18.-19.-20.-21. Fejezet

 

18. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

A sikolyok kiáradtak a kis repülőgépből, betöltötték a barlangszerű hangárt, és visszaverődtek a fémfalakról. Cyn a lépcső felé rohant, és még időben haladt át a szűk nyíláson, hogy meglássa Mirabelle-t, aki a földön guggolt a hálófülke előtt és szemeit elárasztotta a rémület. Amikor meglátta Cynt, visszahúzódott a sarokba, vicsorogva mutatva leengedett agyarait.

– Jézusom, mi...

– Cynthia! – kiabált Duncan a fülébe. – Ne...

– Siess, Duncan! – csukta össze a telefont, és tett egy lépést előre, hagyva, hogy a mobil kiessen remegő kezéből. Mirabelle a válaszfalnak támaszkodva guggolt, dacosan sziszegett, a kezei karommá görbültek maga előtt.

– Mirabelle – mondta Cyn, és kinyújtotta az üres kezét. – Mirabelle, én vagyok az! Cynthia vagyok. Minden rendben van veled! Biztonságban vagy!

Mirabelle megdermedt. Először némán bámult, aztán lehunyta a szemét, és előre-hátra kezdett ringatózni, valamit suttogva, magában motyogott. Cyn közelebb lépett, próbálta elkapni a szavakat.

– Kérem, kérem! Sajnálom, sajnálom... – A lány újra és újra ugyanazt a néhány szót ismételgette, karjait olyan szorosan a teste köré fonva, hogy a saját karmai sebezték véresre. A teste a szavai ritmusában hintázott, a feje minden egyes hátralendülésnél halkan nekicsapódott a mögötte lévő kárpitozott válaszfalnak.

Cyn nem tudta, mit tegyen. Miért nem gondolt erre, miért nem intézte el, hogy legyen itt valaki, valaki, aki tudja, mit kell tennie? Jézusom, mennyi idő kell, hogy megérkezzen Duncan?

Megcsörrent a telefon, és felkapta. – Duncan?

– Melyik légitársaságot használtad?

– Lonnie?

– Egy és ugyanaz, bébi! Melyik légitársaság?

Megmondta neki.

– Tudom. – A férfi mondott valamit oldalra, feltehetően annak, aki vezetett. – Tarts ki, Cyn!

A lány legszívesebben ráordított volna, hogy siessen, de egy pillantás Mirabelle-re azt árulta el, hogy a sikoltozás valószínűleg nem volna jó ötlet. A hangár ajtajára gondolt. Zárva volt? Nem emlékezett rá. De a fenébe is, vámpírok voltak. Ha ki akarták nyitni az ajtót, akkor ki is nyitották. És különben is, Mirabelle újra kinyitotta a szemét, és kifejezetten éhes tekintettel nézett Cynre.

– Oké, őrizzük meg a nyugalmunkat, Mirabelle! Tudom, hogy éhes vagy, de ez Lonnie volt... Nos, nem ismered őt, de ő hoz vért.

Mirabelle dühösen sziszegett... és kicsit előrehajolt, mintha támadásra készülne? Jézusom, talán mégiscsak jobb lenne nem beszélni az ételről. Cyn csendbe burkolózott, és számolgatni kezdte, mennyi időbe telik, amíg valaki ideér – Duncan vagy Lonnie, nem érdekelte, melyikük. Bármelyikük jobban meg tudná oldani a helyzetet, mint ő. Gondolatban végigkövette Duncan útvonalát Malibutól a reptérig, talán megállt, hogy felvegye Lonnie-t? Igen, oké, de az nem tartott volna sokáig; megvárhatta volna a ház előtt, és menet közben beugorhatott volna.

Persze, ott volt a forgalom. De a napnak ebben a szakában dél felé haladva nem lehetett túl nagy a forgalom, legalábbis az autópályán nem. A lába kezdett görcsölni, ahogy ott gubbasztott a keskeny folyosón, de félt megmozdulni. Úgy tűnt, Mirabelle egyfajta éber várakozásra rendezkedett be. Jézusom, mire várt? Olyan volt ez, mint azok a természetfilmek a tévében, ahol a nagymacska ül és várja, hogy az antilop kimerülten összeessen, mielőtt megtámadná?

Majdnem elejtette a telefonját, amikor az megcsörrent; elfelejtette, hogy egyáltalán a kezében tartja, annyira koncentrált arra, hogy a vámpír minden rezdülését figyelje.

– Hol vagy? – suttogta. Hallotta a félelmet a saját hangjában, és elkáromkodta magát.

– Öt perc, bébi! – Megint Lonnie volt az. Beszélt valakivel az ő oldalán, majd azt mondta: – Vannak autók a hangárod előtt?

– Amikor utoljára néztem, nem volt. Minden lámpa ég.

– Oké, látom! Mindjárt ott vagyunk!

Hallotta az autóajtók csapódásának távoli hangját, majd a fém csattanását, ahogy a hangár ajtaja kivágódott. Lépések koppanását a betonpadlón, a repülőgép remegését, ahogy a lépcsőkön lépkednek. Duncan felé fordult, amint az belépett az ajtón... és Mirabelle támadásba lendült.

 

 

 

19. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn hallotta a mögüle érkező mozdulatot, majd elesett, amikor Duncan megragadta a vállát, és a meglepett Lonnie karjaiba pörgette.

– Duncan! – kiáltotta, és küzdött Lonnie szorítása ellen. – Ne bántsd... – Kiszabadította magát, és még időben megtorpant, hogy lássa, ahogy Mirabelle megdermed a lépés közepén, és szemei felakadtak, ahogy Duncanre meredt. A férfi kinyújtotta felé a kezét, alacsonyan és nem fenyegetően.

– Semmi baj, kicsikém! – mondta halkan. – Itt biztonságban vagy!

 

****

 

Mirabelle óvatosan bámult a feléje közeledő idegen vámpírra. Kedves arca volt; nagy, barna szemei gyengéden aggódónak tűntek érte, a hangjából pedig olyan déli akcentus hallatszott, mint amilyen az apjáé volt. Meleg érzés vette körül, amely betakarta, elzárta őt a... hangoktól.

Elindult, hirtelen rájött, hogy a hangok eltűntek, még csak suttogás sem maradt belőlük. Megkönnyebbülten lehunyta a szemét, érezte, ahogy a könnyek kicsordulnak az arcára.

A vámpír leguggolt előtte, és mondott valamit. A lány felnézett.

– Ki vagy te? – suttogta.

– A nevem Duncan, és vigyázni fogok rád.

– Vissza akar kapni!

– Tudom!

– Nem megyek vissza! Nem vagyok képes!

A férfi bólintott. – Tudom. Nem kell emiatt aggódnod! Éhes vagy?

– Igen – ismerte be a lány halkan.

– Hát persze, hogy éhes vagy. Nehéz időszakon mentél keresztül, Mirabelle, de tovább már nem kell. Tudsz inni tasakból?

– Igen. Eddig csak úgy csináltam! – ismerte be szégyenlősen.

– Értem. Nos, akkor rendben van. – Megfordult anélkül, hogy felállt volna, és mondott valamit a mögötte álló két embernek. Mirabelle felnézett, most látta őket először igazán. Egy másik vámpír hosszú hajjal és... – Cynthia – mondta halkan, csodálkozva.

– Szia! – felelte mosolyogva a magánnyomozó. – Megijesztettél! Jól vagy?

– Sajnálom!

– Ne aggódj, édesem! Mi majd gondoskodunk rólad!

Mirabelle lehajtotta a fejét, egyszerre megkönnyebbülten és zavartan. Duncan még mindig beszélt, halkan mondott valamit a másik vámpírnak, majd Cynthiának. Mirabelle még mindig túlságosan zavarodott volt ahhoz, hogy hallja a szavakat, de a másik vámpír, a hosszú hajú, valamilyen dobozt tartott a kezében. Mirabelle megérezte a vér illatát, és az éhség olyan hevesen vágott bele, mintha tudta volna, hogy közel a táplálék. Mohón figyelte, ahogy a vámpír leteszi a dobozt, és elhagyja a repülőgép kabinját. Cynthia makacs arckifejezéssel nézte Duncant. Végül átnyúlt az ülésen, és elővett egy nagy bevásárlószatyrot, amit egy elmormolt káromkodással Duncan elé lökött, mielőtt kilépett volna a nyitott ajtón.

 

****

 

Cyn csalódottan viharzott le a lépcsőn, amiért Duncan nem engedte, hogy maradjon.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Lonnie-tól.

– Ez... – mondta a férfi –, valószínűleg az Atyja próbálta rávenni, hogy térjen vissza hozzá. Duncan egyelőre elzárta őt.

A lány csodálkozva bámult rá. – Duncan képes erre?

Lonnie vidám pillantást vetett rá. – Nem lehetsz Lord Raphael hadnagya attól, hogy kedves vagy!

– Ó! Azt hiszem, ezt még sosem gondoltam így át.

– Semmi okod rá, kicsim! – A lány egy lagymatag fintort vágott a gyűlölt becézés hallatán.

– Mit csinál odabent? – kérdezte.

– Megeteti a gyereket. Hoztam pár tasakkal, nem tudtam, mennyire éhes.

– Miért nem engedte Duncan, hogy ott maradjak?

– A lány zavarban van. Fiatal még, de egy ilyen korú vámpírnak már régen vénából kellene ennie. Olyan, mintha egy hatéves még mindig szopná a cumisüveget. Ez persze nem az ő hibája, de... – Megvonta a vállát.

– És most mi lesz?

– Megvárjuk, amíg Duncan eldönti, mi lesz a következő lépés.

Cynnek nem tetszett ez a hang.

– Szerintem Mirabelle fogja eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés, nem Duncan. Nem azért szakítottam el attól a görénytől, hogy most valaki más...

– Hagyd ezt, Cyn! A gyereknek segítségre van szüksége!

Cynnek el kellett ismernie ennek az igazságát. És Duncan ma este kétségkívül a segítségére sietett, úgyhogy hajlandó volt meghallgatni, amit mondani akart. Ez nem azt jelenti, hogy úgy is tenne, de meghallgatná.

– Szóval, srácok, visszatértetek Malibuba? Azt hittem, hogy mindannyian a hegyekbe mentetek a Pushkinnal történt balhé után. – A néhai, és határozottan nem gyászolt Pushkin volt az a vámpír, aki megpróbálta megbuktatni Raphaelt, elrabolva a húgát, Alexandrát, hogy csalinak használja.

– Így is volt. Nem tartott sokáig. A nagyember utálja a hideg időt.

– Raphael is itt van?

Lonnie ravasz pillantást vetett rá, majd felnevetett, de azonnal ki is józanodott, amikor Duncan jelent meg a lépcső tetején, és feléjük indult a hangáron keresztül.

– Hogy van? – kérdezte tőle Cyn.

– Ahogy az várható is – mondta kimérten, déli akcentusa pedig visszatért a szokásos, távoli emlékéhez. – Gyenge és alultáplált; az előző ura szinte éheztette őt, miközben igyekezett rabszolgasorban tartani, és mindezek mellett, éveken át fizikailag is bántalmazta. Fogalmunk sem volt róla! – ingatta a fejét. – Azt tudtuk, hogy túl fiatalon változtatta át; gyanítottuk, hogy kényszerítette, de ez...

– Találkoztál már Jabril Karimmal? – kérdezte Cyn.

– Nem, nem igazán. Láttam őt, persze, a találkozókon. A Lordok ritkán érintkeznek a formaságokon túl, és Jabril Karim még kevésbé, mint a többiek.

– Nos, én igen! Az a fickó egy igazi szemétláda! Vérrabszolgákból álló háremet tart az alagsorban, és nem lepődnék meg, ha egy-két holttestet is eltemettek volna azon a birtokon.

Duncan riadtan meredt rá. – Vajon ő, vagyis téged is...

– Nem! – mondta Cyn röviden. – Egyszer közel volt hozzá, de nem!

– Legalább ezért hála Istennek! Aggódtunk, amikor nem tudtunk téged elérni. Nem válaszoltál az üzeneteimre, és Raphael... – Hirtelen elhallgatott, és felsóhajtott, az egyik kezével megdörzsölte az arcát.

– Meghallgattad bármelyik üzenetemet, Cynthia?

– Már mondtam neked...

– Igen, tudom, de meghallgattad az üzeneteket?

Cyn elfintorodott és félrenézett, képtelen volt belenézni azokba az őszinte szemekbe.

– Nem!

– Nem – ismételte meg a férfi.

– Sajnálom, oké?

Néhány pillanatig figyelte a lányt, majd egy pillantást vetett Lonnie-ra, és azt mondta.

– Lonnie, magunkra hagynál minket egy pillanatra?

– Persze – mondta Lonnie vidáman. – Kint várok.

Cyn a saját lábát bámulta, tudatában volt Duncan fürkésző tekintetének, miközben Lonnie az ajtóhoz sétált, és halkan becsukta maga mögött. A lány felpillantott.

– Szóval?

Duncan vidáman elmosolyodott, ami csak elmélyítette a lány fintorát. A mosoly vigyorrá szélesedett.

– Örülök, hogy biztonságban látlak, Cynthia! Még akkor is, ha bajt hozol magaddal.

– Nem hagyhattam ott, Duncan!

– Megértem.

– És most mi lesz?

– Vissza kell jönnie velem a birtokra. Rendszeres táplálásra van szüksége – nem túloztam el az alultápláltságát. Jabril Karimot karóba kellene húzni azért, amit tett. Sajnos kevés Lord olyan felvilágosult, mint Lord Raphael.

– Mit akar Mirabelle tenni? Megkérdezted egyáltalán...

– Cynthia, mikor fogod már megtanulni, hogy mi nem vagyunk olyan szörnyetegek, mint amilyennek hiszel minket?

Cyn mély levegőt vett. Kezdett belefáradni a bocsánatkérésbe.

– Tudod, nem tudom!

Duncan kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Hogy azt hiszem, hogy szörnyetegek vagytok – magyarázta Cyn. – Az emberekben sem bízom! – vigyorodott el.

– Megnyugodtam – mondta szárazon.

– Mit csinál most odabent?

– Azt hiszem, átöltözik. Eléggé izgatott lett, amikor megmutattam neki, hogy miket vásároltál. Kedves volt tőled!

– Igen, nos, én is tudok kedves lenni, tudod!

– Igen, valójában tudom.

– Oké, most már aggódom! Miért vagy ilyen kedves hozzám? – Csak félig viccelt.

– Látni akar majd téged!

Cyn jó kedve elszállt. Még csak meg sem kellett kérdeznie, hogy ki akarja majd látni.

– Miért?

Duncan türelmetlenül felsóhajtott, és ujjaival a szeme között dörzsölte, mintha fájna a feje... vagy talán kettő közülük.

– Jabril Karim lehet, hogy valóban egy görény, ahogy te fogalmaztál, de ő egyben egy hatalmas vámpírlord is. Bizonyára tudott a kapcsolatodról Lord Raphaellel... – Türelmetlenül felemelte a kezét, hogy megelőzze a lány tiltakozását, miszerint nem létezik semmilyen kapcsolat. – Fogyasztottál a véréből; szexeltél vele, nem is egyszer!

Cyn érezte, hogy felforrósodik az arca a szégyentől, de nem tudta letagadni a férfi szavainak igazságát.

– Egy hatalommal bíró vámpír számára a vércsere egy módja annak, hogy megjelölje a számára fontos személyeket, különösen az emberi szeretőket. Jabril Karim szinte biztosan megérezte ezt a kapcsolatot, amint meglátott téged. Még az is lehet, hogy kifejezetten azért hívott téged, mert tudta, hogy Raphael szeretője vagy. A Lordok keményen versengenek egymással. A lehetőség, hogy elvehesse Raphael egyik... – Megrázta a fejét. – Amikor nem tudtunk elérni téged, a legrosszabbtól tartottunk.

Nem tudta, mit mondjon. Egy része izgatott lett a gondolattól, hogy Raphael törődött vele annyira, hogy aggódjon érte. A józanabbik része ellenállt a gondolatnak, hogy bárki tulajdonaként „megjelölték”, és nehezményezte, hogy nem több, mint egy bábu a két vámpírlord között, aki csak azért értékes, mert a másik akarja őt. Vagy legalábbis egykor akarta.

– Nos, most már visszatértem – mondta, és hagyta, hogy a neheztelésének egy része látszódjon. – És jól vagyok! Ezt meg is mondhatod neki! Nem szükséges...

– És akkor ott van még Mirabelle ügye.

A lány a férfira meredt, a szája tátva maradt a mondat közepén. – Mirabelle?

– Egyelőre megvédtem őt Jabril Karim azon kísérleteitől, hogy visszahívja magához. Máskülönben megőrülne, de ez nem tart sokáig. Ez Lord Raphael területe, és Mirabelle másnak a gyermeke. Ahogy te is rámutattál, elmúlt tizennyolc éves, és szabadon hozhatja meg a saját döntéseit, de túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy ténylegesen egyedül éljen. Szüksége lesz Lord Raphael engedélyére, hogy maradhasson, és ami talán még fontosabb, a védelmére, hogy túlélhessen.

– És?

A férfi kifejezéstelen pillantást vetett rá.

– Mirabelle-nek meg kell jelennie Lord Raphael előtt, és védelmet kell kérnie tőle, és garantálhatom, hogy nem lesz hajlandó fogadni őt, hacsak nem egyezel bele, hogy mellette állj. Elvégre te vagy a felelős azért, hogy egyáltalán itt van.

– Ha ez olyan fontos... – És ha ennyire aggódik, gondolta magában. – ...miért nincs most itt?

– Lord Raphael ma este mással van elfoglalva.

– Mivel? – kérdezte gyorsan, figyelmen kívül hagyva a féltékenység indokolatlan és nem kívánt fellobbanását.

Duncan félig vidám, félig elkeseredett tekintettel rázta meg a fejét. Felsóhajtott, és elkomorult.

– Korábban kapott egy hívást az emberi rendőrségtől.

– A gyilkosságok – mondta Cyn szinte lélegzetvisszafojtva.

A férfi gyors pillantást vetett rá. – Te tudsz ezekről a gyilkosságokról?

Cyn bólintott. – Felhívtam Lucia Shinnt, amikor visszatértem a városba. Meg kell találnom Elizabethet – Mirabelle emberi testvérét. Eleve ezért bérelt fel Jabril. Pár hét múlva lesz a tizennyolcadik születésnapja, és azt tervezte, hogy őt is átváltoztatja, ahogy Mirabelle-t.

– Így az egész Hawthorn-vagyon ellenőrzése a kezébe kerülhetne.

Cyn bólintott. – Szerencsére Elizabeth nem hülye; rájött, mit tervezett Jabril, és nem maradt ott a partira. És itt jövök én a képbe. De amint odaértem, két dolog vált nyilvánvalóvá. Először is, Jabril csak kíváncsiságból bérelt fel engem, és hogy felbosszantsa Raphaelt. – A fejét ingatta a férfi arckifejezésére. – Nem vagyok teljesen ostoba, Duncan! Másodszor pedig – folytatta –, bár biztosan meg fogom találni Elizabeth Hawthornt, mindent megteszek, hogy soha többé ne kerüljön száz mérföldnél közelebb Jabril Karimhoz. Mert szörnyek mindenféle formában és méretben léteznek, Duncan, még a vámpírok között is.

– Valóban – mormogta a férfi.

– Egyébként Luci mesélt az itteni gyilkosságokról Los Angelesben. Dühös, és úgy gondolja, hogy nem tesznek eleget a gyilkos megtalálásáért. Így hát telefonáltam párat, és megtudtam, hogy a zsaruk szerint egy sorozatgyilkos vámpírral van dolguk.

– Nem akármilyen vámpír, Cynthia. Lord Raphael.

Cyn bámult. – Raphael? Azt hiszik, hogy Raphael a gyilkos? Hisz ez nevetséges!

– Azt állítják, hogy van egy szemtanúja az egyik bűnténynek.

– Aha, bizonyára! Úgy értem, Raphael... sosincs egyedül, ugye? A biztonsági emberei...

– Pontosan, a biztonsági emberei. A rendőrség nem fogadja el egyik tanúnkat sem, mert mindegyikük, vámpír!

– Hát, bassza meg! Mondtam nekik, hogy nem lehetett vámpír, aki ezt tette, hogy Raphael soha nem...

– Ebben a pillanatban is kihallgatják.

Cyn riadtan nézett rá. – Miért nem vagy vele? Van ügyvédje?

– Az uram arra utasított, hogy őhelyette neked segítsek, és igen, mindkét ügyvédje vele van. A rendőrség eredetileg a kapitányságon akarta kihallgatni, de a mi embereink ennyiben győzedelmeskedtek. Lord Raphaelnek vannak kapcsolatai!

– Rendben! Rendben! – Erősen elgondolkodva elkezdett fel-alá járkálni. – Nézd, én már elkezdtem utánanézni ezeknek a dolognak Luci miatt. – Felnézett. – Még ma este meg kellene néznem a holttesteket. – Duncan arcán látszott a meglepettség. – Nekem is vannak kapcsolataim! – csattant fel a nő. – Nem tudom pontosan mikor, de el kell rejtenem Mirabelle-t valahol...

– Már mondtam...

– Igen, igen, de gondolkodtam rajta, és jobb lesz neki Lucia Shinnel. Luci hozzá van szokva, hogy ijedt, magányos gyerekekkel foglalkozzon, és Mirabelle is ilyen, vámpír vagy sem. Hajnal előtt felveszem és elviszem magamhoz. Ott biztonságban lesz, egyelőre legalábbis. – Abbahagyta a járkálást. – Bár igazad van! Hosszú távon másra lesz szüksége, de nem vagyok benne biztos, hogy Raphael birtoka az. Nem láttad a texasi tesztoszteron gyülekezetet! Én igen! Valami... másra van szüksége. Nem vagyok benne biztos... A francba! Mozgásban kell lennem, ha utána akarok járni ennek, és ő nem jöhet velem! Ő nem...

– Alexandra.

– Mi?

– Mirabelle maradhat Alexandrával. Ő persze jóval idősebb, de a kezdeti élményeik nem különböznek, és Alexandra... azt hiszem, magányos az emberrablás és Matias halála óta. Sokáig voltak együtt, és nagyon közel álltak egymáshoz. Valószínűleg ő volt az egyetlen igazi barátja. Talán jót tenne neki, ha valaki mással törődhetne, valakivel, akivel tud azonosulni.

– De... – Cyn felsóhajtott, próbálta kitalálni, hogyan mondhatná el, amit szeretne, anélkül, hogy bárkit is megbántana. – Mirabelle egy modern tinédzser. Vagyis az volt, mielőtt az a seggfej megerőszakolta volna, ellopva az életét. Szabadnak kell lennie, újra fiatalnak, és Alexandra... – felsóhajtott, és eszébe jutott a vámpírnő tökéletes francia kastélya Malibu közepén, az antik bútorokkal és gyertyafényes szalonokkal, nem is beszélve a díszes ruháiról, amelyek egyenesen egy nagy költségvetésű kosztümös drámából valók. – A tizennyolcadik században él, Duncan!

– Így volt – javította ki a férfi. – Azt hiszem, a közelmúltbeli események egyfajta ébresztőt jelentettek Alexandra számára. Az utóbbi időben más utakkal kísérletezik. Sőt, többször is megkérdezte Raphaelt, hogy meglátogathatnád-e.

– Én?

Duncan bólintott. – Eléggé lenyűgözte őt az, mondjuk úgy, ahogy szakszerűen elintézted Albint, amikor megmentetted őt.

Cyn nagyon nem hölgyhöz méltóan horkant fel, mert eszébe jutott Albin, a vámpír halála. A vámpír és egy Uzi közötti küzdelem volt. Az Uzi nyert. Nem mintha nem érdemelte volna meg. Albin nemcsak elárulta Raphaelt, és segített elrabolni Alexandrát, hanem majdnem Cynthiát is megölte.

– Oké – mondta elgondolkodva. – Megmondom, mi lesz. Ma estére Mirabelle hazajön velem – persze ha ezt akarja, és aztán...

– Én is ezt akarom!

Mindketten meglepődve néztek fel, felfedezve, hogy Mirabelle ott áll a gép ajtajában, a Lucia által kiválasztott ruhákban. Mióta Cyn találkozott vele, Mirabelle most először hasonlított arra, ami volt, mielőtt Jabril vámpírrá tette, aminek mostantól mindig is látszani fog. Egy tinédzser. A kifakult farmer egy kicsit túl nagy volt, a póló pedig túl világos a vámpír sápadt bőréhez, de egyértelmű volt, hogy néhány hét tisztességes táplálkozással egész csinos lesz. Szőke haját kifésülte és rendezett lófarokba kötötte, így kiemelkedett megdöbbentően nagy kék szeme és telt szája.

Cyn elragadtatva mosolygott rá.

– Mit szólnál, ha tábortüzet raknánk, és elégetnénk azokat a régi rongyokat, Mirabelle? Ihatunk pezsgőt, és táncolhatunk meztelenül a tűz körül.

– Hűha, én is jöhetek? – Lonnie a nyitott ajtóban állt, és a lányt bámulta.

– Nem! – mondta Cyn, és csúnya pillantást vetett rá. – Csak lányoknak szól! Gyerünk, Mirabelle, ideje elhagyni ezt a helyet! Van egy barátom, akivel szeretném, ha találkoznál, ezeknek a srácoknak pedig dolguk van.

 

 

20. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Houston, Texas

 

Tiszteletteljes kopogás hallatszott Jabril magánlakosztályának ajtaján.

– Gyere be! – mondta, miközben figyelmét az utolsó mandzsettagombjára összpontosította. Hátranézett a válla fölött, amikor az ajtó kinyílt.

– Uram, azt kívánta... – Asim megtorpant, az éhség és a visszatetszés harcolt az arcán, ahogy szemügyre vette ura dühének véráztatta következményeit.

– Asim – mondta Jabril nyugodtan, elvonva hadnagya tekintetét a vérengzésről, és odavonzotta, ahol ő állt a fürdőszoba ajtajában. – Azokat az őröket, akik a napfelkelte műszakváltásakor a kapunál voltak szolgálatban, vámpírokat és embereket egyaránt, az irodámban akarom látni... nem – mondta, meggondolva magát. – Jobb lesz valahol a földszinten. Valószínűleg rendetlenség lesz.

– Az elkülönítő kamra, uram? – mondta Asim halkan.

– Kitűnő választás, Asim! Igen. Az elkülönítő kamra. Gondoskodj róla, rendben?

– Igen, uram! Uram...

Jabril felvonta a szemöldökét. – Asim?

– Ez itt – mutatott a hatalmas ágyra, amely elfoglalta a szoba nagy részét.

Jabril körülnézett, mintha most látná először. Minden felületet vér borított, a falak és a bútorok is össze voltak fröcskölve, az ágynemű és a párnák átitatva. Az egykori kedvenc vérrabszolgájának maradványai az ágy közepén feküdtek, hosszú, szőke haja vörösre festve, torka kitépve, szemei üvegesen meredtek felfelé. Mély, karmolt barázdák borították végig a felsőtestének nagy részét, részben eltakarva egy második vérrabszolga teste által, akit nem különösebben kedvelt, de akit balszerencséjére kiválasztott a múlt éjjel, hogy a kedvére tegyen. Ami azt jelentette, hogy ez a nő volt vele ezen az éjszakán, amikor arra ébredt, hogy Mirabelle eltűnt. Ellopta az a ribanc, Leighton.

Vörös köd borította el a látását, ahogy a nyers düh kezdett ismét eluralkodni rajta, de leküzdötte, megerősítve a két rabszolga vérével, akikből nemrég lakmározott. Nos, legalább jól töltötték az életüket, gondolta elégedetten.

– Igen – mondta szórakozottan, Asim kérdésére válaszolva. Már másra gondolt, például arra, hogyan fogja visszaszerezni azt a hálátlan kis szukát, Mirabelle-t. Meg fog fizetni ezért a kis lázadásért, ha megtalálja. Nagyon-nagyon hosszú időbe telik, mielőtt még egyszer gondolni merne arra, hogy kétségbe vonja az uralmát. – Még reggel előtt takarítsd ki ezt a helyet! – mondta Asimnak. A szekrényéhez fordult – szerencsére az ajtók zárva voltak, az egész ruhatára tönkrement volna –, felhúzott egy finom, méretre szabott zakót, és pontosan fél centire igazította az inge mandzsettáját, mielőtt átment volna a szobán az ajtó felé. – Előbb azonban nézz utána az őröknek, Asim! Tudni akarom, hogyan történt ez!

Asim némán bólintott, lehajtott fejjel és lesütött szemmel várta, hogy Jabril elsétáljon mellette a folyosóra. A hadnagya megőrizte tiszteletteljes testtartását, amíg Jabril be nem ment a liftbe, és el nem tűnt a látóteréből.

Talán jó dolog alkalmanként demonstrálni a hatalmát, gondolta Jabril merengve. Emlékeztetni a szolgáit a kudarc árára – ezt az őrök is hamarosan megtanulják.

 

21. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Los Angeles, Kalifornia

 

Cynthia még egyszer ellenőrizte az Eckhoff által megadott címet, és megállt egy kétszintes téglaépület előtt. Az utca csendes és sötét volt, amikor kiszállt a Land Roverből; az egyetlen zaj a néhány háztömbnyire lévő Olympic Boulevardon elhaladó autók zaja volt, és ilyen késő éjjel alig volt forgalom. Felnézett, miközben megkerülte a kocsija elejét. Az épület első pillantásra megkülönböztethetetlen volt a többi épülettől a többnyire üzleti célokra szolgáló háztömbben, ablaktalan és sötét volt, leszámítva néhány biztonsági lámpát a külső falakon. A téglafalak azonban újak voltak, és a biztonsági lámpák között diszkréten videokamerák is rejtőztek, amelyek követték a bejárati ajtó felé vezető útját. Nem volt zár, csak egy billentyűzetes kaputelefon.

Cyn gondolkodott, hogy bejelentse-e a jelenlétét a csengő megnyomásával. Amikor Eckhoff végre felhívta őt, hajthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy ez a látogatás ne kerüljön jegyzőkönyvbe. Éppen Luciánál volt, miután elvitte hozzá Mirabelle-t, amikor megérkezett a hívás. Mirabelle először ideges volt, hogy a menedékházban marad, de a gyerekek a szokásos barátságos gyanakvással fogadták, nem tudták és nem is törődtek vele, hogy vámpír. Számukra ő csak egy volt az élet újabb áldozatai közül, sérült, de még nem összetört. Az átbillenést az jelentette, amikor Luci kilépett az irodájából, egyenesen Mirabelle-hez ment, és anyaian átölelte. Cyn mindig is csodálta, hogy Lucia képes volt megölelni egy olyan gyereket, aki egy teljes fejjel vagy még annál is többel fölé magasodott, és valahogy a gyerek újra biztonságban érezte magát. Amikor Cyn elment Eckhoffal találkozni, Mirabelle a nappaliban ült a többi gyerekkel, és nézték a tévét.

Az ajtó kinyílt, miközben még mindig a kaputelefonon gondolkodott.

– Meddig fogsz még ott álldogálni, Leighton? – Dean Eckhoff magas és sovány volt, halványkék szemekkel és olyan hajjal, amely valaha vörös volt, de most már többnyire szürkének látszott. Kíméletes túlzás lenne azt mondani, hogy ritkulóban volt. A szokásos sötét nadrágját és tweed sportdzsekijét viselte, a gombos ingét szépen kivasalták.

Cyn megvonta a vállát.

– Még sosem jártam itt. Ez új?

A férfi bólintott, tekintete gyorsan végigpásztázta a kinti utcát, mielőtt berántotta a lányt, és egy határozott lökéssel becsukta az ajtót. – Valami ragyogó elme úgy döntött, hogy szükségünk van egy speciális fogdára a vámpírok részére. Tudod, ablakok nélkül, meg minden. Aztán rámutattak, hogy talán egy speciális hullaházra is szükségünk lenne. Az áldozataiknak.

Cyn a homlokát ráncolta. – Az áldozataiknak?

– Igen, arra az esetre, ha három nap múlva feltámadnának a halálból – mondta vontatottan.

A lány megforgatta a szemeit.

– Jézusom, ezeknek a fickóknak nem kellene nézniük a Buffy-ismétléseket!

A férfi felhorkant.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy valakinek valóban tanulmányoznia kellene a dolgot, mielőtt döntést hoz, Prücsök? Te ezt jobban tudod!

– Így van! Bocsánat! Mégis mit gondoltam!? Oké, szóval azt mondod, hogy a hatalom úgy döntött, hogy a legújabb áldozatokat itt kell tárolni, arra az esetre, ha feltámadnának a halálból.

– Fején találtad a szöget! Mindig is te voltál a legjobb tanítványom! Gyere, lent van a pincében!

– Persze, hogy ott van. – Tapasztalata szerint a hullaházak általában az alagsorban voltak. Nem tudta, miért volt ez így. Talán még abból az időből származott a gyakorlat, amikor még nem voltak hűtőszekrények, és a holttesteket a föld alatt kellett tartani, a hűvösben. Vagy talán valamiféle szimbolikus temetése volt a nem várt elhalálozásoknak.

Elsétáltak a lift mellett a tűzlépcső ajtajáig. Eckhoff belépett rajta, és elindult lefelé a lépcsőn, Cyn pedig közvetlenül mögötte haladt. Az alagsori ajtó kinyitásakor az a meghatározhatatlan hullaházszag áradt ki, vegyszerek, tisztítófolyadékok... és még valami, a halál szaga. Nem rothadás, semmi olyan, mint a rothadó hús vagy zombik látomása. De a túlságosan szűrt levegővel együtt bejutott a tüdejébe, és ott maradt, elfoglalta a helyet, és kétszer olyan nehézzé tette a lélegzetvételt.

– Cyn?

Felnézett, és rájött, hogy időközben megállt.

– Igen, bocsánat! Régen volt már.

Eckhoff morgott.

– Ugye, nem fogsz itt berezelni nekem? Nem fogsz elájulni vagy, isten ments, hányni? Az kínos lenne!

Cyn rámosolygott.

– Istenem, Eckhoff, nem is tudtam, hogy érdekel!

– Nem miattad, Leighton! Hanem miattam! Soha nem élném túl, ha az egyik újoncom egy holttest fölött dobná ki az ebédjét.

Enyhén megütötte a férfi karját.

– Ne aggódj, öregem! Nem lesz semmi bajom!

A férfi átvezette a lányt a kétszárnyú ajtón, és a falon lévő lapos, fém kapcsolóra csapott, hogy kinyissa az ajtókat, jóval azelőtt, hogy odaértek volna. Hordágyakhoz tervezték, így a technikusok már a holttest előtt ki tudták nyitni az ajtókat.

Egy szikár, szőke férfi nézett fel, amikor beléptek, a tekintete végigsiklott Eckhoffon, majd megállapodott Cynen. Felállt fájdalmasan rendezett íróasztala mögül, és egyik kezével levette az olvasószemüveget, míg a másikkal becsukta a mappát, amit tanulmányozott. Túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy olvasószemüvegre legyen szüksége, és Cyn azon gondolkodott, vajon ez csak affektálás-e.

– Eckhoff nyomozó – mondta halk, suttogó hangon.

Eckhoff egy gyors intéssel lerendezte a bemutatást.

– Ian Hartzler, Cynthia Leighton. Ian az éjszakai technikus itt a paraintézményben. Régen a belvárosban volt, de amikor megnyitották ezt a helyet, önként jelentkezett.

Cyn Hartzlert tanulmányozta. Átlagos magasságú volt, talán 175 centi magas, karcsú, de szögletes és formás vállakkal. Szőke, kócos haja volt, a szeme pedig olyan világos, hogy szinte beleolvadt a körülötte lévő fehérbe. Azok a szemek szinte pislogás nélkül meredtek rá. Ez valahogy megrémítette.

– Miért? – kérdezte tőle.

A férfi kérdőn vonta fel halvány szemöldökét.

– Miért jelentkeztél önként? Nem hiszem, hogy olyan nagy lett volna a tolongás ezért a pozícióért.

A férfi elmosolygott, de nem villantak ki a fogai.

– Engem mindig érdekeltek a szokatlan dolgok, és a vámpírok minden bizonnyal szokatlanok, nem gondolod?

Hartzler, Cyn furcsaságmérőjén a valahogyról a határozottanra váltott, de Cyn megtartotta magának ezt a véleményét.

– Hát, mások; ezt elismerem – válaszolta.

Eckhoff türelmetlen mozdulatot tett.

– Igen, oké! Essünk túl rajta, mielőtt valaki felbukkan!

– Persze! – Hartzler odasétált egy sor csillogó, rozsdamentes acélból készült ajtóhoz, és az egyik kilincsre tette a kezét, mielőtt a válla fölött hátranézve megkérdezte volna: – Mind az ötöt látni akarjátok? Elhalálozási sorrendben?

Cyn bólintott. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a technikus pontosan tudta, melyik fiókhoz kell mennie, anélkül, hogy megnézte volna az aktát, vagy akár csak rápillantott volna magára az ajtón lévő címkére.

Hartzler elégedetten mosolygott, majd a zárakat feloldó tompa puffanással kihúzta az ajtót. Odalépve a nyíláshoz, kihúzta a testet, felnézett Cynre, mintha meg akart volna bizonyosodni, hogy figyel-e, majd egy lendülettel visszahúzta a halványzöld lepedőt.

– Patti Hammel – mondta. – Huszonkét éves; a halál oka: tompa tárgy okozta koponyasérülés.

Cyn a homlokát ráncolta.

– Tompa erőhatás? – nézett Eckhoffra.

– A kivéreztetés a halál beállta után történt.

Cyn szemöldöke hitetlenkedve felszaladt.

– Post mortem? De ez szinte lehetetlen. Mennyi időn belül kellett volna kivéreztetnie a lányt? – nézett Hartzlerre. – Talán tíz perc alatt?

A férfi lassan lehajtotta a fejét, mintegy kis meghajlással kifejezve a tiszteletét, vagy talán örült, hogy a nő feltette neki a kérdést.

– A szív megáll, a test meghal, és a vér öt percen belül elkezd alvadni – erősítette meg. – A kivéreztetés tizenöt perc után szinte biztosan lehetetlen lenne.

Cyn a holttestre mutatott.

– Szabad? – kérdezte udvariasan.

Hartzler egy újabb fog nélküli mosolyt villantott és biccentett, mielőtt hátralépett volna, hogy helyet csináljon Cynnek a sápadt holttest mellett. Hammel bőre, amely életében valószínűleg világos volt, halálában szinte áttetsző lett, már száraz és papírfinom, rázsugorodva az alatta lévő csontokra. A halál az halál volt. A hűtés csak ennyit tudott tenni.

A hullaházi technikus felajánlott egy pár kesztyűt a vizsgálathoz, amit Cyn gyorsan magára húzott, mielőtt megdöntötte a halott lány fejét, hogy jobban láthatóvá váljon a nyaka. Két apró, kerek seb látszott a torok bal oldalának középső részén, amelyet jelentős mennyiségű zúzódás vett körül. Cyn nem volt semmiféle orvosszakértő, de még ő is láthatta, hogy a támadó sokkal nagyobb erőt alkalmazott, mint amennyire szükség lett volna, ami amellett szólt, hogy nem vámpírról van szó. A sötét, zúzódásos ujjlenyomatok arra utaltak, hogy Hammelt a helyén tartották, miközben átszúrták a nyaki ütőeret. Cyn a homlokát ráncolta. Valami más is zavarta azokban a sebekben, de nem igazán tudta kitalálni, mi lehet az. Elrakta ezt a gondolatot későbbi megfontolásra, és felpillantva látta, hogy Hartzler sápadt szemei mohón figyelik őt. Kiegyenesedett, és Eckhoffra pillantott.

– Láthatnám az aktát, a boncolási fotókat?

Dean némán nézett rá, majd Hartzler irányába biccentett. Cyn meghallotta a technikus csoszogó lábát, és egy mappa jelent meg előtte. Gyorsan kinyitotta, és átfutotta a szegény Patti Hammelt ért számos traumát ábrázoló, élénk színű fényképeket. Kevés képzelőerő kellett ahhoz, hogy felidézze élete utolsó, rémületes pillanatainak brutalitását.

Cyn becsukta a mappát, és halkan azt mondta.

– Láthatnám most a többieket, kérlek?

Hartzler meglepettnek tűnt, de készségesen eleget tett a kérésnek, letakarta Patti Hammel holttestét, és visszacsúsztatta a halottkémi hivatal hűtőszekrényének névtelenségébe. Ismét a jegyzetekre való hivatkozás nélkül, egyenesen egy másik ajtóhoz ment, és kihúzta, megismételve a pillanatokkal ezelőtti cselekedetét.

– Egyes számú ismeretlen nő – mondta, mintha egy műsor házigazdája lenne.

– Nincs igazolványa? – kérdezte hirtelen Cyn Eckhoffot.

A férfi megvonta a vállát. – Ezek többnyire utcagyerekek.

– Luci azt mondta, hogy felajánlotta a segítségét, de senki sem hívta fel.

Eckhoff átlapozta az új aktát.

– Ennél nem volt semmilyen igazoló dokumentum, és a helyszínen senki sem ismerte be, hogy ismerte volna. Az ujjlenyomatok negatívak lettek. – Újra felvette Hammel mappáját, összevont szemöldöke ráncokat képzett a homlokán. – Hammel nem az utcán élt. Egyike volt azoknak az utazó közjegyzőknek, akiket alvállalkozóként szerződtettek egy csomó különböző céghez. Így kerültek az ujjlenyomatai a személyazonossági nyilvántartásba. Nem volt közeli hozzátartozója, senki, akivel együtt dolgozott, nem ismerte őt társaságilag. Legtöbbször csak telefonon érintkeztek vele. Magának való volt, Culver Cityben bérelt egy lakást. A főbérlője azt hitte, hogy randizik valakivel, azt mondta, hogy sokszor elment éjszakánként.

Cyn felnézett.

– A pasija? Ő jelentette be az eltűnését?

– Nem.

– Érdekes. – Lenézett az egyes számú ismeretlen holttestére. – Ez a lány sokkal fiatalabb, mint Hammel.

– A halottkém tizenhat évesnek becsüli, talán fiatalabb is – erősítette meg Hartzler. – Erős drogfogyasztó volt. – Szinte simogatóan végigcsúsztatta a kezét a lány karján, kifordította a könyökét, hogy felfedje a tűszúrások nyomait.

Cyn nem tett megjegyzést, hanem egyenesen a lány nyakához ment, és rátalált a két takaros szúrt sebre, amelyek szinte pontosan megegyeztek Hammelével. – Ugyanaz a módszer ennél is?

– Nem egészen – válaszolta Eckhoff. – Nincs tompa trauma. Úgy gondoljuk, a támadó tanult az első támadásból, és ezúttal tisztábban csinálta. A halál oka a kivéreztetés volt, tisztán és egyszerűen. Ráadásul ez a nő be volt tépve, nem volt szükség arra, hogy a támadás előtt megfékezzék.

– Uh, huh! Következő!

Egymás után mentek végig a listán, öt fiatal nő, köztük két ismeretlen nő, kezdve Patti Hammellel, és befejezve azzal a lánnyal, akit Luci a menhelyről ismert, és aki csak Carlene Doe néven szerepelt a listán. Hammel volt a legidősebb, az egyetlen, akit először leütöttek, és az egyetlen, aki nem az utcán élt. A többiek ugyanazt a mintát követték, mint az egyes számú ismeretlen; mindannyian kábítószer vagy alkohol hatása alatt álltak, és a nyakukon keresztül véreztek el. Cyn Carlene arcára húzta a lepedőt, és bólintott, hogy Hartzler visszateheti a holttestet.

A férfi sima, gyakorlott mozdulatokkal tette ezt, tiszteletteljes mozdulattal csukta be az egység ajtaját, mielőtt várakozóan a lányra szegezte volna halvány szemét. Cyn kényelmetlenül kerülte a tekintetét, és azzal foglalatoskodott, hogy jegyzeteket készítsen egy kis spirálfüzetbe, amelyet a hátizsákjából kotort elő, és minél több információt akart megjegyezni az akták rövid átfutásából.

Befejezte az írást, és éppen visszatolta a füzetet a hátizsákjába, amikor megszólalt Eckhoff telefonja. Diszharmonikus zaj az egyébként csendes hullaházban, és a lány kissé összerezzent. Eckhoff szkeptikus pillantást vetett rá, majd kilépett a folyosóra, és a hangja behallatszódott a csukott ajtón keresztül. Cyn bizonytalanul mocorgott, nem örült, hogy az udvariasság miatt a hullaházban ragadt, amíg Eckhoff befejezi a hívását.

– Tudom, hogy ki vagy! – Hartzler vékony hangja tele volt érzelmekkel.

Cyn megpördült, és automatikusan elhátrált egy lépést, amikor rájött, milyen közel került hozzá.

– Mi van?

– Tudom, hogy ki vagy – ismételte meg a férfi, és rámeredt. – Te magánnyomozó vagy! Az, akiben megbíznak.

Nem kellett megkérdeznie, hogy kik azok az ők.

– Sajnálom, Mr. Hartzler...

– Semmi baj! Számíthatsz a diszkréciómra! – A férfi jelentőségteljesen Eckhoff irányába fordította a tekintetét. – Nekik dolgozol ebben az ügyben? Segíthetek valamiben?

– Uh, köszönöm, de nem! Én nem igazán...

– Persze, persze! Megértem! Biztos vagyok benne, hogy nehéz ez nekik! Egy közülük! – A férfi egy összehajtogatott papírlapot csúsztatott a zsebébe. – Ha... – A szája becsukódott, amikor az ajtók zúgva kinyíltak, és bejelentették Eckhoff visszatérését.

– Végeztünk itt, Cyn? – kérdezte Eckhoff.

– Igen! – Megragadta a hátizsákját, és kisietett az ajtón, a folyosón a lépcső felé rohant, anélkül, hogy megnézte volna, követi-e Eckhoff. A férfi utolérte, mielőtt az ajtó becsukódott volna, hosszú, vékony lábai kettesével vették a lépcsőt. Kérdő pillantást vetett rá, de nem szólt semmit, amíg kint nem álltak az utcán, a terepjárójának ajtaja mellett.

– Mi volt ez az egész?

– A haverod odabent egy vámpír rajongó. Feketébe öltöznek, műfogakat dugnak a szájukba, kiverik egymásnak, és arról fantáziálnak, hogy valósággá válnak. Ez az álommunkája; valószínűleg minden kis barátja irigyeli. – Átdobta a hátizsákját az anyósülésre, és erőteljesen megdörzsölte a karját, mert úgy érezte, valahogy bemocskolódott. – Felajánlotta, hogy segít nekem a nyomozásban nekik, bármivel, amit csak tud. Ő egy őrült.

Eckhoff visszapillantott az épületre.

– Talán. De ő az én őrültem, és megbízható. Évek óta őt használom forrásként. Ugyanolyan jól ismeri ezt a dolgot, mint a dokik, és sokkal szívesebben beszél róla.

– Igen? Hát, talán kicsit jobban meg kellene nézned a forrásodat, mert egyáltalán nem vámpír ölte meg azokat a lányokat.

– Honnan tudod?

Cyn élesen levegőt vett, frusztráltan a saját hiányosságai miatt. – Valami nem stimmel! Nem tudom egészen... Mennyit tudsz erről az ügyről? Miért azonosította az orvosszakértő ezt vámpírtámadásként? Úgy értem, volt már egyáltalán valaha is ilyen?

A férfi hitetlenkedve nézett rá.

– Úgy érted, Carballót kivéve? Emlékszel rá, ugye? A zsarura, akit szárazra csapolva találtunk az út szélén?

– Igen, emlékszem rá, Dean! De mivel állítólag nekem kellett volna ott feküdnöm a porban, miközben Benita azzal volt elfoglalva, hogy az osztály titkait továbbadja a vámpír barátjának, nem érezhetem magam túl rosszul emiatt, tudod?

A férfi félrenézett, az állkapcsa olyan erősen összeszorult, hogy a lány láthatta, amint a fehér csont kirajzolódik a bőrén.

– Dean?

A férfi a távoli forgalomra szegezte a tekintetét.

– A nyomozótiszt a helyszínen azt sugallta, hogy vámpírharapás volt. Carballo halála óta mindenki vámpírokat lát a belvárosban, és ez a szép új létesítményünk készen áll, és csak arra vár, hogy használjuk. – Hüvelykujjával átmutatott a válla fölött. – A holttesteket egyenesen ide hozták, és felboncolták, hogy megerősítsék a halálokot, valószínűleg menet közben. Megrendelték a szokásos – toxikológiai szűrést, néhány szövetmintát a sebek környékéről, de ez alacsony prioritású, így még nincs eredmény. Nem mintha nem lenne elég dolguk a belvárosban. Hartzlernek kellett volna minden másról gondoskodnia.

– Nagyszerű – mormolta Cyn az orra alatt.

– Mondtam, hogy ez nem az én ügyem! Nekem semmi közöm ehhez a szerencsétlenséghez, és én sem tudok sokkal többet, mint te!

– Ki a tanú?

– Milyen tanú?

– Ne légy szégyenlős, Eckhoff! Ti állítjátok azt, hogy van egy tanútok, aki azonosította Raphaelt.

– Hé, te vagy az, aki azt mondta, hogy beszélniük kell vele...

– Nem gyanúsítottként! Elég baj, hogy azt hiszitek, hogy egy vámpír csinálja ezt, de Raphael? Nektek elment az eszetek! A fickónak biztosabb az alibije, mint a kibaszott elnöknek; sosincs egyedül!

– Az alibit meg lehet hamisítani, Cyn.

A nő felnevetett. – Dean, ha Raphael holtan akart volna látni valakit, sosem találnád meg a holttestet! Komolyan azt hiszed, hogy egy vámpírlord halott lányokat hagy az utcán? Van fogalmad róla, mekkora hatalma van?

– Nem, fogalmam sincs! Egyikünknek sincs, és ez a probléma! Van egy halott beépített zsarunk, akit senki sem tagadja, hogy egy vámpír ölt meg, és most már halott tinédzserek hevernek az utcákon. Honnan tudjuk, hogy nem ugyanaz a fickó az?

Cyn rámeredt, és azon gondolkodott, hogy mit mondjon.

– Elmondtam, mi történt Benitával. Sáros volt. Jobban bízott a bűnözőkben, mint a zsarukban, és ez a halálát okozta. Ami a vámpírt illeti, aki megölte őt... miatta már nem kell aggódnod!

Eckhoff keményen nézett rá. – És ezt te honnan tudod?

– Ahogy már mondtam, ha Raphael holtan akar valakit, akkor sosem találod meg a holttestet!

– Nagyszerű! Ez kurva jó, Cyn!

– Mit érdekel téged? Egy vámpír ölte meg, és az a vámpír megfizette az árát. Egy vámpírral kevesebb, egy pont a jófiúknak, nem igaz?

A férfi pillantása csalódott volt, majdnem megbántott, és a lány elpirult.

– Sajnálom, Dean, hosszú napok vannak mögöttem, kevés alvással! De tudod, hogy igazam van a többivel kapcsolatban.

A férfi összevonta a szemöldökét, és mély levegőt vett az orrán keresztül.

– Ez az ügy bűzlik!

– Igen, így van! Ki a tanútok?

– Nem mondhatom meg, Cyn! Ezt te is tudod!

Cyn arra gondolt, hogy vitatkozik, de a férfinak igaza volt.

– Tudod, Hammel nem illik bele! – mondta helyette.

– Szerintünk baleset volt, a fickó a lány után ráérzett a vénára, és könnyebb préda után kezdett nézni.

– Ha egy L.A.-i vámpír vénából akar vért, nem kell ölnie érte. Az emberek sorban állnak, hogy önként jelentkezzenek. A pokolba is, a barátod, Hartzler odabent valószínűleg a bal tökét is odaadná a lehetőségért, ő és az összes haverja is. Tudsz az etetőházakról. Mit gondolsz, mi folyik ott?

– Talán ez itt szereti a vadászatot.

Megrázta a fejét.

– Ez nem így működik! Egy gyilkosság, és Raphael végrehajtói rajta lennének, mint legyek a légypapíron! Huszonnégy órát sem bírna ki. Ezek a fickók nem játszadoznak, Eckhoff, és nem adnak második esélyt!

Sóhajtott egyet. – Ez nem az én ügyem – mondta újra, és a lány nyilvánvaló megkönnyebbülést érzett a szavai mögött. – Tudok beszélgetni, de ennyi.

– Tudom! – Az órájára pillantott. – Figyelj, most már tényleg rohannom kell. Még egy megállót be kell iktatnom, mielőtt hazamegyek, aztán alszom vagy tíz órát a saját ágyamban. – Fáradtan megdörzsölte az arcát. – És aztán vissza kell térnem az igazi munkámhoz, ami nem más, mint megtalálni egy szökevény tinédzsert, mielőtt ő lesz a következő áldozat.

– Ennek köze van a texasi ügyedhez?

– Igen, elég biztos vagyok benne, hogy Los Angelesbe szökött. Luci már keresi, és megadtam a számomat valakinek, aki talán még mindig tartja a kapcsolatot, de... – Megvonta a vállát. – Tudod, hogy megy ez.

– Tű a szénakazalban.

– Valami ilyesmi. Oké. – Beszállt az első ülésre.

Eckhoff az egyik kezét a nyitott ajtó tetején pihentette, és behajolt. – Vigyázz magadra, Prücsök! Bárki is áll a gyilkosságok mögött, azt akarja, hogy azt higgyük, vámpírokról van szó, és lehet, hogy nem venné jó néven, ha valaki rácáfolna a blöffjére.

– Mi ebben az újdonság? Nem, nem! – A nő elhárította a férfi ellenvetését, mielőtt a férfi hangot adhatott volna neki. – Óvatos leszek! Most pedig hadd menjek haza!

A férfi elhátrált, hagyta, hogy becsukódjon az ajtó, mielőtt rácsapott volna a lány autójának tetejére, és elindult volna az utcán a saját, amerikai szedánja felé. Cyn egy gyors hárompontos fordulatot tett, és odaintett a férfinak a nyitott ablakon keresztül, amikor elhajtott mellette. Vissza kellett érnie Luciához, fel kellett vennie Mirabelle-t, és még napfelkelte előtt be kellett költöztetnie a lányt a lakásba. Feltéve, hogy egy másik vámpír nem dönt úgy, hogy megjelenik váratlanul.