megpróbált uralkodni a sírás szörnyű és ostoba szükségletén, szégyenkezett saját csupasz érzelmei miatt.

– Az álmok szépek voltak, Raphael, de ez sokkal jobb volt – sikerült kimondania, és könnyed nevetést erőltetett.

A férfi egy pillanatig nem szólt semmit, miközben Cyn némán könyörgött magában, hogy hagyja rá. Amikor a férfi is felkuncogott, a lány elernyedt, a lábát a férfi csípője köré akasztotta, és ráfordult a férfira, aki még mindig mélyen a combjai közé volt temetkezve. Találkozva a férfi tekintetével, lassan mozogni kezdett, előre-hátra ringatózva a férfi érzékeny vesszején, megfeszítve hüvelye izmait, kínálkozóan összefogva a melleit. A férfi tekintete felhevült, és ismét megkeményedett. Hátranyúlt a lány mögé, hogy mindkét kezével megmarkolja a fenekét, magához szorítva, miközben egyenletes ki-be mozdulásokba kezdett, átvéve tőle az irányítást. Cyn felzihált, amikor a férfi jóval mélyebbre hatolt, teljesen kitöltve őt. A szemei lecsukódtak, és a férfi mellkasára borult, élvezve a férfi kemény izmainak és selymes szőrének érzését a mellei puhaságán. Annyira emelkedett fel, hogy megcsókolja a férfit, nyelvével megcirógatva a férfi előbújt agyarait, és érezte az enyhe csípést, ahogy a saját vérét vette.

Raphael a lány nevét mormogta, mélyen a mellkasából morajlott a hang, ami még Cyn csontjait is megrezegtette. Ahogy a vére tovább folyt, a férfi szorosan megragadta a lányt, és mindkettőjüket átfordította, most a combjai között döfködött, feljebb emelte Cyn lábát, hogy mélyebbre hatoljon, és olyan erőteljes lökésekkel hatolt belé, amelyek felemelték az ágyról. Cyn halkan nyöszörgött, elveszett az érzések rohamában. Egyre szorosabban fonta a karjait a férfi köré, csapdába ejtve őt magában, soha nem akarván őt elengedni. Egy újabb orgazmus lassú remegése kezdődött a testében, és Raphael szája megtalálta a nyakán lévő édes vénát. Megremegett a férfi agyarainak gyémántkeménységétől a bőrén, felsikoltott, amikor átszúrta az eret, és amikor érezte a vérének szívását, ahogy az lecsúszott a férfi torkán. Testének minden idegszála egyszerre elevenedett meg, halk örömkiáltása elveszett a Raphael beteljesülését jelző üvöltésben. A férfi megkönnyebbülése mélyen belé lövellt, és a nő perzselő orgazmusban rándult össze, körmei véres csíkokat húztak a férfi hátán, egy újabb csúcspontra juttatva őt, erősebbre, mint az előző.

 

****

 

Cyn Raphael karjaiban feküdt, zihálva kapkodta a levegőt, az érzelmei ereje teljesen elkábította, és rettegett attól, hogy arra ébred, hogy mindez csak egy újabb álom volt. A szíve még gyorsabban kezdett verni a gondolatra, és még szorosabban ölelte a férfit, azt kívánva, bárcsak soha ne ébredne fel, ha ez csak egy álom lenne. Mintha megérezte volna a félelmét, Raphael vigasztalóan végigsimított a hátán, megcsókolta a verejtéktől nedves bőrét, és lenyalta a nyakán lévő vérnyomokat.

A gyönyör újabb borzongása futott át Cynen, és felnyögött.

– Hagyd abba! – suttogta, és közelebb húzódott a férfihoz. – Legalább tíz perc szünetre van szükségem!

Raphael felnevetett, és keményen szájon csókolta.

– Tíz perc, tíz év, tíz évszázad, édes Cyn – motyogta hirtelen elkomolyodva. – Szeretlek! Bármennyi időm is marad, az a tiéd!

Cyn megdermedt, a szíve hevesen kalapált valami mástól, mint a fantasztikus szextől.

– Én is szeretlek – suttogta szinte félve.

– Akkor maradj, Cynem! Maradj velem örökre!

 

****

 

Cyn tudta, hogy közeleg a hajnal, amikor meghallotta a nehéz ajtók tompa puffanását, amelyek becsapódtak, bezárva őket belülről, és mindenki mást kívülről. Raphael mocorogni kezdett könnyű szendergéséből, amikor Cyn felült, és a takaró lehullott a meztelen testéről.

– Megígértem Liznek, hogy ma elviszem az első vezetési órájára – mondta.

Raphael visszahúzta a lányt, és előrehajolt, hogy lustán szopogassa a melleket, amelyek még mindig duzzadtak és érzékenyek voltak az együtt töltött éjszakától. Annyira emelte fel a fejét, hogy azt mondja: – Akkor mehetsz el, amikor csak akarsz! Minden bezárul mögötted. – Aztán ismét leeresztette a száját a lány mellére, és a párnáknak nyomta a hátát, miközben a nyelve lejjebb vándorolt.

– Visszajössz? – kérdezte, lehelete melegen érintette a lány hasának nedves bőrét.

– Próbálj meg... – A lány felzihált, amikor a férfi nyelve a csiklójára siklott. Nyelt egyet, és újra próbálkozott. – Próbálj meg távol tartani! – sikerült kimondania.

– Nem – motyogta Raphael. – Semmi sem tarthat távol tőled! Ezt ne feledd, Cynem! Semmi!

Cyn megborzongott egy hirtelen előérzettől, és egy imát suttogott a szélnek, hogy a sors ma reggel mással legyen elfoglalva.

 

 

48. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn vidáman felszaladt a lépcsőkön Lucia házánál, annak ellenére, hogy alig több mint két órát aludt. A teste fájt és sajgott, de ez jó fajta fájdalom volt, az a fajta, amely energiával tölti fel az embert... legalábbis néhány órára. Egyszer majd arccal a párnába akart zuhanni, de még nem most. Ma reggel még a szokásos tévéző és játszó tizenévesek bandájának falrengető zajszintje sem tudta megzavarni.

Lucia az irodájában telefonált. Csendesen végigmérte Cynt, és tudálékosan felvonta a szemöldökét, mielőtt visszatért ahhoz a bürokratához, akivel éppen vitatkozott. Cyn visszament a folyosón a lépcső lábához, és Lizért kiáltott. Nem a szokásos kommunikációs módszere, de ha már Rómában vagyunk...?

A folyosó végén hallotta, hogy Lucia káromkodva lecsapja a telefont, és még időben lépett vissza az irodába, hogy lássa, amint a barátnője dühösen jegyzetel, és az orra alatt azt mormogja, hogy milyen szájhős idióták vezetik manapság a kormányt. Lucia megpördült, és Cynre meredt.

– És te is! – mondta, folytatva az egymástól független eszmefuttatását. – Tudom, hogy mire készülsz, te ribanc! Nézzenek oda, csillogsz és ragyogsz az elégedettségtől, miközben én itt lent a lövészárokban harcolok a szociális szolgálat idiótáival. Mondd, hogy nem a vámpír volt!

Cyn széles vigyorra húzta a száját.

– Ó, a francba, Cyn, miért... – Luci elhallgatott, és alaposan szemügyre vette a barátnőjét. – Boldog vagy – mondta, majd még jobban hunyorgott. – Nem, te kurvára szerelmes vagy! – Sóhajtott egyet. – Ha te boldog vagy, én is az vagyok. De, édesem – tette a kezét Cyn karjára. – Légy óvatos!

Cyn spontán megölelte, amit ritkán tett. Luci felnevetett, és azt mondta: – Oké, most már tudom, hogy szerelmes vagy! De mondd meg annak a nagydarab vérszívónak, ha még egyszer összetöri a szíved, akkor karóval megyek érte!

Lépések dübörögtek lefelé a lépcsőn, és Liz jelent meg az ajtóban. Megállt, amikor meglátta a két nőt ölelkezni.

– Mi a helyzet? – kérdezte kissé aggódó hangon.

– Semmi – mondta gyorsan Luci, és figyelmeztető pillantást vetett Cynre, mielőtt az valami nyilvánvalóan ízléstelent válaszolhatott volna vissza. Nem mintha meg is tette volna. Őszintén.

– Hé, kölyök, boldog születésnapot! – mondta Cyn vidáman. – Készen állsz a nagy napra?

 

****

 

– Hagyjál már, mintha még sosem vezettem volna! – Liz a mindenkori tinédzserek időtlen undorodásával forgatta a szemeit. – Szükségem van ezekre a hülye leckékre, hogy megszerezzem a jogosítványomat, de nem mintha nem tudnék már vezetni!

– Persze – mondta Cyn, és bizalmasan rávigyorgott Luciára. – Akkor essünk túl ezen a haszontalan gyakorlaton. Pár óra múlva visszajövünk – tette hozzá Luci irányába. – Kérsz valamit, amíg odavagyok?

– Igen, mit szólnál ahhoz, ami tegnap volt – mondta Luci szárazon. – Régen volt már.

Cyn felnevetett. Liz zavartnak tűnt, de nem akarta bevallani, hogy érdekli, miről beszélgetnek, ezért türelmetlenül toporgott.

– Akkor most csináljuk ezt, vagy mi lesz?

– Csináljuk, és lelépünk innen! Hívj, ha eszedbe jut valami, Luce! Bármi, amit hozhatok neked, mindenesetre. – Luci nevetése követte őket a folyosón végig, majd ki az ajtón.

  

****

 

Az autósiskola Nyugat-L.A. üzleti negyedében volt, egy raktárokból és könnyűipari létesítményekből álló területen, nem túl messze az új para-létesítménytől, ahol Raphaelt nemrég bebörtönözték. Normális esetben az autósiskola oktatója a tanuló lakásához hajtott volna, de mivel Liz egyetlen jelenlegi lakhelye a menhely volt, Cyn úgy gondolta, jobb, ha hozzájuk megy, és a malibui lakását használja Liz hivatalos címeként. Nem mintha a legtöbb ilyen helyen túlzottan törődtek volna olyan finomságokkal, mint az állandó lakcím, de elvileg igen, és Cyn balszerencséje lenne, ha elkapná azt az egyetlen alkalmazottat, aki vesződik az ellenőrzéssel.

Liz beszerezte a texasi születési anyakönyvi kivonatának hiteles másolatát Hewittól, mielőtt elmenekült Houstonból, mert tudta, hogy erre szükség lesz, amikor eljön az idő, hogy megvédje az örökségét Jabriltól. Egyelőre ez volt az egyetlen kor- és személyazonossági igazolása, és a biztonság kedvéért a „nagynénje”, Cynthia kísérte el, felelős felnőttként. Cynthia néni a maga részéről hangsúlyozni kívánta, hogy ő egy nagyon fiatal nagynéni, inkább olyan, mint egy nővér, valójában.

Az utcán történő parkolás mindig problémás volt ezen a környéken, különösen hétköznapokon, ezért az iskolától egy háztömbnyire lévő parkolóházba tértek be. Liz éppen a házon belüli, folyamatban lévő nézeteltérésről mesélt, ami fiúk kontra lányok és valami filmválasztással kapcsolatos dologgal volt összefüggésben. Cyn csak félig figyelt, a figyelme egy sötétkék szedánon volt, amely mintha azóta követte volna őket, amikor elhaladtak az iskola mellett. A garázs félhomályos belsejében nem sok részletet látott, de már maga a jármű sivársága is nyugtalanná tette. Fontolóra vette, hogy ma Raphael egyik emberi őrét is magával viszi, de szinte azonnal elvetette az ötletet. Glockja a kabátja alá volt dugva, biztonságosan a szokásos válltokban. És nappal volt. A legrosszabb, amivel meg kell küzdenie, az Jabril néhány felbérelt gengsztere lehet. Azzal elboldogul.

Amikor azonban lefordult a felhajtóról, és látta, hogy a szedán elhalad mellette, és továbbhalad a magasabb szintek felé, megkönnyebbülten felsóhajtott. Néhány folyosón fel-alá kóborolva végül becsúsztatta a Land Rovert a nyitott lépcsőháztól nem messze lévő résbe. Miután kiszállt a kocsiból, megállt, hogy alaposan körülnézzen a garázsban, mielőtt kinyitotta a hátsó utasajtót, hogy kivegye a hátizsákját, és azt mondta magának, hogy az árnyékok miatt aggódik.

Egy hirtelen mozdulat lebbenése megpördítette, félig a hátsó ülésen belül, túl későn ahhoz, hogy elkerülje a mellkasához nyomott sokkolót. A fogai összeszorultak, és önkéntelenül felnyögött, amikor nekicsapódott a terepjáró padlójának, mielőtt esetlenül a hideg cementpadlóra zuhant. Zavarodott pillantást vetett Jabril magánnyomozójának kipirult arcára és fehér hajára, mielőtt a férfi egy újabb sugarat adott le a sokkolóval, majd hallotta a nevét kiabáló Liz hangját, amint megkerüli a kocsit.

Ne, gondolta, miközben elvesztette az eszméletét. Ne, Liz, fuss!

49. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Uram!

Raphael az íróasztalánál ült, és a Seattle-i új épület javaslatát tanulmányozta. Az ottani emberi népesség jelentősen megnőtt az elmúlt száz évben, és a Washingtonban élő vámpírjai úgy érezték, hogy nagyobb biztonságra van szükségük. Az egykor kevés szomszéddal rendelkező vidéki visszavonult hely ma egy nyüzsgő külváros volt, és az emberei azt javasolták, hogy még messzebbre költözzenek, a városhatáron túlra. Egy szórakozott mosolyt vetett Duncanre, és azon tűnődött, vajon hol lehet Cyn, és milyen hamar térhet vissza. Mondott valamit a Liz nevű lány születésnapi ünnepségéről, de túl sok éjszakát töltött nélküle, és azt akarta, hogy itt legyen. Most.

Lazán felpillantott, és hirtelen felfigyelt hadnagya komoly arckifejezésére.

– Duncan?

– Most hívott Cynthia barátnője, Lucia Shinn. Ő vezeti a menhelyet, ahol Mirabelle húga, Elizabeth lakik. Úgy tűnik, Cynthia és Elizabeth nem tértek vissza a ma reggeli autósiskolai kiruccanásukról, és Ms. Shinn többszöri próbálkozás ellenére sem tudta elérni őket.

Raphael talpra ugrott. – Megkérdezted Alexandrát? Talán Mirabelle-lel vannak. – Nem gondolta. Ha Cyn a birtokon lenne, tudná; érezné a vérében.

– Ms. Shinn azt mondta, hogy közvetlenül napnyugta után felhívta Alexandra kastélyát.

Raphael és Duncan összenéztek.

– És a kastélyból még mindig senki sem lépett kapcsolatba velem!

– Ms. Shinn eléggé aggódott ahhoz, hogy közvetlenül minket hívjon, a reklámfelületünkön lévő számot használva.

Megcsörrent a házi telefon, Duncan felvette, néhány percig hallgatta, majd egy szűkszavú parancsot adott ki. Letette, és Raphaelhez fordult. – A biztonsági embereink még valamikor régebben rákapcsolódtak Cynthia terepjárójának GPS-ére. Az ő tudta nélkül, de úgy gondoltam, bölcs dolog...

Raphael félbeszakította. – Hol van?

– A járműve – hangsúlyozta Duncan – a várt mintát követte ma reggel: először Elizabethért ment, majd egy, az autósiskola közelében lévő helyre, valószínűleg egy parkolóházba. Nagyon rövid ideig maradt ott, néhány percig csak, nem elég ideig ahhoz, hogy bármilyen ügyet intézzen. Azóta folyamatosan délkeleti irányban halad, többször megállva, feltehetően tankolni. Most Tucsontól kissé nyugatra, Arizonában van.

– Hívtad a mobilját? – kérdezte Raphael, miközben az ajtó felé tartott.

– Nem vette fel, de lenyomoztuk a telefon GPS-ét, és a feltételezett parkolóházban találtuk, az autósiskola közelében, ami arra utal, hogy vagy nincs nála a telefon, vagy...

– Vagy nem mozog. Küldj valakit a helyszínre!

– Már úton van, uram. Pillanatokon belül meg kellene, hogy kapjam a jelentést. – Sietett, hogy lépést tartson Raphaellel, aki kettesével vette a lépcsőket. Juro a lépcső aljánál várt rájuk, és kikísérte őket a nagy kétszárnyú ajtón át a felhajtóra, ahol két terepjáró várakozott, motorjaik üresjáratban duruzsoltak.

Duncan telefonja ismét csörgött, miközben a Pacific Coast Highwayen száguldottak Santa Monica felé, a repülőtér és Cyn utolsó ismert tartózkodási helye irányába. Raphael tudatában volt a telefon csörgésének és Duncan halk beszélgetésének, de az elméjét a Cynről szóló gondolatai töltötték meg. Neki sok ellensége volt. És Cyn túlságosan is ember volt, túlságosan sebezhető. És túl fontos volt neki, a fenébe is.

Duncan befejezte a hívást. – A telefont megtalálták a parkolóházban, a hátizsákjával együtt – mondta komoran. – Az utolsó hívásával a saját otthoni számát hívta, közvetlenül azután, hogy ma reggel elhagyta a birtokot. Valószínűleg az üzeneteit ellenőrizte.

Az anyósülésen ülő Juro hátranézett a válla fölött, és kérdezés nélkül szólalt meg.

– Beadtunk egy repülési tervet Tucsonba, uram – mondta. – Az emberei Phoenixben találkoznak velünk a repülőtéren.

 

 

50. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Mindene fájt. Cyn megpróbált megmozdulni, hogy enyhítse a jobb karjára nehezedő nyomást, amely valahogy kicsavarodott, és kezdett elzsibbadni. A pánik fellobbant benne, ahogy visszatértek az emlékek, de kényszerítette magát, hogy mozdulatlan és csendes maradjon.

Egy autóban volt, vagy valamilyen járműben, és mozgott. A szája előtt ragasztószalag volt; érezte a ragasztó húzódását az arcán. A kezét és a lábát megkötözték, valószínűleg ugyanazzal a ragasztószalaggal, mint a száját, és a kezei a háta mögött voltak. Halk zokogást hallott a közelben. Tehát nem egyedül volt fogságban. Elizabeth, jutott eszébe, és rögtön tudta, ki kapta el őket, még mielőtt az agya előhozta volna az eszméletvesztés előtti utolsó képet. Jabril kibaszott vastag nyakú magánnyomozója. Ami azt jelentette, hogy úton voltak vissza Texasba. De milyen messzire jutottak?

Megfordult, és igyekezett látni valamit, bármit. Hálát adott, hogy a seggfej legalább nem kötötte be a szemét. Odakint sötét volt, teljes sötétség, amit a Land Rover sötétített ablakai még jobban fokoztak. Land Rover. A saját terepjárójának csomagterében voltak, ami tulajdonképpen nagyon jó hír volt. Ha valahogy ki tudna szabadulni, olyan fegyvereket rejtett itt el, amelyek nagyon jól jöhetnének, még egy vámpír ellen is. Különösen egy vámpír ellen.

Óvatosan körbenézett, hogy még több részletet vegyen szemügyre. Liz mellette feküdt, hasonlóképpen megkötözve. A lány némán, a sírástól duzzadt és vörös szemekkel bámult Cynre, tehát valószínűleg már egy ideje magánál lehetett. Remélhetőleg ez azt jelentette, hogy a fiatal lányt nem sokkolták, vagy legalábbis nem annyira. Cyn pillantása óvatosan találkozott a lány tekintetével, megbizonyosodva arról, hogy a lány tudja, Cyn ébren és a tudatánál van. A rémült kifejezés az arcán elárulta, hogy a lány éppúgy megértette, mint Cyn, hogy ki tartja őket fogva, és hogy mit hozhat a jövő, ha nem sikerül megszökniük. Cyn dühös frusztrációt érzett a szorult helyzetük miatt, de leküzdötte, későbbre tartogatva. Használni fogja ezt a dühöt, de még nem most.

Oké, szóval az ő terepjárójában voltak, és valószínűleg a magánnyomozó vezetett. Egyedül volt, amikor sokkolta a nőt – a lány újabb dührohamot érzett az emlékre, és megesküdött, hogy ha valaha is lesz rá lehetősége, megtorolja ezt. De hogyan jut ehhez a lehetőséghez?

A környezeti fényviszonyok hirtelen kivilágosodtak, és Cyn megdermedt. Valamiféle kamionmegállóba vagy benzinkútra hajtottak be. Hangokat hallott a közelben, és a dízelmotorok egyenletes zúgását, amelyeket üresen hagytak, amíg a sofőrjük elintézte, bármi is hozta őket ide. A Land Rover első ajtaja kinyílt, és a belső világítás rövid időre felvillant, mielőtt egy elmormolt káromkodást hallott, és a lámpák kialudtak. Az autó ajtaja becsapódott.

Csend, majd egy csővég csattanása, amelyet az üzemanyagtartályba dugtak közvetlenül Cyn mögött, ahol a nő a csomagtartó oldalfalának támaszkodva feküdt. Érezte a füstszagot, és hallotta a benzin gurgulázását, ahogy Jabril magánnyomozója megtöltötte a tartályt. Ez elég sokáig tartott ahhoz, hogy tudja, a tartály már majdnem üres volt. Útban Lucihoz megtankolt, de a V8-as motor pokolian fogyasztotta a benzint, így körülbelül kétszáz mérföldet tettek meg az elrablás óta. Hacsak nem ez volt az első megállójuk üzemanyagért. Liz talán tudna erről, de egyelőre ugyanolyan néma volt, mint Cyn.

A tanksapka lecsapódott, majd újabb csend következett, amíg a kocsi meg nem mozdult a vezetőülésbe visszamászó valaki súlyától. Cyn elkezdett zajt kelteni, rugdosta a fülke oldalát, hangtalanul kiabált a szalag alatt.

– Fogd be ott hátul, vagy kapsz még egy adagot! – morogta egy férfihang.

Cyn válaszul minden eddiginél nagyobb zajt csapott, mert tudta, hogy a férfi nemcsak hallja őt, de ez irritálja is – remélhetőleg eléggé ahhoz, hogy tegyen ellene valamit.

A motor beindult, és a terepjáró elindult. Cyn szíve összeszorult, és azt hitte, kudarcot vallott, de nem adta fel, még hangosabban sikoltozott, és összekötözött lábával a terepjáró ajtajába és oldalába rugdosott. Liz is csatlakozott hozzá, vagy azért, mert úgy gondolta, hogy Cynnek van egy terve, vagy csak azért, mert megijedt és haragudott. Cyn némán dicsérte őt, minél nagyobb a zaj, annál jobb.

– Az istenit! – káromkodott a sofőr. A terepjáró elfordult, megtett egy rövid utat, majd járó motorral megállt. Itt sötétebb volt, és Cyn tudta, hogy a fogvatartójuk eltávolodott attól a közterülettől, ahol korábban voltak. A hátsó ajtó hirtelen kinyílt, és a magánnyomozó kipirult, dühös arca jelent meg. Cyn tekintete azonnal a jobb kezében lévő sokkolóra siklott.

– Fogd be a pofád, te kurva! – mondta Cynnek, egyértelműen őt látva a felbujtónak. – Nekem csak élve kellesz, nem működőképesen, érted? Adok neked egy akkorát a sokkolóval, amihez képest egy nyáladzó idióta Einsteinnek tűnik hozzád képest!

Cyn bámult rá, de továbbra is hangokat adott ki, most már könyörögve. A magánnyomozó elkomorult, majd Lizhez fordult, és letépte a szalagot az arcáról.

– Mi a probléma, kisasszony? – kérdezte gonoszul.

Liz felsikoltott, amikor a szalaggal együtt a bőrt is letépte, és percekig tartott, amíg próbálta annyira visszafojtani a sírását, hogy beszélni tudjon.

– Bassza meg! – vicsorgott a magánnyomozó, és megindult, hogy lecsukja az ajtót, de Liz kissé felemelkedett, és felkiáltott, megakadályozva a férfit ebben.

– Kérem! – zokogott. – Kérem, uram! Muszáj... – A lány dühösen elpirult, nagyot nyelt és suttogott. – Pisilnünk kell!

Jó kislány, gondolta Cyn. Ez az a Liz volt, aki megszervezte a saját szökését Texasból.

– A francba! A kibaszott nőknek akkora a hólyagjuk, mint egy borsószem! A francba! Hagynom kéne, hogy összepisiljétek magatokat, de akkor egészen Új-Mexikóig szagolnom kéne!

Új-Mexikó. Cyn dühösen gondolkodott. Új-Mexikóba viszi őket, ami Jabril területét jelentette. Milyen messze van még?

– Rendben! Rendben! – motyogta a férfi magában, és a két nőre nézett. – Félrefordítom a fejem. Egyszerre csak egyikőtök mehet! És semmi hülyeség, különben a másik fizet, megértetted? A kezek maradnak megkötözve, úgyhogy jobb, ha...

– Kérem – nyafogott Liz. – Nem fogom tudni lehúzni a nadrágomat! – A lány szeme tágra nyílt, és rémülten meredt a férfira. – Ó, Istenem! – suttogta, és még jobban zokogni kezdett.

– Bassza meg, mit gondolsz, mi vagyok én? Valami perverz? Nézd, fogd be a pofád, a kezek maradnak összekötve, de elölre hozom őket, és szerencsésnek mondhatod magad, hogy nem bírom a húgyszagot. És te, kemény csaj – gúnyolódott Cynnel –, jobb, ha gondolsz erre a kis édesre, mielőtt bármivel is próbálkozol!

Cyn bólintott.

A férfi még egy rövid utat tett az autóval, leparkolt, majd megfordult, hogy ismét kinyissa az ajtót. Először Lizt szabadította ki, levágta a szalagot a kezéről, miközben a lába még mindig meg volt kötözve, nem törekedett arra, hogy gyengéd legyen, amikor megfordította, és gyorsan visszarántotta a kezét előre. Aztán ugyanazzal a késsel elvágta a lábán lévő szalagot, és kirántotta a lányt a teherautó hátuljából.

– Gyerünk! Öt percet kapsz!

– Öt perc, de én nem...

– Öt perc, kisasszony! Tetszik vagy nem tetszik!

Liz elfogadta. Az ajtó leereszkedett, és Cyn mozdulatlanul maradt, hallgatta a magánnyomozó kint dübörgő lépteit. Megállt, és a terepjáró kissé megingott a súlya alatt, amikor az elejéhez közeli oldalnak támaszkodott. Cyn óvatosan felemelte a fejét, és gyorsan körülnézett. Egy salakbetonból épített illemhely előtt álltak meg, olyan, amilyet az ember a nyilvános strandokon és az autópályák mentén látott szerte az amerikai nyugaton. Nem túl messze még látta a kamionparkoló fényeit, hallotta a légfékek zúgását és a sofőrök kiáltásait – kínzóan közel, de túl messze ahhoz, hogy bármi hasznát vegye.

Visszabújt az ablakok alá, és próbált kitalálni egy tervet. Azzal, hogy a keze elöl volt összeragasztva, sokkal több lehetősége lett volna, de nem akarta megkockáztatni, hogy a férfi bántja Lizt, vagy, ami azt illeti, megöli Cynt, és otthagyja az út szélén. Jabril számára Liznek kellett az első helyen állnia, de Cynt is akarta bosszúból, nemcsak rajta, hanem Raphaelen is. Megborzongott a gondolattól, hogy mit tenne a texasi vámpírlord, ha valaha is a kezébe kerülne. Mirabelle elég ékesszólóan írta le, ahogy Jabril visszaél a vérrabszolgáival.

Mirabelle-re gondolva rájött, hogy valakinek már biztosan hiányzott. Luci biztos hívta őket, amikor nem jöttek vissza a születésnapi partira. Vajon Raphael azt hiszi, hogy megint elszökött előle? Nem. Még ha azt is gondolná, hogy elszökött, akkor sem lenne értelme, hogy magával vigye Lizt. Tudná, hogy valami nincs rendben, és tudná, hogy Jabrilnak köze van hozzá. De vajon időben megtalálja őt? Már órák teltek el azóta, hogy elrabolták őket, órák, amelyek tele voltak napfénnyel és napsütéssel, ami jelentős előnyt biztosított a fogvatartójuknak.

Az ajtó figyelmeztetés nélkül kinyílt, és felfedte Lizt, akinek a száját ismét szalaggal ragasztották le, a keze pedig elöl volt összefogva.

– Oké, ribanc, te jössz! – morogta a magánnyomozó. Megragadta Cynt a hajánál fogva, és kirángatta a terepjáróból, hagyva, hogy a földre zuhanjon. A lány keményen beverte a könyökét az aszfaltba, és hagyta, hogy a férfi meghallja a fájdalom kiáltását. Minél rémültebbnek és gyámoltalanabbnak gondolja a lányt, annál jobb. A férfi leguggolt mellé, egyik térdével leszorította a csípőjét, és a helyén tartotta, miközben hátulról kiszabadította a kezét, majd durván megfordította, és elöl kötözte össze őket. Felállt, majd lehajolt, hogy elvágja a bokája körüli szalagot, és felrántotta Cynt a lábára.

Cyn megtántorodott a sokkoló okozta következmények és a többórás mozdulatlanság kombinációjától elzsibbadt és gyenge lábán, de vigyázott, hogy a szemét lefelé fordítsa, hogy a férfi ne lássa a dühét.

– Menj – mondta, és meglökte a lányt. – És ne felejtsd el, hogy itt van a kis barátod!

Cyn elindult, először lassan. Szakító hangot hallott a háta mögött, és megfordulva látta, hogy a magánnyomozó ismét megkötözi Liz bokáját. Az agya zakatolt, és a nyilvános mosdó felé vette az irányt, reménykedve, hogy van benne valami, amit fegyverként használhat.

A bejárat egy sötét, ajtó nélküli lyuk volt, amelyet csak egyetlen sárga izzó világított meg egy repedezett műanyag fedél mögött. Megbotlott az egyenetlen járdán, és megtántorodva nekiesett a bejárat falának. Egy pillanatig nekidőlt, hagyva, hogy a fogvatartója lássa a gyengeségét, és kihasználta az időt a gondolkodásra. Amikor úgy gondolta, hogy addig késlekedett, ameddig csak tudott, kiegyenesedett, és bement.

A mosdóban elég sötét volt ahhoz, hogy normális körülmények között zseblámpát használjon. Szerencsére valójában nem kellett használnia a mosdót. Függetlenül attól, hogy egy seggfej magánnyomozó mit gondolt, tapasztalatai szerint a nők sokkal jobban bírták, mint a férfiak. Több gyakorlatuk volt a hosszú sorban állásban.

Az időt arra használta fel, hogy átkutassa a dohos mosdót, hunyorogva a sötétben, próbált találni valamit, amit fegyverként használhatna, vagy csak egy éles pengét. Csak ennyi kellett neki. Valami, amivel elvághatja a szalagot. Windle levette a vállhevederét, de rengeteg fegyvert tartott a teherautóban, és feltételezte, hogy Mr. Szuper Magánnyomozónak vagy nem volt ideje, vagy nem gondolt arra, hogy ellenőrizze őket, mivel az oldalsó rekesz fedele sértetlen volt. Ha igaza volt, ezt a mulasztást fel akarta használni ellene. És ha tévedett? Nos, akkor jobb, ha igaza lesz.

Nagy szavak, Cyn! Hogy fogod ezt csinálni? Gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj! A nyirkos padlóra ereszkedett, izmai még mindig gyengék voltak és rángatóztak a megpróbáltatásoktól.

– Gyerünk, ribanc! – kiabálta elrablója odakintről, láthatóan nem törődve azzal, hogy valaki meghallja.

Cyn fáradtan megdörzsölte a szemét, és maga alá húzta a lábát, hogy felálljon. Csizmája sarka beleakadt a farmerja szegélyébe, és türelmetlenül rángatta, káromkodva, amikor a díszes fém sarok széle beleakadt a farmerbe. Megdermedve bámulta kedvenc csizmáját, annak díszes fémdíszítését a sarkán és az orránál. Az egyik, ahogy most látta, eléggé meglazult ahhoz, hogy a szegélyből elég széles darabot kiszakítson. Működhetne, de sok időre lenne szüksége... és a kezének elöl kellene, hogy lekötözve maradjon.

Cyn visszabattyogott kifelé, és mindent megtett, hogy kimerültnek és legyőzöttnek tűnjön. A Land Roverhez vezető úton kétszer is elesett, másodszorra a földön maradt fekve, amíg a testes magánnyomozó oda nem jött, és talpra nem rántotta. Még ekkor is hagyta magát lazán lógni a férfi kezében, hogy a férfi szinte magával vonszolja a nagy terepjáróhoz.

– Mégsem vagy olyan kemény, mi, ribanc? – kárörvendett a férfi. Amikor a terepjáróhoz értek, a férfi durván felemelte a nőt, és bedobta a csomagtartóba. A lány tehetetlenül nyöszörgött, és sírni kezdett, hagyta, hogy a vállai láthatóan megremegjenek a kétségbeesett zokogásától, miközben a férfi ismét összekötözte a lábát.

– Hiába! – mormolta a magánnyomozó undorodva. Lecsapta az ajtót, és hamarosan újra a vezetőülésben ült, és kihajtott a parkolóból, a kerekek kipörögtek a mocskos aszfalton.

A csomagtartóban Cyn zokogása elcsendesedett, és elmosolyodott. – Megvagy, te szemétláda! – suttogta hevesen.

 

51. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael kifelé bámult a repülőgép ablakán, ahogy az elegáns Gulfstream lefelé ereszkedett az éjszakai égboltról Tucson felett. Belülről háborgott, semmi mást nem akart, csak egy ellenséget a közelben, valakinek a vérét, hogy csillapítsa a dühét. Jabril Karimon gondolkodott, azon, ahogy a déli vámpírlord milyen gondosan manipulálta a helyi politikusokat, pénzzel és ajándékokkal traktálva őket, és eljátszva a jó állampolgárt a világ előtt. És mindeközben a magánterülete olyan volt, mint egy archaikus színdarab jelenete.

Jabril könnyedén megkereshette volna magának azt a pénzt, amit Mirabelle-től és a húgától akart ellopni. A családja még most is jó kapcsolatokkal rendelkezett a hazájában, a kapcsolatai és a befektetési lehetőségei pedig elégségesek voltak ahhoz, hogy gazdag emberré váljon. Ehelyett azonban inkább a tétlen herceget játszotta, azt lopott el, amit csak akart, és hagyta, hogy a kegyencei fizessék meg a túlkapásai árát.

Duncan hangja mormogott mögötte. A hadnagya szinte folyamatosan telefonált, hogy kapcsolatban maradjon a biztonsági embereikkel Malibuban. Még mindig követték Cyn terepjáróját, figyelték, ahogy az folyamatosan közeledik Jabril területe felé. Jabril valószínűleg okosnak gondolta magát, hogy rávett egy embert, hogy nappal rabolja el a két nőt. Így az emberrabló több órányi előnyre tett szert, amíg a vámpírok aludtak, és Jabril kétségtelenül azt feltételezte, hogy Raphaelnek esélye sem lesz lenyomozni a hollétüket.

Ironikus módon, ha a másik vámpírlord csak Elizabethet vitte volna el, talán működött volna a dolog. Raphaelnek nem lett volna módja követni Jabril emberi ügynökét, és még kevesebb motivációja lett volna arra, hogy megkísérelje a megmentését. De Jabril elvitte Cynt. És Cyn Raphaelé volt. A legtisztább élvezet lesz kioktatni Jabrilt a modern technológia csodáiról.

Duncan előrehajolt.

– A 10-es autópályán haladnak tovább, uram, de az embereink szerint a jármű nemsokára egy olyan zónába érkezik, amelynek a vételkörzete megkérdőjelezhető.

– Ez mit jelent, Duncan?

– A nyomkövető programunk a vezeték nélküli hálózatra támaszkodik a kommunikációban, mint egy mobiltelefon. A műhold továbbra is követni fogja a járművet, de nem lesz módja frissíteni a rendszerünket, tájékoztatni minket az aktuális helyzetéről, amíg vissza nem nyeri a vezeték nélküli lefedettséget. Ez csak rövid ideig tarthat, és mindenesetre úgy vélem, hogy a célállomás egyértelmű. Egyenesen Új-Mexikóba tart, és Jabril területét célozza meg.

– Ez nem fogja megmenteni – morogta Raphael. Jabril egyértelműen azt feltételezte, hogy Raphael nem szívesen üldözné őt a területi határain túlra, amivel a Vámpírok Tanácsa is belekeveredne a vitába. Jabril bolond volt.

A magánrepülőgép megállt, és Raphael türelmetlenül várta, hogy az egyik embere kinyissa az ajtót. Azonnal kiszállt volna a gépből, de Juro felállt előtte, és egyedül ereszkedett le a rövid lépcsőn, miközben a bátyja gyakorlatilag elzárta a kijáratot. Raphael elkomorult, és már éppen el akarta hárítani ezt az akadályt a távozása elől, amikor a testőr hirtelen elhagyta az ajtót, és egyetlen ugrással a földön termett.

Három hatalmas terepjáró állt üresen a kifutópályán, fekete fényezésük és sötétre színezett ablakaik megcsillantak a repülőgép fényeiben. Hat vámpír várta őt a phoenixi fészkéből, amikor a kifutópályára lépett, köztük egy-egy sofőr, akik mindegyike a járműben maradt. Egy női vámpír lépett előre, féltérdre ereszkedve.

– Mester!

– Állj fel, Winona! – mondta a fészek vezetőjének. – Erre most nincs időnk! Duncan eligazított?

Winona kecsesen felállt, megpördült, hogy Raphael mellett lépkedjen a várakozó járművek felé.

– Igen, uram, és közvetlen kapcsolatot tartottunk fenn a biztonsági bázisukkal is. Ismerem a területet, ahová a jármű tart. Talán ötvenmérföldnyi vakfolt van a vezeték nélküli lefedettségben, nem több, de érinti az államhatárt.

– Értem! Vigyél elég közel, és nem fog számítani! – Raphael már érezte a vérében azt a gyenge zümmögést, ami azt jelezte, hogy Cyn közel van. Minél közelebb kerül, annál erősebb lesz.

– Ahogy kívánja, uram! – Winona jelzett a várakozó embereinek, és mindenki beszállt a járművekbe. Juro a három terepjáró közül a második felé tolta Raphaelt, majd az első ülésbe tuszkolta a saját tömegét, míg Duncan a harmadik sorba manőverezett, a középső ülést Raphaelnek és Winonának hagyva.

Pillanatokon belül kirobogtak a repülőtérről, a terepjárók tetején forgó lámpák jelezték, hogy hivatalos járművek, és könnyedén átvágtak a késő esti forgalmon. Az egész teljesen törvényes volt; nem Jabril volt az egyetlen vámpír, aki szívélyes kapcsolatot ápolt a helyi hatóságokkal. De végül a futófényekre már nem volt szükség, ahogy messze maguk mögött hagyták a várost, és elindultak az arizonai sivatag áthatolhatatlan feketeségébe.

52. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Elizabeth már régen elájult a kimerültségtől, de Cyn továbbra is kitartóan dolgozott a csuklóját összefogó szalagon. A kezei fájtak, az ujjai elzsibbadtak, és a csuklója vérzett a számos elhibázott vágástól, ahogy küszködött, hogy átvágja a szalagot csak a csizmája sarkának csorba élét használva. Még a kezét maga előtt tartva is nehéz volt. A raktérben mindketten megkötözve feküdtek, és vigyáznia kellett, nehogy a túl sok mozgással felhívja fogvatartója figyelmét. Megállt, hogy pihentesse remegő karizmait, és hátradöntötte a fejét a szőnyegre, semmi mást nem akart, csak behunyni a szemét és aludni, ha csak egy rövid időre is.

Felriadt, amikor a közelben megcsörrent egy mobiltelefon. Első gondolata az volt, hogy a saját telefonja az, és azon tűnődött, vajon hol lehet. Luci vagy Raphael biztosan megpróbálta felhívni, amikor nem találták őt. A telefon ismét csörgött, de nem az övé volt. Jabril magánnyomozója káromkodott, majd egy durva „Halló”-val vette fel. Cyn erőlködve hallgatta az egyoldalú beszélgetést.

– Igen, uram! Mindkettő nálam van.

– Nem örülök ennek! Az a nagydarab szemétláda biztos a nyomomban van! A nap már órákkal ezelőtt lenyugodott. Igen? Hát, próbáljon meg két eszméletlen nőt felpakolni egy repülőgépre anélkül, hogy bárki kérdezősködni ne kezdene! Különben is, úgy gondoltam, hogy a ribanc kocsijának elvételével nyertem pár órát.

– Senki sem követ, annyit mondhatok, nem mintha tudnám, ha... Igen, uram, még mindig az autópályán, talán hatvan mérföldre az új-mexikói határtól. Igen, uram, ahogy kívánja! Minél hamarabb átadom ezt a kettőt önnek, annál boldogabb leszek!

Cyn halk pittyegő hangokat hallott, ahogy a férfi beírt valamit a műszerfalba épített navigációs rendszerébe.

– Megvan! Biztos, hogy... Igen, uram! Ahogy mondta, az ön pénze. Ott leszek, kevesebb, mint... kibaszott mobiltelefon! – Cyn hallotta a puffanást, ahogy valami nekicsapódott az autó ülésének, majd: – Seggfej vámpír! Ha találkozni akart velem, miért kellett egyáltalán idáig vezetnem?

A pihenésről szóló minden gondolat elszállt, amikor Cyn rájött, hogy lejárt az ideje. Összegörnyedt, amennyire csak tudott, és elkezdte a megkötözött kezét az apró fémlemezhez dörzsölni, elfeledkezve a véres ujjakról és csuklóról. Kevesebb mint hatvan mérföldje van a kiszabaduláshoz, különben néhány sekély vágásnál sokkal több miatt kell aggódnia.

 

53. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

A limuzin félhomályos belsejében Jabril kérdő pillantást vetett Asimra.

– Windle nem sokkal előttünk éri el a határt, már csak kevesebb mint egy óra van hátra. – Asim idegesen mocorgott. – Uram, kényelmetlenül érzem magam a határátkelés gondolatától. Szükségtelen és provokatív! Inkább hagyhatná, hogy az őrei menjenek a találkozóra, és ők hozzák a foglyokat ide Önhöz, a saját területére! – mutatott a körülöttük lévő üres sivatag felé.

– Kitől félsz, Asim? Az embertől? – gúnyolódott Jabril. – Néha akkora vénasszony vagy! Talán mégiscsak Calixtót kellett volna hoznom helyetted. Ő legalább nem bosszankodna láthatatlan veszélyek miatt. Nem, Asim! Hamarosan Raphael meg lesz alázva, és Elizabeth az enyém lesz! Engedd meg, hogy kiélvezzem a pillanatot!

Mivel nem volt más választása, Asim egy éles bólintással engedett. – Ahogy akarja, uram!

– Igen, Asim. Mint mindig!