22.-23.-24.-25. Fejezet

 

22. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn hullafáradt volt, mire behajtott a malibui lakása alatti garázsba. A mellette ülő Mirabelle ideges volt, aggódott az első olyan napfelkeltéje miatt, amit távol töltött az általa ismert egyetlen otthon biztonságától – még akkor is, ha azt az otthont Jabril Karim börtönné változtatta. Cyn próbálta megnyugtatni, mondván, hogy egész nap vele marad, hogy az ablakok mind sötétítővel vannak ellátva, Cyn saját, éjszakai bagoly szokásai miatt, de a lány továbbra is rettegett. Cyn nem igazán hibáztathatta, de ő maga is annyira kimerült volt, hogy már az is erőfeszítésébe került, hogy egy izgága Mirabelle-lel foglalkozzon.

Kinyitotta a garázsból a társasházba vezető nehéz ajtót, és tartotta a lánynak, amíg bement, majd a lépcső irányába intett.

– Menj csak fel! – mondta. – Mindjárt jövök én is!

Mirabelle bizonytalan pillantást vetett a lépcsőre, mielőtt elindult volna felfelé, miközben Cyn becsukta az ajtót, és megfordult, hogy hatástalanítsa a biztonsági riasztót. A lány a homlokát ráncolta, amikor meglátta a zöld fények sorát, amelyek azt jelezték, hogy a rendszert már hatástalanították. Cyn ritkán felejtette el élesíteni a biztonsági rendszerét, és soha nem akkor, amikor elutazott a...

Felnézett, amikor az emeletről hangos puffanás hallatszott, mintha valaki elejtett volna egy bőröndöt... vagy egy testet.

Cyn teljesen mozdulatlanul állt, és figyelt... de nem hallott semmit. Kibújt a kabátjából, kicsatolta a fegyvere biztonsági pántját, és nesztelenül a lépcső lábához lépett. Közel volt a napfelkelte; talán a lány már álomba ájult. Duncan kihangsúlyozta, hogy milyen fiatal.

Cyn elindult felfelé a lépcsőn, egy-egy puha lépéssel. Felérve az első lépcsőfordulóhoz megállt. A lépcső tetején egy sötét kupacot látott; Mirabelle volt az, aki lekuporodva, magát szorosan átölelve, halkan nyöszörgött. Cyn felsietett az utolsó lépcsőfokokon, féltérdre ereszkedett, és megnyugtatóan végigsimított a fiatal nő hátán, miközben átfutott pillantásával a szobán, de nem talált semmit. Átfutott rajta az az emlék, ahogy Mirabelle görcsbe rándul Jabril kegyetlenségének ostorcsapásai alatt, és azon tűnődött, vajon Jabril próbál-e újra kapcsolatba lépni vele. Talán Duncan pajzsa mégsem volt elég.

Egy félig észrevehetetlen mozdulat miatt megpördült, a keze automatikusan a vállszíjához és az ott lévő Glock 17-eshez ért. A nappalijában lévő árnyékok elmozdultak, ahogy a keze a fegyver csövéhez ért. A fegyvert már félig kivette a pisztolytáskából, amikor rájött, hogy ki az.

– Nem! – vicsorgott Cyn. Visszalökte a Glockot a tokjába, és kiegyenesedett. Három kemény lépéssel elért a nappaliba. – Nem, nem, nem! Nem teheted ezt, Raphael! Nem jöhetsz be ide, és...

Raphael is kiegyenesedett teljes magasságába, erőteljes teste a lány fölé magasodott, fekete szeme ezüstösen izzott a gyenge fényben. Azok az érzéki ajkak magabiztos mosolyra húzódtak, és az árnyékok simogatták az arca tökéletes vonásait, megmutatva annak szépségét. Az elmúlt hónap szívfájdalmának minden egyes pillanata visszatért, hogy gyomorszájon vágja, elfojtva a szavait, és megállítva Cynt.

– Mit akarsz? – kérdezte halkan, remélve, hogy a férfi nem hallja meg az alatta rejlő fájdalmat.

A vámpírlord rámeredt, jóképű arca olvashatatlan volt. De hát Cyn sohasem volt képes bármit is leolvasni róla, hacsak a férfi nem akarta. Azt kívánta, bárcsak ugyanezt ő is elmondhatná magáról.

– Tudni akartam, hogy jól vagy-e.

Olyan értelmesen hangzott.

– Jó – mondta a lány. – Látod, hogy jól vagyok, és most már elmehetsz!

– Cyn... – kezdte, de a lány meghallotta, hogy Mirabelle halkan nyögdécsel a háta mögött, és visszasietett mellé.

– Semmi baj, Mirabelle! – mondta, és a lány mellé guggolt.

– Sajnálom, sajnálom! – suttogta Mirabelle a könnyein keresztül.

– Semmi baj! Gyere, drágám, kelj fel!

– Nem tud – jegyezte meg Raphael hűvösen.

Cyn érezte, hogy a fájdalom helyébe dühroham lép. Felállt, egyetlen mozdulattal megpördült, és odasétált hozzá, egyenesen a férfi arcába.

– Ne csináld ezt vele! – sziszegte. – Azért jött vissza velem ide, mert azt mondtam, hogy te jobb vagy ennél, jobb vagy annál a texasi seggfejnél! Ha dühös vagy rám, rendben, haragudj rám, de ne merészeld így kihasználni őt!

A férfi visszabámult rá, ugyanolyan dühösen, mint ő, és Cyn első gondolata az volt, hogy elgondolkodik, mi a fene joga van neki haragudni bárkire is. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámultak egymásra, aztán a férfi kikerülte a lányt, és Mirabelle-hez lépett, féltérdre ereszkedve mellette.

Cyn figyelte, ahogy gyengéden a lány remegő vállára teszi a kezét, és lehajolva egyenesen a fülébe beszél. A hangja túl halk volt ahhoz, hogy Cyn bármit is halljon, de Mirabelle vékony teste abbahagyta a remegést, és megkönnyebbülten zokogni kezdett, a zokogása nevetésbe csapott át, ahogy minden izma egyszerre látszott ellazulni. Mirabelle végre felemelte az arcát, és valami imádathoz közeli módon bámulta Raphaelt, kék szemei könnyektől csillogtak a gyenge fényben. Raphael gyengéden kinyújtotta a kezét, és letörölte őket, félresöpörve egy kósza tincset az arcáról. Cyn éles féltékenységet érzett, amit azonnal szégyen követett, hogy ilyen kicsinyes. És ilyen ostoba.

A vámpírlord felállt, és felemelte magával Mirabelle-t is. Újra mondott neki valamit, és a lány bólintott, félénk mosollyal ajándékozta meg, amit aztán Cynre is átvitt.

Cynthia odasétált, ügyelve arra, hogy Mirabelle közte és Raphael között maradjon.

– Gyere, Mirabelle, a napfelkelte már nem lehet messze! Hadd mutassam meg a szobádat, és átöltözhetsz valami kényelmesbe. Nem akarhatsz egész nap azokban a ruhákban aludni!

Anélkül, hogy hátranézett volna, a fiatal vámpírt a konyhán túli folyosóra terelte, onnan pedig a két vendégszoba közül a nagyobbikba. Kellemes, bár személytelen szoba volt, mivel Cynnek ritkán voltak említésre méltó vendégei. Valamikor a féltestvére, Holly rendszeresen jött, még ha ő is hívta meg saját magát. De legutóbb, amikor Holly itt volt, megpróbált betörni Cyn dolgozószobájába, hogy fényképeket és videókat lopjon el Cyn vámpír ügyfeleiről. Holly úgy gondolta, hogy az eltulajdonított tárgyak sok pénzt érnének a különböző bulvárlapoknak, és televíziós csatornáknak. Igaza volt.

Szerencsére, Cyn rajtakapta, mielőtt neki és balfék betörő barátjának sikerült volna bejutnia a bezárt ajtón. Ami valószínűleg megmentette az életüket. A vámpírok nem vittek bíróság elé, ha megsértetted a magánéletüket. Az ő megoldásaik általában tartósabbak voltak.

Persze Holly ezt nem egészen így látta. Nem mintha Cynt érdekelte volna. Hollyt már semmilyen körülmények között nem látta szívesen.

Cyn odasétált a szekrényhez, ahol még mindig ott lógott a húga néhány ruhája. Egy dolgot el kellett ismernie Hollyról; a nőnek kiváló ízlése volt.

– Lássuk, mi van itt – mondta leginkább magának. Feltúrta a ruhákat, és előkerült egy áttetsző, szép és drága selyem hálóing, amely úgy nézett ki, mintha soha nem viselték volna. – Mit szólnál ehhez ma estére? Holnap elmehetünk vásárolni neked néhány saját cuccot. – Megfordult, kezében a hálóinggel, de Mirabelle már az ablaknál állt, és a függönyöket ide-oda húzogatta, ellenőrizve, hogy mennyire takarnak. Cyn a hálóinget a franciaágyra dobta, és odasétált. A lány mellett elnyúlva felnyúlt, és lehúzta a sötétítőfüggönyt.

– Tessék, látod – mondta megnyugtatóan. – Az árnyékoló az egész ablakot elfedi, de hogy teljesen biztosak legyünk, a függönyt is elé húzhatjuk. – A szavait tettek követték. – Hidd el, Mirabelle, semmi sem jut át rajta! Ez a szoba nappal koromsötét.

– Kedves – mondta Mirabelle hirtelen.

Cyn a homlokát ráncolta. – Kicsoda?

– Lord Raphael. Azt mondtad, hogy kedves lesz, és az is.

– Nem hiszem, hogy valaha is a „kedves” szót használtam volna Raphaelre vonatkoztatva – felelte Cyn savanyúan.

Mirabelle elpirult.

– Nem, nem egészen. De ő az – erősködött. – Ő a te...

– Nem! – mondta Cyn gyorsan. – Nos, többé már nem! – tette hozzá. – Lehet, hogy kedves, de egy seggfej is. Ezt soha ne felejtsd el, Mirabelle! A férfiak lehetnek kedvesek és aranyosak, amikor akarnak, de alatta továbbra is egy rakás seggfej maradnak.

Mirabelle azzal az óvatossággal bámult rá, amit a teljesen őrültekkel szokás.

– Nem érdekes! Nem kell emiatt aggódnod! Igen, Raphael rendes fickó, ha akarja, és meg fog védeni téged. Maradjunk ennyiben! Most pedig... Itt van a mosdó. – Odasétált, kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy vannak-e törölközők és minden más, amire egy embernek szüksége lehet éjszakára... vagy napközbenre. – Az ágy kényelmes... – A hangja elakadt, amikor meglátta, hogy Mirabelle ismét aggódva néz körül. – Figyelj, Mirabelle, az a szekrény elég nagy. Ha ott jobban érzed magad, akkor...

– Nem – mondta Mirabelle gyorsan. – Nem! Elegem van abból, hogy szekrényekben alszom. – Mély levegőt vett, és kihúzta a vállát. – Nem lesz semmi bajom! Ez csodálatos, Cynthia! Köszönöm!

Cyn elmosolyodott, megkönnyebbülten látta, hogy a kislány visszanyerte a gerincét. Nem egy kislány, Cyn! Nem sokkal fiatalabb nálad, akárhogy is néz ki.

– Rendben! Magadra hagylak. Ha bármire szükséged van, odakint leszek, vagy az emeleten. A hálószobám egy emelettel feljebb van, de ha kiabálsz, meghallom, oké? És ígérem, hogy egész nap itt leszek. Teljesen ki vagyok ütve, valószínűleg előbb fogsz felébredni, mint én.

– Oké! Köszi!

– Semmi gond! Aludj jól! – Jól mutatta, mennyire furcsa lett az élete, hogy Cyn még csak nem is tartotta furcsának, hogy ezeket a szavakat mondja egy épp lefekvő vámpírnak.

 

 

 

23. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn azt hitte, hogy Raphael már elment, amikor visszasétált a félhomályos konyhába. Egyszerre volt megkönnyebbült és furcsamódon csalódott. De aztán meglátta, hogy a férfi az ablakok mellett áll, háttal a szobának, ahogy az óceánt bámulja. Tökéletesen beleolvadt az árnyékba, és a lánynak ismét eszébe jutott, milyen hatalmas a férfi, hogy a sötétséget úgy tudja maga köré vonni, mint egy köpenyt a normális emberi szemek ellen.

– Miért Duncant hívtad? – kérdezte.

Cyn pislogott, kizökkenve a férfi tökéletességén való elmélkedésből.

– Mi van? – kérdezte zavartan.

A férfi olyan hátborzongató kecsességgel pördült meg, amitől minden mozdulata táncnak tűnt. – Miért Duncan? Azt hitted, hogy én nem segítek neki?

– Nem! – tiltakozott a lány. – Nem, tudtam, hogy segíteni fogsz; ezért is hoztam ide.

– Akkor miért Duncant hívtad?

Nem akart válaszolni erre a kérdésre. Nem akarta bevallani, mekkora fájdalmat okozott neki, hogy beszéljen vele, hogy lássa, ahogy ott áll és tanulmányozza őt olyan ezüstös szemekkel, mint az alacsonyan járó hold az óceánon odakint.

– Későre jár, nem igaz? – mondta. – Nem kellene már visszaérned a birtokra?

A férfi elmosolyodott, szórakozva a lány ügyetlen témaváltásán. Áthaladt a szobán, elég közel jött, hogy a lány érezze az arcszeszének könnyű, fűszeres illatát, láthatta, ahogy a férfi agyarai enyhén az ajkaihoz nyomódnak, amelyekről biztosan tudta, hogy elképesztően puhák.

– Aggódsz értem, Cynem? – mormogta a férfi.

A lány rövid időre lehunyta a szemét, küzdve a késztetés ellen, hogy bezárja azt a néhány centimétert, és a férfi karjaiba temetkezzen.

– Nem vagyok a tiéd – suttogta kétségbeesetten. – Senkié sem vagyok.

Raphael kinyújtotta a kezét, hogy ujjait a lány tincseibe fonja, és közelebb rántsa magához. Az orrlyukai kitágultak, ahogy levegőt vett.

– Hozzád ért!

– Nem! – ellenkezett, mielőtt eszébe nem jutott Jabril alkalmi érintésének tapadós érzése. – Csak a kezemet, nem akartam...

– Már ezért is meg kellene ölnöm! – A férfi szája közel volt a bőréhez, a lehelete melegen érintette a halántékát, és Cyn nem emlékezett, mikor került ilyen közel hozzá. Lágy ajkai végigsiklottak a lány arcán, a várakozó szájáig. A lány gyenge tiltakozást nyöszörgött, amikor a férfi szája az övére tapadt, amikor a karja a háta köré fonódott, és hatalmas testének tömör hosszához húzta.

A csókban nem volt semmi romantika vagy csábítás. Kemény és követelőző volt, éhség és szükség. Az agyarak előrenyúltak, beleszúrtak a lány nyelvébe, és Raphael élvezettel hümmögött, ahogy megérezte szájában a lány vérét. Cyn a vámpírlordhoz szorította magát, éreznie kellett Raphael izgalmát, tudnia kellett, hogy ugyanúgy akarja őt, mint ahogyan ő akarja a férfit. Raphael felemelte a lányt a földről, hagyta, hogy agyarai mélyebbre süllyedjenek Cyn alsó ajkának puhaságába, és morgott, amikor a meleg vér folyni kezdett. Az érzés a vágy újabb rohamát hozta, és Cyn a férfi nyaka köré fonta a karját, ujjait a rövid hajába túrva. Visszaharapott, emberi fogait a férfi puha szájába nyomta, élvezte a vérének ízét, és érezte az extázis áradását, ahogy az lecsúszott a torkán.

Raphael az egyik kezével a lány fenekét tartotta, a másikkal a csípője köré emelte Cyn a lábát, a combjai közötti hasadékhoz dörzsölve az erekcióját. A lány felsikoltott, mert ebben a pillanatban az életénél is jobban akarta a férfit, érezni akarta, ahogy a súlya lenyomja, széttárja a lábait, és mélyen beledöfi a farkát, keményen a puha bársonyosságába.

És eszébe jutott, hogy Duncan elmondta neki, hogyan jelölik meg a vámpírlordok az emberi szeretőiket. Elárasztotta a rideg valóság.

– Nem! – préselte ki magából. A teste sikoltozott a dühtől, kefélni vágyott a férfivel; a szíve ismét megszakadt, amikor ellökte magától. A haragot választotta a bánat helyett, összeszedte magát, és mindkét kezét a férfi kemény mellkasára szorította. Kissé megtántorodott, amikor a férfi elengedte.

– Miért nem tetováltatod a neved a kibaszott homlokomra! – vicsorogta, egyik kezével letörölve a szájáról összekeveredett vérüket.

Raphael lehetetlenül gyorsan kinyúlt, és elkapta a lány kezét, hogy érzéki nyelvcsapásokkal nyalogassa le a vért. Hátralépett, megnyalta az ajkát, és a vágytól izzó szemekkel bámult a lányra, hogy tudassa vele, milyen jó íze van.

– Ha tudtam volna, hogy Texasba mész – mondta bársonyosan –, megtettem volna!

– Szemétláda!

A férfi ismét közelebb húzódott, a lélegzete összekeveredett az övével, miközben az egyik ujját végigsimította az arcán, hogy végül megpihenjen a nyakán lüktető vénáján.

– Mondd, hogy nem akarsz engem, édes Cyn! – mormogta. – Mondd ki, és örökre békén hagylak!

A lány fájdalmasan felsóhajtott, megdöbbenve a gondolattól, hogy soha többé nem láthatja a férfit.

– Menj el, Raphael! Már az is fáj, ha nézlek!

A férfi leengedte a kezét, és elhúzódott tőle. A szemében valami nagyon is fájdalomra emlékeztető dolog villant fel, mielőtt gyorsan lehunyta volna, és helyét a szokásos, gondosan üres arc vette át. Cyn egy pillanatra megbánást érzett, amiért megbántotta, amit az undor hulláma követett, hogy a férfi még mindig ilyen könnyen manipulálja őt.

– A te Mirabelle-ednek be kell mutatkoznia – mondta kifejezéstelenül. – Ez az én területem, Cyn!

– És ezt hogyan csinálja?

Elmosolyodott, ismét a magabiztos arrogancia sugárzott róla.

– Hívjon fel egy időpontért. Hogyan másképp? – Sarkon fordult, és elvette a kabátját a kanapé háttámlájáról. – Mindjárt hajnalodik. Rohannom kell! – Mielőtt a lány megállíthatta volna, a férfi megragadta a lány pólójának elejét, és magához húzta egy kemény, gyors csókra. – Később találkozunk, Cynem! – És már el is tűnt, nem volt több, mint egy elmosódott mozgás, ki a bejárati ajtón és le a külső lépcsőn, mielőtt az ajtó még becsukódott volna.

Cyn odasétált, és behúzta a reteszt, azon tűnődve, miért is vesződik ezzel, amikor a rá nézve legnagyobb fenyegetés nyilvánvalóan bármikor besétálhat, amikor csak akar. Kinézett az ablakon, ahol az égbolt továbbra is sötét maradt a fekete óceán felett, a hold végre lenyugodott. Valahol a keleti horizonton az égalja már halványodni kezdett, előre jelezve a napfelkeltét, de az ő lakása nyugatra nézett. Elhúzta a függönyt a közelgő nap ellen, és felment a lépcsőn a harmadik emeleti hálószobájába, lekapcsolva a kis konyhai lámpát, miközben átment rajta.

A hálószobájában teljesen sötét volt; csak a különböző LED-ek fénye rajzolta ki az ismerős formákat. Levetkőzött, hagyta, hogy ruhái a padlóra hulljanak, és belebújt a babapuha, finomszövésű ágyneműje alá. A szemei lecsukódtak, és a régóta halogatott kimerültség magával ragadta, felszabadítva őt, hogy a vámpírlord öleléséről álmodjon.

 

 

24. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

A fából készült fedélzet hideg volt mezítláb, a korlát rúdja nedves a ködös éjszakai levegőben. Megdörzsölte a karját a hideg ellen. Raphael mögé lépett, és széles mellkasának feszes izmaihoz húzta. Nem volt igaz, amit a vámpírokról mondtak. Nem voltak jéghidegek, és nem is voltak halottak. A szívük pumpált, a vérük lüktetett, a tüdejük fújtatott. A testhőmérsékletük csak egy kicsit volt hűvösebb, mint az átlagembereké, valószínűleg ez volt az oka a régi babonáknak. De amikor Raphael karja átölelte, melegben és biztonságban érezte magát, védve a nyirkos éjszakától és minden fenyegetéstől, amit az rejtegethetett.

– Emlékszem, amikor először láttam az óceánt. – A hangja mély mormogás volt, az arca a lány hajába simult. – Zsúfolt volt és zajos, mocskos a mosdatlan testek bűzétől és sokkal rosszabbtól. Alig láttam a vizet, mert a hajók három-négy méter mélyen kötöttek ki a dokkoknál.

Cynthia csendben és nyugodtan hallgatta. Soha nem mesélt a múltjáról.

– Szentpétervár volt akkoriban a világ közepe. Vagy legalábbis ezt mondogattuk magunknak. A birodalom központja volt, és ez elég volt.

Oroszország, ismerte fel Cyn. A cári Oroszországról beszélt.

– A franciaországi kikötőváros, Brest ugyanilyen rossz volt, amikor végül elhagytam Európát, hogy idejöjjek, New York pedig még rosszabb. Soha nem fedeztem fel az óceán szépségét, amíg nyugatra nem költöztem. Emlékszem, ahogy átjöttem a hegyen, vonzott a levegő frissessége, a víz sós íze. Azon az éjszakán telihold volt, és mint egy tanulatlan fiú bámultam a horizont tágasságát, amely addig nyúlt, ameddig a szem ellátott, és semmi jele sem volt annak, hogy az ember valaha is járt itt a maga zajos szokásaival. – A férfi lélegzetet vett, szorosabb ölelésbe vonta a lányt, ajkait a halántékához nyomva.

– Akkor tudtam, hogy ez lesz az otthonom. Más városokban is vannak házaim, gyönyörű helyek, lenyűgöző kilátással. De nekem csak egy otthonom van, édes Cyn, és az itt van.

A férfi lehajtotta a fejét, és az ajkai végigkísérték a lány nyakszirtjének vonalát, majd fel a nyakán, hogy gyengéd csókot nyomjon a szája sarkára. A lány összefonta az ujjait a férfiéval, a fejét Raphael vállára hajtotta, és lehunyta a szemét, hallgatta a hullámok halk morajlását, érezte, ahogy a férfi szívverése egybeesik a saját ereiben lüktető pulzussal.

 

****

 

Cyn hirtelen felébredt saját hálószobájának ismerős sötétségében, ujjaival elgondolkodva simogatta végig Raphael szájának álmában bejárt útját. Felült, ránézett az órára, és rájött, hogy átaludta a napot. Már majdnem világos volt, amikor végre elaludt, és az évnek ebben a szakában a nap korán nyugszik, ami azt jelentette, hogy a vámpírok az éjszakával együtt kelnek. Ami jó volt, mert voltak kérdései, amire csak egy vámpír tudott válaszolni. A mobiltelefonjáért nyúlt, felcsapta, és éppen a híváslistáját görgette, hogy eldöntse, kit hívjon fel, amikor a földszinten megszólalt a csengő. Egy teljes percig azon gondolkodott, hogy nem válaszol, de aztán úgy döntött, hogy legalább érdemes megnézni. Felállt, felhúzta az előző napi gyűrött farmerját, a fején át felvett egy régi melegítőt, és az erkélyre lépett, hogy lelessen a verandára.

A vámpír a bejárati ajtónál azonnal felnézett, Cyn lopakodó mozdulatai nem maradtak észrevétlenek éles hallásának a csendes éjszakában.

– Ms. Leighton? – A halvány holdfény sárgán csillogott a szemeiben.

– Hm. Igen.

Az agyarak megvillantak, ahogy elvigyorodott, és felemelte a karjában tartott kis hűtőtáskát.

– Lonnie küldött. Azt mondta, ez Mirabelle-é.

– Ó! Oké, mindjárt lemegyek.

Cyn visszalépett a házba, nyitva hagyva a tolóajtót. Hideg volt, de a hullámok egyenletes mozgása ismerős hang volt, a friss levegő pedig szívesen látott betolakodó. A lakásban csend volt körülötte, amikor lefelé tartott, Mirabelle még nem mozdult.

Eltartott néhány percig, mire az összes zárat visszahúzta, de a vámpír türelmesen várt, amikor végre kinyitotta az ajtót. Várakozó pillantást vetett rá, de Cynnek esze ágában sem volt behívni. A saját bőrén tanulta meg, hogy ha egyszer behívta, nem tudta visszavonni. Elég bosszantó volt az is, hogy Raphael kedvére ólálkodott a háza körül, nemhogy egy vámpír, akit nem is ismert.

Kinyújtotta a kezét, és kivette a hűtőtáskát a férfi karjából. – Köszönöm! Hé – mondta, és eszébe jutott a kérdés, amire ébredt. – Lonnie a közelben van?

A férfi megvonta a vállát. – A tengerparti házban.

– Kéznél van a mobilszáma?

A férfi kissé gyanakvó pillantást vetett rá, de előhúzott a zsebéből egy telefont, és gyorsan felolvasta a számot. Cyn ezt magában ismételgette, miközben átsietett a szobán, és letette a hűtőtáskát a sziget pultjára. Felkapott egy tollat, és gyorsan felírta a számot, majd visszafordult az ajtó felé, de a vámpír már eltűnt.

– Gondolom, nem számított borravalóra – mondta az üres szobának.

Amikor az ajtó ismét becsukódott, és minden zár a helyére került, a lány a hűtőtáskára nézett, és azon gondolkodott, hogy mit kezdjen vele. Végül úgy döntött, hogy az egészet betuszkolja a hűtőjébe, ami szokás szerint szinte üres volt, így bőven volt benne hely. Ha kiderülne, hogy Mirabelle jobban szereti a szobahőmérsékletű vért, még mindig felmelegíthetik valahogy. Valahogy, amihez nem kellett a mikrohullámú sütő. Cynnek nem tetszett a gondolat, hogy egy zacskó vér szétrobbanjon a kedvenc főzőkészülékében. Talán használhatnának forró vizet. Homályosan emlékezett arra, hogy egyik ismerőse vagy egy másik ismerőse egy edény forró vízben melegítette meg a cumisüveget. Megvonta a vállát. Majd kitalálnak valamit.

A kávé következett, egy olyan automatikus folyamat, amire nem is emlékezett, hogy egyáltalán csinálta, amíg nem fonódtak hálásan az ujjai az első bögre köré. Ivott néhány életmentő kortyot, feltöltötte a csészét, és visszament az emeletre az irodájába. Az ajtó zárva volt, mint mindig, amivel nemrég meghiúsította a húga, Holly tolvajlási kísérletét. Cyn rajtakapta a két leendő betörőt, amint megpróbálták feltörni a zárat. Nem jártak sikerrel, de azért kicserélte a zárat. Nem kockáztatott, ha az ügyfelei bizalmas adatairól volt szó.

Kávéscsészéjét az egyik kezében tartva beütötte a kódot az újonnan beszerelt billentyűzeten, hallgatta, ahogy a nehéz retesz kioldódik, majd kinyitotta az ajtót, és az íróasztalához lépett, felkapcsolta az asztali lámpát, és bejelentkezett a számítógépébe.

Egy gyors ellenőrzés az e-mailjei között egy zsúfolt spam mappát mutatott, és nem sok mást. Egyetlen e-mail volt Duncantől – Alexandra beleegyezett, hogy ma éjfélkor találkozik Cynnel és Mirabelle-lel. Milyen különös. Azt is megjegyezte, hogy Mirabelle találkozója Raphaellel – ellenőrizte a dátumot a naptárában – egy hét múlva lesz. Elkomorult, és beütötte Duncan számát.

– Jó estét, Cynthia! – vette fel Duncan a szokásos nyugodt hangján.

– Miért ilyen sokára lesz?

– Jól vagyok, köszönöm, hogy megkérdezted!

– Igen, igen! Jó estét, Duncan! Bízom benne, hogy minden rendben van, és bla-bla-bla-bla. Szóval miért ilyen sokára lesz?

– Mi lesz sokára?

– Mirabelle találkozója Raphaellel. Miért kell várni jövő vasárnapig? Nem lenne nagyobb biztonságban, ha hamarabb megtennénk?

– Valóban, de vannak bizonyos formaságok, amelyeket tiszteletben kell tartani. Tájékoztatni kell Jabrilt bár azt hiszem, feltételezhetjük, hogy legalábbis ez a része mostanra már tényleg csak formalitás. Ugyanakkor joga van ahhoz is, hogy egy tanú jelen legyen, aki igazolja, hogy Mirabelle szabadon hozta meg a döntését, és nem kényszer hatására. Miután megfelelően tájékoztatták a szándékáról, Jabrilnak egy hete van arra, hogy mindkét fél számára elfogadható tanút állítson. Ami azt jelenti, hogy ez előtt az idő előtt nem tehet fogadalmat Lord Raphaelnek.

– Várj, azt mondod, hogy Mirabelle-nek fel kell hívnia Jabrilt? Nem hiszem...

– Persze, hogy nem! Ez a két vámpírlord közötti ügy. Raphael ma este fogja felhívni Jabrilt.

– És mi lesz ezzel a tanúval?

– Mi van vele?

– Lehet maga Jabril is...

– Egyáltalán nem. A Tanács tagjai csak kifejezett engedéllyel utazhatnak egymás területére, és ezt az engedélyt ritkán adják meg, kivéve a teljes Vámpírtanács éves gyűlésére, amely rotációs rendszerben zajlik a tagok között.

– Akkor ki lesz a tanú?

– Nem tudom.

– Nem Asim.

– Á, igaz is, Asimmal már találkoztál. Elbűvölő ember. Nem, nem Asim lesz az. Raphael soha nem fogadná el őt. Nem, egy kisebb valaki lesz az, valaki, akit Jabril nem fog bánni, ha elveszít, ha kiesik a sorból.

– Iiigen!

Duncan felnevetett. – Ne aggódj, Cynthia! Nem lesz semmi zűrzavar! Legalábbis a jelenlétedben nem.

– Jó tudni! Rendben, akkor beírom a naptáramba.

– Alig várom, hogy találkozzunk!

– Mmmhmm. Várj! – mondta Cyn. – Mirabelle veszélyben lehet addig? Úgy értem, megpróbálhatja Jabril visszaszerezni őt?

– Ostobaság lenne a részéről, de lehet, hogy elég elkeseredett ahhoz, hogy megpróbálja, igen. Mirabelle vagyona jelentős, és Jabril már évek óta sajátjaként kezeli. Sokkal nagyobb biztonságban lesz, ha a birtokon belül van, akár Alexandrával, akár itt, a főépületben. Elhozod még ma este őt?

– Úgy terveztük, hogy előbb bevásárolunk. Az üzenetedben éjfélt írtál.

– Akkor átküldök valakit, aki elkísér benneteket. Talán Mirabelle szívesen találkozna Elkével. Nem hiszem, hogy Jabrilnak egyetlen nő is van a kegyencei között.

– Tényleg azt hiszed, hogy fennáll a veszély?

– Nem! Ilyen hamar nem, de miért kockáztatnánk?

– Oké. Elke jó lesz. Felvegyük őt?

– Nem, egy órán belül az ajtód előtt lesz. Várd meg, Cynthia!

– Mintha én nem ezt akarnám.

Még mindig nevetett, amikor letette. Cyn elmosolyodott. Kedvelte Duncant. Kár, hogy a főnöke ekkora seggfej volt.

Egy egész hét, gondolta. Jobban szerette volna, ha ez az egész hamarabb elintéződik, de talán jobb is így. Mirabelle egy kicsit kiheverheti a Jabrillal való traumatikus szakítást, ráadásul lesz ideje valami szép ruhát találni a nagy napra – nincs is jobb egy pompás ruhánál, hogy az ember jól érezze magát a bőrében.

Cyn beírta a dátumot a számítógép naptárába, majd nagy piros betűkkel felírta egy öntapadós cetlire, amit a hűtőszekrény ajtajára tett.

Gyorsan átfutotta a maradék e-mailjeit, és gyorsan válaszolt két potenciális új ügyfél megkeresésére – mindkettő vámpír volt. Csatolta a szokásos díjainak és feltételeinek listáját, majd átváltott a Google-ra, és beírta azt a keresést, ami igazán érdekelte.

Miközben végiglapozta az eredményeket, végigsimított a nyakán, és ismét végigkövette az utat, amelyet Raphael szája járt be álmában. A keresés végül behozta a keresett képet, és alaposan tanulmányozta, mielőtt kinyomtatott volna néhány oldalt. Az internet csodálatos dolog volt. Miközben a nyomtatóra várt, a gyomrából felhangzó hangos korgás emlékeztette, hogy már jó ideje nem evett – utoljára a szendvicset Lucival. Finom volt, de régen.

Elvette a lapokat, amint azok kijöttek a nyomtatóból, felkapta az immár üres kávéscsészéjét, és visszament a földszintre. Miután gyorsan átnézte a fagyasztójában lévő kínálatot, úgy döntött, hogy megjutalmazza magát egy muffinnal. És nem is akármilyen muffinnal, hanem egy óriási kalória- és cukorbombával, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy felhizlalja Cynt, és segítsen neki férjet szerezni. Ezeket a muffinokat a házvezetőnője, Anna gyártotta, akit elkeserített Cyn folyamatos szinglisége, és elhatározta, hogy tesz ellene valamit. Cyn nem igazán támogatta a nő házasságszerzői keresztes hadjáratát, de szívesen fogyasztotta a muffinokat... takarékosan. Soha nem tesztelt egyet sem, de nem volt kétsége afelől, hogy az aranyló kincsek mindegyike tele van ízletes kalóriákkal. Betett egyet a mikrohullámú sütőbe, és felcsapta a mobiltelefonját, hogy felhívja Lonnie-t.

– Cyn! – vette fel. – Micsoda meglepetés! Megkaptad a vért, amit átküldtem?

– Igen, köszönöm, Lonnie, figyelj...

– Láttad az üzenetemet, hogy gondoskodj róla, hogy az egészet megigya?

– Üzenet?

– Hagytam egy cetlit a hűtőtáskában. Győződj meg róla, hogy Mirabelle megissza mindkét tasakkal; nem fogja akarni, neked kell majd erőltetned, de megteheti, hogy most megiszik egyet, és később a másikat, ha túl sok lenne egyszerre.

– Hm, fúj, de oké! Lenne egy kérdésem hozzád.

– Lökjed!

– Tegnap arról beszéltetek, hogy Mirabelle inkább zacskóból iszik, mint vénából. Ezt mondtad, „vénából”.

– Iiigen. – Lonnie elhúzta a szót, mintha azon tűnődött volna, hogy mire akar kilyukadni.

– Rendben, szóval, szoktál te valaha is artériából inni? Tudod, mint a nyakon lévő, ami...

– Igen, Cyn! – szakította félbe a férfi. – Tudom, mi az az artéria. A válaszom nem.

– Nem? Mármint soha?

– Nem, mármint soha!

– Miért? Úgy értem, miért vénák, és nem artériák?

– Emberi keringés, bébi! A vénák a szívbe mennek, az artériák pedig onnan jönnek ki. Ami azt jelenti, hogy az artériákban a vér pumpál, innen az emberi pulzus, puff-puff-puff-puff. Amikor a kórházban vért vesznek, tűt szúrnak a vénádba. Ugyanez a helyzet egy vámpírnál is, szép, egyenletes áramlás, nem nagy ügy. Ha átszúrsz egy artériát, akkor igazi zűrzavar van a kezedben, ráadásul pulzáló zűrzavar. Nem alkalmas a nyugodt étkezésre, ha érted, mire gondolok.

– De ez nem könnyítené meg a dolgot? Tudod, gyorsabbá?

– De ki akarja gyorsan? Gondolj egy doboz üdítőre. Felpattintod a tetejét, megiszod, és szépen, könnyedén kifolyik. De ha helyette egy apró lyukat szúrsz az oldalába, akkor túl nagy a nyomás, és szétfröcsköl mindenfelé. Nem tudod irányítani, és nem tudod elég gyorsan meginni. Ugyanez a helyzet a vérrel is.

– Oké, tehát a nyaknál a nyaki vénát használnád, igaz? – kérdezte, és eszébe jutott Raphael ajkainak érzése a nyakán. – Nem a nyaki verőeret?

– Igen! Miért akarod tudni ezeket a dolgokat, Cyn?

– Valami, amin dolgozom – mondta semmitmondóan, miközben figyelmét az odafent kinyomtatott képek átlapozására összpontosította. Megtalálta azt a kettőt, amit keresett, olyan képeket, amelyek elég világosan mutatták az emberi nyak főbb vénáinak és artériáinak elhelyezkedését. Képek, amelyek igazolták, hogy nem egy vámpír csinálta azokat a lyukakat az öt halott fiatal nő nyakán a megye nagyon különleges paranormális hullaházában.

– Cyn?

Lonnie hangja visszatérítette a feladatához. – Igen, itt vagyok. Figyelj, köszönöm, Lonnie! Pont erre volt szükségem. Ja, és ami Mirabelle-t illeti. Valószínűleg Alexandrával marad a ma este után. Ott nagyobb biztonságban lesz, amíg ez az egész texasi dolog el nem rendeződik.

– Alexandrával? – Lonnie meglepettsége nyilvánvaló volt.

– Igen. Duncan javasolta. Az nem lesz probléma, ugye? Úgy értem, úgyis küldesz vért Alexandrának, nem?

– Igen, igen, így van. Szólj, ha megtetted!

– Remek! Köszönöm, Lonnie! Később beszélünk. – A mikrohullámú sütő időzítője megszólalt, miközben letette a telefont. Mire kitöltött magának még egy csésze friss kávét, és leült, hogy élvezze a muffint, már hallotta az első életjeleket a vendégszobából. Mirabelle végre felébredt, és kétségkívül éhes volt.

Amíg megvárta, hogy Mirabelle befejezze a zuhanyzást, Cyn elővette a hűtőtáskát a hűtőből, és gyorsan átfutotta Lonnie üzenetét. Amellett, hogy azt javasolta, hogy Mirabelle igya meg mindkét tasakkal, utasításokat is mellékelt, hogyan kell a vért a kívánt hőmérsékletre melegíteni. Cyn meglepődött, hogy az élete eljutott arra a pontra, hogy egy zacskó vér felmelegítése valakinek a reggelijéhez mindennaposnak tűnt, de készen állt és várta, amikor Mirabelle belépett a konyhába.

– Köszönöm – mondta Mirabelle halkan, és nem volt hajlandó Cyn szemébe nézni.

Cyn a homlokát ráncolta, és eszébe jutott, mikor Lonnie azt mondta, hogy a fiatal vámpír zavarban van, amiért zacskóból kell innia. – Felszaladok gyorsan az emeletre, és lezuhanyozom, amíg te reggelizel, Mirabelle!

– Persze. – A megkönnyebbülése nyilvánvaló volt.

– Remek! Szóval, a ma esti terv. Először is, szükséged van néhány igazi ruhára, úgyhogy elmegyünk vásárolni. Elke átjön a birtokról, hogy csatlakozzon hozzánk. Ő Raphael egyik biztonsági embere.

Mirabelle aggódónak tűnt, ezért gyorsan hozzátette: – Duncan szerint nincs veszély, de úgy gondolta, így talán nagyobb biztonságban érzed magad. És Elke jó fej. – Elgondolkodva tartott egy kis szünetet. – Bár én nem fogadnám meg a tanácsát, ha ruhákról van szó, ha érted, mire gondolok – mondta kacsintva. – Vásárlás után átmegyünk a birtokra, hogy meglátogassuk Raphael húgát, Alexandrát. Ha jól kijöttök egymással, akkor nála fogsz lakni. Ha nem, akkor majd kitalálunk valami mást. Egyébként a találkozód Raphaellel mához egy hétre van kitűzve. – Megkocogtatta a hűtőre ragasztott cetlit. – Azt hiszem, vannak erre bizonyos vámpír szabályok. Ki gondolta volna, igaz?

Elindult felfelé a lépcsőn a saját fürdőszobájába, de eszébe jutottak Lonnie utasításai.

– Ó – mondta, és megfordult, hogy meggyőződjön róla, hogy Mirabelle figyel. – Lonnie azt mondta, hogy idd meg mindkét zacskó vért, de ha most nincs kedved a másodikhoz, beugorhatunk ide, miután bevásároltunk, és mielőtt átmegyünk Raphael birtokára. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én megéhezek a vásárlástól!

– Raphaelhez megyünk? – ragyogott fel a lány arca az izgalomtól.

Te jó ég, egy tini szerelem, gondolta Cyn. És mind közül, pont Raphaelbe!

– A birtokra megyünk, de valószínűleg – remélhetőleg, tette hozzá magában – nem találkozunk Raphaellel – tisztázta a lány. – Alexandrának van saját háza ott.

– Ó – mondta Mirabelle kissé leeresztve. – Oké – tette hozzá sietve. – Köszönöm, Cynthia!

Cyn ismét megállt, félúton a lépcső felé. – Semmi gond, kölyök, és kérlek, hívj Cynnek! Jó étvágyat a reggelihez! – Ezt még sikerült is őszinte arccal kimondania.

 

****

 

Mire Cyn lezuhanyozott és felöltözött a szokásos munkaruhájába – farmer, pulóver és cowboycsizma –, Mirabelle már megitta az első tasak vért, és a tévé előtt ült a csatornák között váltogatva. Felnézett, amikor Cyn belépett a szobába, a szeme csillogott.

– Ez elképesztő, Cyn! Itt a világ összes csatornája megtalálható!

– Igen. Ötszáz csatorna, és még mindig nincs mit nézni! – Hangos csengő jelezte, hogy valaki a földszinti ajtónál van. – Ez valószínűleg Elke lesz – jegyezte meg, de semmit sem vett készpénznek, átment a konyhán a biztonsági monitorhoz, és látta rajta Raphael kigyúrt és szőke biztonsági vámpír őrét, aki azt a sötétszürke öltönyt viselte, ami Raphael biztonsági csapatának egyenruhája volt.

– Szia, Elke! Mindjárt lent leszünk!

Elke fintorogva nézett a kamerába Cyn vidám üdvözlésére. Ők ketten nem voltak éppen barátok, és biztosan nem jártak még együtt vásárolni. De Cyn nem akarta, hogy Mirabelle még jobban stresszelje magát, mint amennyire már amúgy is tette.

– Készen állsz az indulásra? – kérdezte a lánytól.

– Persze! – Mirabelle kikapcsolta a készüléket, és néhány perccel később már hármasban cikáztak a Pacific Coast Highwayen, Elke pedig csendben ült a hátsó ülésen.

– A Harmadik utcára megyünk – mondta Cyn Mirabelle-nek, amikor elhaladtak a malibui móló mellett. – Kicsit hideg van a kinti vásárláshoz, de ezúttal nem tart sokáig. Csak néhány cuccot veszünk neked, amivel el leszel pár napig. – Oldalra pillantott, felmérve Mirabelle alakját, amelyet még mindig eléggé eltakart a farmer és a bő póló, ami a rendelkezésére állt. – Azt hiszem, olyan nyolcas méret vagy, vagy akörül. Talán tízes, ha megfelelően táplálkozol, de fogadok, hogy fogytál egy kicsit.

Mirabelle megvonta a vállát. – Nem vettem ruhát, mióta anyám meghalt. Jabril mindig ragaszkodott hozzá, hogy azt viseljem, amit ő választott. Liznél is, de ő elsunnyogta, és vett magának cuccokat. Kitalálta, hogyan jusson hozzá a pénzünk egy részéhez, de sosem árulta el, hogyan. Egyébként sem számított. Soha nem volt merszem szembeszállni vele. A legnagyobb lázadásom az volt, hogy anyám régi selyem hálóingét viseltem.

– Igen, nos, ez már történelem. Egyelőre megteszik majd ezek is, de amint megtaláljuk Lizt, komolyan bevásárolunk.

– Gondolod, hogy megtalálod?

– A pokolba is, igen! – mondta Cyn, remélve, hogy ez igaz is lesz.

Néhány percig csend volt az autóban.

– Van valami, amit mondhatok Liznek, ha megtalálom, hogy tudja, velem vagy? Valami, amit csak ti ketten tudtok? – Cyn elkapta Elke meglepett pillantását a visszapillantó tükörben, és rosszalló pillantást vetett vissza rá. Mi van? A vámpír azt hitte, Cyn nem tudja, mi a dolga?

A néma szóváltásról tudomást sem véve Mirabelle egy pillanatig elgondolkodott.

– Mondd neki, hogy azt mondtam, hogy nekünk, teheneknek össze kell tartanunk.

Cyn szkeptikusan felhúzott szemöldökkel pillantott rá.

– Ez egy tréfa még a gyerekkorunkból. Liz meg fogja érteni.

Cyn megvonta a vállát.

– Ahogy akarod! Figyelj, ahogy már mondtam, a vásárlás után elviszlek a birtokra, hogy találkozz Raphael húgával, Alexandrával. Sokkal idősebb, mint te most, de még nálad is fiatalabb volt, amikor vámpírrá vált. Nem ismerem a részleteket, de elég nehéz időszakon ment keresztül, mielőtt Raphael rátalált volna, aztán a múlt hónapban valaki elrabolta, és megpróbálták vele megzsarolni őt. Visszaszereztük, de egy másik vámpír, egy Matias nevű fickó meghalt, miközben próbálta megvédeni őt, és elég közel álltak egymáshoz. Duncan szerint sok közös van bennetek, és talán segíthetnétek egymásnak túljutni ezen az egészen.

– Oké. – Mirabelle kételkedő volt. – Akkor ott maradunk? Az ő házában?

– Ööö, nem. Vagyis, te igen, és természetesen Elke is marad. De nekem meg kell keresnem Lizt!

– Miért nem jöhetek veled?

Cyn felsóhajtott. – Nézd, tudom, hogy segíteni akarsz, de a helyek, ahová el kell mennem, az emberek, akikkel beszélnem kell... velem sem szívesen beszélnének, nemhogy olyannal, akit nem is ismernek. Ráadásul... – Cyn elkomorult, próbált kitalálni valamit, hogy szépen fogalmazza meg, de nem jutott semmire. – Egyedül dolgozom, Mirabelle – mondta egyszerűen. – Sajnálom, de ez van!

– De ő a húgom!

– Tudom, és tudom, hogy azt akarod, hogy minél hamarabb megtaláljam. Szóval hagynod kell, hogy végezzem a munkámat, oké?

– Rendben! – A fiatal nő felsóhajtott, és kinézett az ablakon. – Mit gondolsz, mit fog tenni Lord Raphael? – kérdezte végül. – Úgy értem, amikor elmegyek hozzá?

– Nem tudom! Valami formálisat és nagyképűt, gondolom. – Hallotta, ahogy Elke nevetve felhorkan a hátsó ülésen. – Úgy tűnik, ezek a fickók szeretik a fullasztó ceremóniákat – folytatta. – Különben is, te mondtad, hogy kedves fickó.

– Igen, de emellett nagyon ijesztő is!

Cyn felnevetett. – Hát, ebben legalábbis egyetértünk! – Becsúszott a parkolóház első szintjén egy üres helyre, és leállította a motort. – Menjünk vásárolni!

 

 

25. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Houston, Texas

 

Jabril kilépett az elkülönítő kamrából, érezte a levegő enyhe mozgását, ahogy a nehéz ajtó becsukódott, és elzárta a mögötte lévő szobát betöltő halálszagot. Az őrei kihallgatása igencsak kielégítő volt. Nem mintha bármi újat megtudott volna. De több mint készségesen válaszoltak a kérdéseire, és ő pedig alaposan kikérdezte őket. Igen, emlékezett vissza elégedett sóhajjal, nagyon alapos volt. Ez persze nem mentette meg őket. A kudarcuk megbocsáthatatlan volt, az ár személy szerint szinte felbecsülhetetlen volt számára – már a gondolattól is felduzzadt a dühe, hogy ismét eluralkodjon rajta. De fegyelmezte magát, elfojtotta, elraktározta későbbi felhasználásra, amikor majd jobban szolgálja a céljait.

Raphael szajhája volt a felelős mindezért, aki ott kotnyeleskedett bele a dolgokba, ahol semmi keresnivalója sem volt. Nem volt szüksége az őrökre, hogy ezt elmondják neki. Talán gyanúsíthatta volna a nyugati vámpírlordot, hogy összeesküvést szőtt ellene, de kénytelen volt beismerni, hogy ő hibázott. Ő hívta ide, ő hozta a kígyót a fészkébe, azt gondolva, hogy játszadozik Raphaellel, hogy kipukkasztja azt az önbizalom buborékot, amit az a fattyú második bőrként viselt.

Jól van! Egy nyugtató lélegzetet vett. Ennek még nem volt vége. Nem érdekelte Mirabelle. Ő csak egy eszköz volt a célhoz. A Hawthorn-pénz az övé volt, és csakis az övé, még akkor is, ha két haszontalan nőstény is társult hozzá. De túlságosan elébe ment a dolgoknak. Lesimította a nyakkendőjét, és a zakója alá tűzte, miközben elindult a folyosón. Az első dolga az lesz, hogy visszaszerezze a tulajdonát.

 

****

 

Jabril elhelyezkedett az íróasztala mögött, és ivott egy kortyot a vörösborból, amelyet épp csak annyi vérrel fűszereztek, hogy ízletes legyen. Alaposan megfontolta a következő lépését. Ha vár egy kicsit, Raphael biztosan közvetlenül fel fogja hívni őt. Nem volt kétséges, hogy Mirabelle hol van, vagy hogy ki nyújt neki menedéket. Raphael ugyanolyan jól tudta ezt, mint ő maga. És ha a lány úgy gondolta, hogy végleg megváltoztatja a hűségét... Nagyobb kortyot ivott a borból, lenyelte a dühét, még csak a gondolatától is. De ha mégis, akkor is be kellett tartani a formaságokat.

Felemelte antik asztali telefonjának aranyozott elefántcsontból készült kagylóját, és tárcsázott egy nagyon bizalmas számot.

Raphael személyesen vette fel.

– Jabril! – mondta.

– Raphael! – Hallotta, ahogy a másik vámpírlord halkan kuncog, és összeszorította a fogát. – Azt hiszem, van nálad valami, ami az enyém! – mondta végül, és nem engedte, hogy a hangjába beszivárogjon a frusztrációja.

– Úgy tudom, már nem akar a tiéd lenni!

– Biztos vagyok benne, hogy megérted!

– Természetesen, küldhetsz egy tanút!

Jabril meglepetten megmerevedett, és hálát adott, hogy a vámpírlord a vonal másik végén nem láthatta őt. Nem számított arra, hogy Raphael ilyen gyorsan lépni fog, vagy hogy Mirabelle ilyen határozottan cselekszik. Raphaelnek legalábbis tudnia kellett, milyen jelentőséggel bír számára ez az ostoba lány. Több volt, mint egy egyszerű kegyenc. Sokkal több.

– Tudod már az időpontot? – kérdezte.

– Hét nap, ahogy az lenni szokott – mondta Raphael. – A szertartás jövő vasárnap lesz.

– Hmm – felelte Jabril, előrehajolt, és lapozgatott, mintha egy naptárat ellenőrizne, tudva, hogy a másik vámpírlord minden mozdulatát hallja. – Igen, átrendezhetek néhány dolgot, és magam is részt vehetek rajta.

Jabril érezte Raphael önelégült mosolyát, még mielőtt kimondta volna: – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni!

– Tényleg? – mondta Jabril, meglepetést színlelve. – Mi történt azzal a bizalommal, amivel dicsekedni szoktál?

– Inkább Mirabelle kényelmére gondoltam, mint a sajátomra. Eléggé traumatizált volt, amikor megérkezett!

– Ebben biztos vagyok! Elég nagy sokk lehetett számára, amikor arra ébredt, hogy ellopták a saját otthonából, miközben tehetetlenül aludt!

– Ez történt?

Jabril ismét visszafojtotta a dühét.

– Akkor Asim – mondta tökéletes nyugalommal.

– Nem!

– De most, tényleg, Raphael! Ha ennyire fontosak számodra a lány érzései, azt hinném, hogy azt akarod, hogy olyan valaki álljon mellette ebben a fontos döntésben, akiben megbízik!

– Valóban! Van egy ilyen?

Jabril legszívesebben kiköpött volna.

– Rendben! – Gyorsan elgondolkodott, végigfutott a szolgái listáján, és nem talált senkit, aki különösebben hasznos lenne számára ebben a kérdésben. Igazság szerint, ha ő maga nem lehetett ott, bárkit is választott, az nem lett volna több, mint az igazság tanúja, így aligha számított. Szinte találomra választott ki egy nevet. – Akkor legyen Nasir!

– Az embereid adják meg a részleteket, az én embereim pedig várni fogják a repülőtéren!

– Rendben! – Jabril letette a telefont anélkül, hogy udvariasan elköszönt volna. Soha nem kedvelte Raphaelt, de végül is, a tanácstagok közül egyiket sem kedvelte. Mentális parancsot küldött Asimnak, aki odakint várakozott a folyosón. Kétségtelenül minden szavát hallhatta, gondolta Jabril gyűlölettel.

Az ajtó kinyílt, és a hadnagya lépett be, tiszteletteljesen lehajtva a fejét.

– Uram?

– Intézd az előkészületeket, Asim! – mondta szórakozottan, a következő lépésén gondolkodva.

– Igen, uram!

Asim távozni készült, de Jabril visszahívta.

– Hol van a nyomozód, Asim? Hogy is hívják – Windle. Tud valami érdemlegeset mondani Elizabethről? – Nem hitte, hogy ez megtörténne, de ha elveszíti Mirabelle-t, akkor biztosra kell mennie a fiatalabbal kapcsolatban.

– Ma este jelentkezett, uram, amíg ön... mással volt elfoglalva. Biztos benne, hogy napokon belül kézre keríti veszi a lányt.

– Kitűnő! Mit gondol, hol rejtőzik?

– Ah – mondta Asim, láthatóan vonakodva, hogy átadja ezt a hírt. Nagyot nyelt. – Kaliforniában, uram.

Jabril felállt az íróasztala mögül, és végre kitört belőle a düh. Hatalma dühöngő áradatként söpört végig, mindent elsodorva maga előtt. A falak megremegtek, az ajtók leszakadtak a félfákról, és végigrepültek a folyosókon, az ablakok megrepedtek és szilánkokra törtek, amelyek vékony, kristályos tőrökként vágódtak minden felületbe. Vámpírok borultak a padlóra, nyöszörögve félelmükben, és kegyelemért könyörögve. A birtok túloldalán a cselédlak úgy zörgött, mintha földrengés történt volna, de az ott élő emberek jobban tudták. Remegve térdre estek, és imádkoztak az istenekhez, hogy túléljék ezt az éjszakát.

Jabril csak állt, lángoló szemekkel, kétoldalra kinyújtott karral, és érezte szolgái rémületét, valamint az emberek távoli rettegését is. Úgy itta magába, mint a legédesebb nektárt, érezte, ahogy beszivárog a csontjaiba és a vérébe, erőt és hatalmat adva neki. Több volt, mint vámpír, ő volt az uruk, és ők rohadtul meg fognak hajolni nagysága előtt.

Végre lehunyta a szemét, összefonta a karjait a mellkasán, és szorosan átölelte magát, élvezte a teljesség érzését, a legyőzhetetlenség elsöprő rohamát. Kivillantotta az agyarait, és kinyitotta a szemét. Asim az ajtó melletti falnak támaszkodott, az egyik karja nyilvánvalóan eltört, és a homlokán lévő vágásból vér szivárgott.

Jabril szigorúan nézett rá, tudva, hogy a szemében még mindig ragyog a maradék erő.

– Azt akarom, hogy találják meg Elizabethet, és azt akarom, hogy visszakerüljön az irányításom alá! Megértettél, Asim? Bérelj fel bárkit, akit csak akarsz, költs, amennyit csak akarsz, de hozd vissza őt ide! Ne hagyj cserben ebben!

– Igen, uram! – suttogta Asim.

– Most pedig állj fel! – parancsolta Jabril. – Dolgunk van.

– Igen, uram! – Asim talpra tántorgott, rendbe szedte szakadt ruhájának foszlányait, és épségben maradt kezével végigsimított a homlokán lévő véres vágáson, amely már gyógyulni kezdett. Egy pillanatig bámulta az ujjain lévő vért, majd a szájához emelte, és tisztára nyalta.

Jabril ezt egyre türelmetlenebbül figyelte. Mintha megérezte volna mestere nemtetszését, Asim felnézett, és még jobban elsápadt, miközben átsietett a szobán.

– Miben lehetek szolgálatára, Mester?

– Szükségem van a segítségedre a könyvelőkkel kapcsolatban! Kétlem, hogy Mirabelle-nek lesz bátorsága Kaliforniában maradni, de fel kell készülnünk a lehetőségre. Raphael nem bolond; meg fogja látni az előnyét annak, ha megtartja magának. Szerencsére még mindig hozzáférhetek a vagyona nagy részéhez, ami helyénvaló, de azt akarom, hogy minden egyes pennyt, amit a kezünkbe tudunk venni, a lehető leghamarabb kijuttassunk az országból!

– Ahogy Ön akarja, uram!

– Valóban, Asim. Valóban.