5.-6.-7.-8.-9. Fejezet

 

5. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Amint kiértek, Mirabelle hátradöntötte a fejét, és beszívta a hideg éjszakai levegőt. Cyn kíváncsian figyelte.

– Nem sokat vagy kint? – tippelte meg.

Mirabelle megugrott.

– Bocsáss meg! – mondta a lány gyorsan. – A szolgák lakrészei erre vannak! – indult el sietve, miközben vállait megrogyasztotta.

Cyn utolérte és halkan beszélt séta közben.

– Látom a dolgokat, Mirabelle; figyelek és összekapcsolom a szálakat! Ezért vagyok jó a munkámban. Tudom például, hogy Jabril nem igazán szereti a nőket. Ó, nem meleg, semmiféleképp sem! De szerinte a nők nem érnek sokat, igaz? – Gyorsan körülnézett. – Hadd mutassak neked valamit! – Szétnyitotta annyira a bőrkabátját, hogy felfedje a válltokban rejtőzködő Glock 17-et, mielőtt újra elfedte volna. – Meg sem kérdezték, hogy van-e nálam fegyver, még kevésbé kutattak át. Feltételezem, soha eszükbe sem jutna, hogy egy nő ilyesmit cipeljen. Úgy gondolom, hogy csak azért vagyok itt, mert Lord Raphaelnek dolgoztam Kaliforniában, és Jabril abban reménykedik, hogy piszkálni fogja Raphaelt azzal, hogy idehívott Texasba. Nem lennék meglepve, ha már felvett volna valaki mást is, valakit, akinek pénisze van, hogy elvégezze az igazi munkát. – Felkuncogott és a lányra pillantott. Mirabelle hallgatott, de úgy tűnt, hogy figyelmesen hallgatja. – Ez engem különösebben nem zavar. Mindenféleképp jár a fizetés, és még soha sem voltam Texasban. Mindenesetre, tekintetbe véve Jabril nőkről alkotott véleményét, el kell gondolkodnom azon, te mit keresel itt. És mivel ez a birtok a Hawthorn Trust nevű vállalkozás tulajdonában van, amelynek ismert vagyona meghaladja az ötszázmilliót, úgy gondolom, hogy nem téged akar – nem sértésnek szánva –, hanem a pénzedet! Hogy csinálom eddig? Hé – mondta halkan, amikor látta, hogy a lány szeme könnybe lábad. – Sajnálom! Néha nem vagyok alkalmas udvarias társaságnak!

– Nem! – Mirabelle durván megdörgölte az arcát, mint egy gyerek. – Nem, mindenben igazad van! Annyira zavarban vagyok – mondta nyomorultul. – Mit gondolhatsz rólam?

– Ne aggódj emiatt, édesem! Ismerem a vámpírokat és tudom mire képesek. Szóval áruld el, a jó, öreg Jabril valaha is levette rólad a szemét?

Mirabelle megrázta a fejét.

– Ez az első alkalom, hogy egyedül vagyok kint... Istenem, már legalább hat hónapja! Még nyár előtt, amikor az egyik szobalány váratlanul vajúdni kezdett. Nem lett volna szabad a házban lennie abban az időszakban! Nem tudom... – A lány megremegett. – Látnod kellett volna Asim arcát, amikor rájött, hogy mi történik. – Szomorú és keserű mosoly jelent meg az arcán. – Nem akarnád látni, hogy szinte mi történt ezek után. Nem vártam engedélyre, a lehető leggyorsabban futottam, hogy segítséget kérjek. Valamilyen emberi segítséget. Valakit, aki elviszi ezt a nőt és babáját erről a helyről, még mielőtt... – megborzongott.

– Oké, lehet, hogy van néhány dolog, amit nem tudok a vámpírokról – mondta Cyn fintorogva. – Szóval, mondd csak Mirabelle, hogyan lettél vámpír? Nem akarom elhinni, hogy tényleg úgy döntöttél, hogy ezzel a csürhével akarod tölteni az éjszakáid!

– Nem, én... – Mirabelle felkapta a fejét, és néhány másodperc múlva Cyn is meghallotta, hogy bezárul egy ajtó, majd lépések közelednek.

– Mirabelle? – Egy középkorú nő jelent meg a kétszintes épület sarkán, ami felé közeledtek. – Mit keresel idekint? – Gyanakvó pillantást vetett Cynre. – És ki ez?

– Lord Jabril Karim küldött – mondta Mirabelle mereven. – Ő itt Cynthia Leighton. Magánnyomozó. Ő fogja megkeresni Lizt.

Az asszony szkeptikus pillantást vetett Cynre a szemüvege halvány kerete felett. Őszülő, barna haját szoros kontyba fogta, szürke szoknyája és felsője pedig inkább egyenruhára, mint kosztümre hasonlított. Egy lépéssel közelebb lépett, és a kezét nyújtotta. – Mrs. Elaine Peach. Lord Jabril házvezetőnője vagyok. Mr. Asim említette, hogy jönni fog ma este. Önnek is csak azt tudom mondani, amit neki is mondtam. Egy hete nem láttam a lányt. Nem szokott nálam bejelentkezni!

– Miből jött rá, hogy eltűnt? – kérdezte Cyn.

Mrs. Peach tanulmányozta Cynt, intett, hogy kövessék, majd fanyalogva megfordult, és elindult visszafelé, amerről jött. A sarkon befordulva, egy üvegezett ajtón keresztül léptek be a házba, amely egy nagy, nyitott konyhába vezetett. Figyelmen kívül hagyva a két férfit, akik az asztalnál kávéztak, a házvezetőnő tovább sétált, amíg egy egyszerű bejárathoz nem ért. Egy kis asztalka állt a bejárati ajtó közelében, rajta egy metszett kristályváza, egy egyszerű csokor virággal. A házvezetőnő végül megállt, és visszafordult Cynhez.

– Valójában nem sok közöm van Elizabeth-hez. Van egy oktatója, aki felügyeli a tanulmányait. De a nő távol volt egy hétig, személyes vakáció, valami családi dolog. Azt feltételeztem, hogy a kislány... – megvonta a vállát. – ...a szobájában van.

– Mi a helyzet a hozzá kirendelt gyermekvédelmi szolgálat dolgozójával? Szokott vele találkozni valahol?

– Nem, az a nő havonta egyszer eljön ide! – Mrs. Peach hangneme nem hagyott kétséget afelől, hogy mi a véleménye ezekről a rendszeres látogatásokról. – Beleköt mindenbe, mintha rosszul bánnánk azzal a gyerekkel!

– Van valami ötlete, hogy hová mehetett Elizabeth? És miért? Említett valamit, ami nyugtalanította?

– Elizabeth nem sokat beszélt velem! Nem volt udvariatlan; egyszerűen nem érdekelte. Valószínűleg nagyobb szerencséje lesz az ügyintézővel. Úgy gondolom, a körülményekhez képest, meglehetősen jól megvoltak!

– A körülményekhez képest?

– Nos, társadalmilag nem éppen egyenrangúak, nem igaz? Úgy értem, hogy a letétbe helyezett vagyonrészével, Elizabeth már most többet ér, mint amennyit az a nő száz emberöltő alatt láthat. És ő... – Mrs. Peach hirtelen elhallgatott, és kissé idegesen köhécselni kezdett. – Nos, megadhatom a nevét és a telefonszámát, ha szeretné.

– Nagyra értékelném, köszönöm! És ha lehet, az oktatóét is!

– Természetesen! Majd én gondoskodom róla! Most, ha nincs más...? – Egy szórakozott pillantást vetett Cynre, az elméje nyilvánvalóan már a következő feladatával foglalkozott.

– Megnézhetném a szobáját, kérem?

– Persze! – Mrs. Peach Mirabelle felé fordult, majd nyilvánvalóan jobban belegondolt, és beszólt az egyik szomszédos szobába. – Kelli!

Cyn észrevette Mirabelle szégyenkezését, bár biztos volt benne, hogy a házvezetőnő nem. Mrs. Peach lehet, hogy nagyszerű házvezetőnő, de az emberekhez való viszonya miatt, Cynt a Beépített szépség nyomozójára emlékeztette.

Egy karcsú, rózsaszínű egyenruhás lány jelent meg, szeme tágra nyílt a kíváncsiságtól. Sűrű barna haja egy hosszú fonatba volt fogva, így a szemöldöke melletti piercing mellett, a többi is látható volt a fülében.

– Kelli, mutasd meg Ms. Leightonnak, hol van Elizabeth szobája, és ne gatyázz! Ma este be kell fejezned az ezüst tisztítását, különben holnap nem kapsz szabadnapot!

– Igen, asszonyom! – mondta engedelmesen Kelli. Gonosz mosollyal fordult Cyn felé, és kivillant a nyelvpiercingje is.

– Erre, kérem, kisasszony!

Elizabeth szobája az első emeleten volt, egy csendes sarokban, egyetlen szobaként. Az övé volt az egyetlen ajtó, amely a folyosóra nyílt, és ez a folyosó vezetett közvetlenül a konyhába, amely az egyetlen hely volt a birtokon, ahol szinte mindig volt néhány cseléd vagy valaki más ébren. Valószínűleg ezért nem fordított senki sem különösebb figyelmet Lizre, aki elég körültekintő volt ahhoz, hogy korlátozza a mozgását és a barátkozásait. Vagy legalábbis megpróbálta. Kelli bevezette őket a szerény szobába, és azonnal a túlsó falon lévő ablakhoz lépett, és kinyitotta, hogy szellőzzön.

– Olyan fülledt itt, állandóan becsukva. De Liz így szerette. Szerette a magánszféráját.

Cyn gyors vizuális felmérést végzett. Észrevette, hogy nincs zár az ajtón, és a sima, egyenes támlájú széket is a közeli fal mellett. A szék háttámlájának felső széle megkarcolódott, és volt rajta egy bemélyedés. Úgy tűnik, Liz kialakította saját zárját. Ez jó. Cyn Kellire nézett.

– Barátok voltatok? – kérdezte.

Kelli a homlokát ráncolta, és lapos pillantást vetett Mirabelle felé. Mirabelle elkapta a pillantást, és Cyn látta, ahogy felvillan a lány arcán a megdöbbenés.

– Kint fogok várni – mondta Mirabelle halkan –, jót tesz egy kis friss levegő! – Elhallgatott, ahogy kifelé tartott, majd anélkül, hogy visszafordult volna, folytatta. – Szeretem a húgom! – Ekkor felpillantott, kék szemeiben könnyek csillantak. – És nem akarom, hogy megtaláld! – Aztán kiment a szobából, szinte futott a folyosón.

Kelli megvárta, amíg Mirabelle lépései teljesen elhalkulnak, mielőtt egy kényelmetlen pillantást vetett volna Cynre.

– Nem akartam megbántani az érzéseit, de... – A lány megvonta a vállát. – Ő vámpír! Bármi, amit előtte mondok, visszajuthat Lord Jabrilhoz. Nem az ő hibája, de ez így van! – Kutató pillantást vetett Cynre. – Tudnom kell valamit! Mi történik, ha megtalálja Lizt? Úgy értem, visszahozza ide? Tudja, hamarosan tizennyolc éves lesz. Utána már nem kényszerítheti semmire!

Cyn viszonozta Kelli tekintetét.

– Nem – mondta végül. – Átkozottul esélytelen, hogy visszahozzak egy gyereket erre a helyre! Nem érdekel, hogy nyolc vagy tizennyolc éves!

Kelli Cynt tanulmányozta, és egyértelműen látszott rajta, hogy megpróbálja eldönteni, hogy hihet-e neki vagy sem.

– Honnan tudjam, hogy megbízhatok-e Önben? – kérdezte. – Úgy értem, Liz a barátnőm, és... honnan tudjam?

– Nem tudhatod – mondta Cyn őszintén.

– Igen! – nevetett fel Kelli félszegen. – Szívás! – Mély levegőt vett. – Oké! Azt hiszem... oké.

– Szóval? – kérdezte Cyn.

– Szóval, talán néha beszélgettünk, Liz és én.

– Tudod, hol van? – kérdezte Cyn egyenesen.

Kelli a kezére meredt, amivel idegesen gyűrögette a rózsaszín egyenruha szoknyarészét. Pillantása gyorsan körberebbent a szobán, majd határozottan bólintott, és becsukta az ajtót, mielőtt Cynhez fordult. – Nem mondott semmit konkrétan arról, hogy bárhová el akar menni. Nem pontosan. De... – Összeszorította a száját, és mélyet lélegzett. – Liz sokkal többet észrevett, mint azt bárki tudta volna. Okos, sokkal okosabb, mint én, és nem fél semmitől. Még az öreg Jabriltól sem.

– Nos, akkor miért maradt? Úgy értem, az eddig hallottakból, jóformán akkor jött és ment, ahogy a kedve tartotta. Akkor miért tért vissza egyáltalán?

– Nos, Jabril kezében van a nővére, nem igaz? – mondta ki Kelli a teljesen nyilvánvalót. – Úgy gondolom, Liz félt, hogy Jabril mit tenne Mirabelle-lel, ha ő elmegy.

– Akkor most miért?

Kelli megvonta a vállát, és kerülte Cyn tekintetét. A pillantása repdesett a szobában, majd megpihent a kicsi, ütött-kopott asztalon.

– Liz enyelgett néhány nappali őrrel az első kapunál. Hogy ne jelentsék. Ő csinos. Mutatták a képét?

Cyn sajnálkozva vette tudomásul, hogy valójában senki sem adott neki leírást a lányról, és Jabril játszadozása annyira elvonta a figyelmét, hogy eszébe sem jutott megkérdezni. Igazán profi, Cyn! Másrészt ez a mulasztás bebizonyította számára, hogy valóban valaki mást kértek fel a tényleges keresésre. Meg kellett volna sértődnie, hogy egyetlen értéke, hogy Raphaelt piszkálják, de leginkább szórakoztatta. Fogalmuk sem volt, mennyire irritáló is tud lenni.

– Nem, nincs kép. Hasonlít Mirabelle-hez?

Kelli felhorkant.

– Ki tudja? Lehet, hogy régen igen, de ki tudja ezt manapság megmondani? – Odalépett az asztalhoz, kihúzott egy fiókot, és kezét egészen becsúsztatva kivett néhány összehajtott fotót. – Ő itt Liz – bökött rá az ujjával.

Kellinek igaza volt. Elizabeth Hawthorn csinos volt. Több mint csinos. Magasságához képest kissé vékony volt, hosszú, mézszőke haja, nagy szemei ​​és egy texasi szépségkirálynőhöz méltó mosolya volt. A képen egy kopott kék farmert viselt, amely jóval a köldökében lévő arany gyűrű alatt kezdődött, és egy ujjatlan trikót, amely sokkal több bőrt tárt fel, mint amennyit Jabril jónak látott volna. Valamiféle hosszú nyaklánc egészítette ki az öltözékét, olyasmi, amit őslakos utcai árusoktól lehetett vásárolni. Egy magas, sovány gyerekhez simult, akinek széles vállai csak csontokból és inakból álltak, mintha még nem nőtt volna bele a testébe, vagy talán csak nem jutott rendszeresen ételhez. Tekintettel a fiú ruházatára és hajának állapotára, Cyn az utóbbi magyarázat felé hajlott.

– Ki a srác? – kérdezte Kellitől.

– Ő Jamie. Ő és Liz elég közel állnak egymáshoz.

– Közel, mint...

– Azt nem tudom.

– Van rá esély, hogy Jamie-vel van?

Kelli ezen elgondolkodott.

– Talán. De nem tudom. – Hirtelen hangok visszhangoztak a folyosón, és Kelli bűntudatos pillantást vetett az ajtóra.

– Nézze, mennem kell! Találkozhatnánk holnap napközben? A Gyermekmúzeumban. Tudja, hol van?

– Megtalálom!

– Legyen délután kettő, ma késő estig dolgozom. Most vissza kell térnem ahhoz az ezüsthöz, különben egyáltalán nem lesz szabadnapom! – Elindult kifelé a szobából, de Cyn megállította.

– Köszönöm, Kelli!

Kelli bólintott. – Holnap kettőkor! Ott leszek.

Cyn még néhány percet Liz szobájában töltött. Átvizsgálta az íróasztalt, megnézte a szekrényt, valami jelét kereste annak, ami arról árulkodott volna, hogy Liz egy időre el akart menni valahova. Valószínűnek tartotta, hogy a lány elszökött, de Cyn nem akart semmit sem kizárni. Még nem. A nő felállt az ágy mellől, miután szétnézett alatta is, és lesöpörte a port és a szöszöket fekete nadrágjának térdéről.

– Ennyit a jól karbantartott háztartásról, Mrs. Peach!

Még egy utolsó pillantást vetett körbe, majd kilépett és becsukta maga mögött az ajtót.

Mirabelle a falnak támaszkodott közvetlenül a konyhaajtó előtt. Kevés fény volt ilyen messze a fő háztól, és Cyn alig látta a fiatal nőt.

– Itt nagyjából befejeztem – mondta Cyn.

Mirabelle kiegyenesedett, és átnyújtott Cynnek egy összehajtott, fehér papírt.

– Mrs. Peach hagyta ezt neked. Ezek azok a számok, amiket kértél, Liz oktatója és ügyintézője.

– Ismered őt?

– Mrs. Peachet?

Cyn gyengéden rámosolygott. – Nem! Az ügyintézőre gondoltam!

– Ó! Ó, természetesen! Milyen ostoba vagyok! – Széthajtotta a papírt, és a névre nézett. – Ramona Hewitt. Persze, emlékszem rá. Meglep, hogy még mindig ott van. Nem gondoltam, hogy bárki is kitart közülük ilyen sokáig. Ez egy szörnyű munka. – Két lélegzetvételnyi ideig csendben volt. – Mrs. Hewitt azonban törődött vele. Azt hiszem, ténylegesen.

– Holnap felhívom őt. Megmondom neki, hogy üdvözölted, oké?

– Persze – bólintott Mirabelle. – Visszakísérlek a házba, ha készen állsz. Bár valószínűleg már vár az autó, ha el akarsz menni. Úgy értem, ha nem kell találkoznod Lord Jabrillal, mielőtt elmész.

Jabril nem tűnt túl lelkesnek, hogy ma este több időt töltsön Cynnel. És Cyn bizonyosan nem érzett égető vágyat, hogy találkozzon vele. Soha többé.

– Azt hiszem, a késői időre hivatkozom, szóval inkább az autó. Kösz!

Ahogy megkerülték a ház elülső részét, Cyn szorosabbra húzta össze magán a kabátját az erős szélben.

– Mindig ilyen hideg van Houstonban?

Mirabelle elmosolyodott. – Nem általában, nem. Most hidegfront érkezett!

– Ez az én formám!

Ahogy közelebb értek az autóhoz, Cyn ugyanazt a néma vámpírt látta unatkozva az autónak támaszkodni, aki korábban is a sofőrje volt. Kiegyenesedett, amikor megjelentek, és mindkettőjüket bámulta, mintha az ő hibájuk lenne, hogy az éjszakát a kocsifeljárón ácsorogva kellett töltenie.

– Rendben, Mirabelle – mondta Cyn –, köszönöm a segítséget! Amint megtudok valamit, vissza fogok térni Jabrilhoz!

– A mesterem neve Lord Jabril Karim – morogta a testőr. – Ennek megfelelően fogtok rá hivatkozni!

Mirabelle megdermedt, de Cyn alig pillantott a férfira, mielőtt megrázta a fejét, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – Később találkozunk, Mirabelle! Vigyázz magadra!

A sofőr elég sokáig maradt kívül, hogy Cyn elgondolkodjon, hogy taxit hív, de végül becsúszott a vezetőülésbe, és egy fenyegető pillantás vetett a lányra, mielőtt megfordult és elindította az autót.

Cyn kifelé bámult az ablakon, miközben végigsiklottak a hosszú úton. Végtelen hosszúságban ápolt gyepek húzódtak mindkét oldalon, művészien elhelyezett fás ligetekkel és virágoskertekkel tarkítva. Visszanézve meglátta magát a házat, amely több száz lámpás fényében fürdött. Mirabelle a tornácon állt, kicsinek és fakónak látszott a tündöklő fehér ház mellett. Cyn megfordult, amikor áthaladtak a mesterségesen rusztikus kapun, és arra gondolt, hogy nem Liz az egyetlen Hawthorn lány, akit meg kell menteni.

6. Fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Mirabelle nézte, ahogy a limuzin végigsiklik a hosszú felhajtón, elegáns vonalat húzva a gondozott gyepen, majd áthalad a kapun. Úgy tűnt, mintha Cynthia Leighton az utolsó pillanatban hátrafordult volna, de valószínűleg ez csak a képzelete vagy a vágyálma volt. Azt kívánta, bárcsak ő lett volna abban a limuzinban, aki áthalad azon a kapun, aki elmegy... bárhová. Akárhová, csak ne maradjon itt.

Felsóhajtott, megérintette a sálját, visszarángatta ruháit a helyére, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és bement a házba. Odabent megállt, hallgatózott, de senki sem volt a közelben. Mindannyian a trónteremben voltak, vagy talán mostanra Jabril már levonult a pincében lévő saját magán háremébe az esti vacsorájára.

Amilyen gyorsan csak tudott, a lépcső felé sietett, ügyelve arra, hogy minden esetre fenntartsa a megfelelő kinézetet. Lépései simák és kimértek voltak, kezét az oldala mellett tartotta, szemét pedig lesütötte, először a saját lábára, a lépcsőre, majd az előtte lévő szőnyegpadlóra. A szobája a második emeleten volt, a ház hátsó részében. Becsukta maga mögött az ajtót, és egyenesen a gardróbhoz lépett, becsukta azt az ajtót is, és rákattintott a gyenge zárra. Felkapcsolta a halvány égőt a feje fölött, és lerángatta a slampos sálat a fejéről. Megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben mindkét kezével beletúrt a szőke fürtjeibe. A gyűlölt ruhák következtek, bár azokat gondosan felakasztotta egy vállfára, viselésre készen. Egyszer elkövette azt a hibát haragjában, hogy a visszataszító cuccokat a padlóra hajította. Másnap este Jabril nagyon elégedetlen volt gyűrött megjelenése miatt, és ő fájdalmasan megbizonyosodott arról, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. Nem maradtak utána véraláfutások, nem voltak látható jelei a vámpírlord nemtetszésének. Nem kellett ehhez semmi durvasághoz folyamodnia. Vámpírlord volt, és neki mind a teste, mind a lelke hozzá tartozott. A férfi akaratának legapróbb kinyilvánítása is kimondhatatlan fájdalmat okozhatott neki, olyan fájdalmat, amelytől a padlón vonaglott, kegyelemért könyörögve, miközben Jabril hideg szenvtelenséggel nézte.

Megborzongott az emléktől, és felvett egy régi, kényelmes farmert és egy pólót, a lábait, a bűnösen manikűrözött körmeivel csupaszon hagyta. Törökülésben a padlóra ült, lehunyta a szemét, és hallgatózott. A vámpírérzékei sokkal érzékenyebbek voltak, mint egy emberé. Mirabelle könnyedén látott a látszólag teljes sötétségben, hallotta a szolgák szívdobbanásait a csendes ház folyosóin, és bár a vér illata mámorítóan erős volt, az egész szaglása jelentősen megerősödött. Mindig tudta, hogy a személyzet tagjai mikor hoztak ételt a saját lakrészükből, hogy napközben a főkonyhán fogyasszák el. Tudta, mikor hagyták túl sokáig bent a szemetet, és mikor puhultak meg a gyümölcsök a pulton.

Nem mintha valaha is megengedték volna, hogy belépjen a konyhába. És nem mintha amúgy szüksége lett volna az ételre. Legalábbis nem ilyen ételekre. Amire szüksége volt, amire minden vámpírnak szüksége volt, az a vér. Friss, emberi vér. Jabrilnak volt egy vérrabszolgákból álló állománya, amelyet megosztott Asimmal és még néhány csatlósával, akik minden pillanatban kimutatták elkötelezettségüket. Mirabelle táplálkozása egy névtelen adományozótól származó zacskós vérből állt, amelyet hetente háromszor felakasztottak az ajtaja gombjára, mint egy szörnyű, „ne zavarjanak” jelzést. Ha közvetlenül az emberből fogyasztják a vért, az intenzív szexuális cselekmény lehet. Állítólag páratlan eksztázis, mind az ember, mind a vámpír számára egyaránt. Ezért volt olyan sok önként jelentkező ember. És ezért nem engedte Jabril soha, hogy Mirabelle kipróbálja ezt. A lány eredetileg azt hitte, hogy ez Jabril valamiféle obszcén birtoklásvágyából fakad, mert ő a férfié. Később azonban rájött, hogy ez csak a férfi prűd elképzelése volt a háztartásbeli nő megfelelő szerepéről. Minden bizonnyal ő volt a totemoszlop legalacsonyabban lévő vámpírja, de mivel vámpír volt, ez teljesen más osztályba sorolta, mint a birtokon élő emberek. Olyasmi, amelyhez némi tiszteletre volt szüksége, a férfi szerint.

Jabril háztartása többi vámpírjának, akik nem voltak elég kiváltságosak, hogy a vérrabszolgákat használják, megengedték a vadászatot a közeli Houstonban. Természetesen diszkréten, és csak az önkéntesekre vonatkozott. A Lord nagyon világosan kinyilvánította ezt. Jabril Karim egyike volt annak a nyolc vámpírlordnak, akik egész Észak-Amerikát irányították, és ezt a pozíciót nem politikai pártfogással, hanem nyers erővel szerezték meg. Az Egyesült Államok déli része volt a területe, de Houstonban volt az otthona. És egyetlen vámpír sem akart az lenni, aki galibát okoz Jabril területén.

Miközben Mirabelle a gardrób padlóján ült, beazonosította minden ember helyét – akár ember, akár vámpír –, akit a második emeleten talált. A vámpírokat volt a legegyszerűbb, különböztek a lassú szívverésükkel és érződött rajtuk a régi vér bűze, amely mintha soha nem akarna eltűnni. De a vámpírok ritkán jártak a második emeleten. Jabrilnak és a szolgáinak a ház alagsorában voltak a szobái. Mirabelle-nek, alacsony státuszának köszönhetően, a legfelső szinten volt a lakrésze, és a szobájának nem csak egy ablaka volt, hanem egy egész fal, amely ablakból állt. Mirabelle-t nem zavarta. A jobb időkre emlékeztette, és távol tartotta a többiektől. Ami tökéletes volt ahhoz, amit ma estére tervezett.

Még egy utolsó pillanatig mozdulatlanul hallgatózott. Elégedetten megfordult, és gyorsan eltávolította a hamis előlapot a közönséges beépített fióknak látszó dologról, hogy felfedje mögötte a kis hűtőszekrényt. Amikor még élt, ez volt a nagyapja szobája. Szerette az éjszakai uzsonnázásokat, és szeretett a hátsó lépcső közelében lenni, amely közvetlenül a konyhába vezetett. Mirabelle-nek csak szép emlékei voltak a nagyapjáról. Tíz éves volt, amikor nagyapja meghalt, öt évvel a szülei halálos balesete előtt. A sok titkok közül, amiket megosztott vele a halála előtt, az egyik a becsempészett finomságok kincsesbányája volt, ami olyan ételekből állt, amelyektől az orvosa eltiltotta a harmadik szívrohama után. Mirabelle sok vidám délutánt töltött a gardrób padlóján, míg a nagypapa mindenféle finom csemegét készített. Nem tudta, mi nyűgözte le a legjobban, az ötlet, hogy egy felnőtt elrejti az anyja elől a dolgokat, vagy az, hogy minden sokkal finomabb volt, amikor a nagypapa titkos raktárából származott.

De amit ma húzott elő a kis hűtőszekrényből, az nagyon különbözött a nagypapa zsíros kolbászos és sajtos zsemléitől. Ez egy elegáns, csúcsminőségű laptop volt, vezeték nélküli adapterrel, amely tisztán és erősen fogta a földszinti modem jelét, amelyet a birtok szinte minden lakója használt.

Liz ötlete volt. Ő volt az, aki megszerezte a hálózati jelszót, és nappal csempészte be a laptopot, miközben a főházban mindenki aludt. Így át tudtak törni azon az elszigeteltségen, amelyet Jabril próbált rájuk erőltetni. A testvérek privát kommunikációja megtörténhetett távol a kíváncsi fülektől és szemektől, amelyek mindenhol jelen voltak ebben a házban.

Mirabelle bekapcsolta a laptopot, és bejelentkezett a hatalmas, tizenévesek által közkedvelt weboldalra, amelyet ő és Liz használtak. Ezen az oldalon naponta több millió üzenetet tettek közzé, többségükben a fiatal tizenévesek észvesztően banális eszmecseréi szerte a világon. Több üzenetet is leellenőrizett, és véletlenszerűen belépett különböző csevegőszobákba, hogy ködösítse számítógépének nyomait, mielőtt belekezdett volna Liz üzenetének keresésébe. Az egyik nyilvános üzenőfalon találta meg.

EgyesszámúTehén, jól vagyok! Ne aggódj! Kapcsolatban maradok! KettesszámúTehénként volt aláírva. A tehénmegjelölés régi tréfa volt kettejük között, a szüleik által gyerekkorukban használt becenevek miatt. Mirabelle egyszerűen csak Belle volt. Elizabeth pedig Elsie. Belle és Elsie. Néha azzal vicceltek, hogy szüleik zavarban vannak, hogy lányokat vagy teheneket nevelnek-e. Hiszen Texasban voltak.

Mirabelle lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a megkönnyebbülés elsodorja a félelmeit. Még mindig aggódott, hogy hol van Liz és mit csinál, de most már legalább tudta, hogy ez nem Jabril valamiféle terve, hogy fogva tartsa Lizt, hogy jobban tudja irányítani. Isten tudta, hogy képes lenne rá. Mint szüleik kedves barátja és közeli üzlettársa sikerült magát kineveztetnie mindkét lány törvényes gyámjává, amikor a szüleik meghaltak. A vámpírok többnyire diszkréten éltek, úgy vonultak végig a társadalmon, hogy a legtöbb ember nem is tudta, hogy ott vannak. De ez nem jelentette azt, hogy a vámpírok nem voltak tisztában az emberi társadalommal. Udvaroltak és adakoztak a politikusoknak. Fű alatt olyan törvényeket fogadtattak el, amelyekkel védték az ősi és a hosszú távú érdekeket.

Jabril jó ítélőképességgel és kellő ravaszsággal, mindig nagyon nagylelkű politikai támogatásokat adományozott a megfelelő helyeken. Senki nem ellenezte a gyámságot. Sem a Gyermekvédelmi Szolgálat, aki felszínes vizsgálatot végzett, és semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy egy vámpírnak adjon felügyeleti jogot két fiatal lány felett. És a bíró sem, aki zártkörű tárgyalást tartott – a saját lakrészében éjjel – jó barátjának, Jabril Karimnak.

Jabril kellő óvatossággal és türelemmel várt három évig, amíg Mirabelle tizennyolc éves nem lett. Három év és egy nap. A tizennyolcadik születésnapját követő napon fordította át. Csúnya dolog volt, az első és egyetlen szexuális élménye. Brutális és felszínes, olyan érzéketlenül, mint egy tolvaj, aki ellop egy felbecsülhetetlen értékű örökséget, csak az érte kapott pénzért. Hónapokig beteg volt. Jabril dühös volt, félt, hogy a lány nem éli túl. Nem mintha törődött volna Mirabelle-lel, de ha meghal a huszonötödik születésnapja előtt, a pénze örökre elveszik a férfi számára, és nem Elizabeth kapja, hanem a Hawthorn jótékonysági vagyonkezelő alap. A családi vagyon egyetlen része, amire Jabrilnak nem volt esélye rátenni a kezét.

Végül Liz volt, aki miatt életben maradt. A kilátás, hogy kishúgát egyedül hagyja a szörnyekkel, elegendő motiváció volt ahhoz, hogy elhagyva a betegágyát talpra álljon, és elhatározza, hogy életben marad, amíg Lizt messze el nem távolítja Lord Jabril Karimtól, és mindenki hozzá hasonlótól.

Ma este, amikor Jabril közölte, hogy Liz eltűnt, első kétségbeesett reménye az volt, hogy a húga végre elszökött. Liz tizennyolcadik születésnapjáig már csak néhány hét volt, és nem volt titok, hogy Jabril alig várja azt a napot, amikor át tudja fordítani régi barátai kisebbik lányát, és ezzel teljes uralmat szerez a vagyonuk felett. Nem volt neki elég Mirabelle része; mindet akarta. És mivel megúszta Mirabelle megerőszakolását, miért ne tenné Lizzel is? De Liz erősebb volt, mint Mirabelle, és úgy látszik, sikerült megszöknie. Mirabelle heves büszkeséget érzett kishúga iránt.

Léptek visszhangoztak a folyosón. A lány felemelte a fejét, és hallgatózott. Valaki jön felfelé a márványlépcsőn a ház eleje közelében. Megérezte a régi vér illatát, és összeráncolta a homlokát. Rutinos mozdulatokkal kikapcsolta a számítógépet, és visszadugta a rejtekhelyére, becsukta a hűtőszekrény ajtaját, és visszahelyezte a fiókborítást. Mindössze néhány másodperccel később talpra állt, és a farmer és a pulóver fölé felhúzta a vastag köntöst. Mire a felszínes kopogtatás jelezte ajtajának kinyitását, már az ablaknál ült, és egy könyvet olvasott.

Asim óvatos pillantása az egész szobát végigpásztázta, mielőtt tekintete megállt volna a lányon.

– Tudod, hol van? – kérdezte gyengéden. Asim már évszázadok óta együtt volt Jabrillal, egy régi bútordarab, akit Jabril vámpírként hozott magával, hogy saját  fejlődő igényeit szolgálja. Asim foglalkozott minden olyan részlettel, amelyeket a vámpírlord túl unalmasnak tartott, hogy saját maga foglalkozzon vele, és ő volt az egyetlen Jabril csatlósai közül, aki még mindig jóindulattal bánt Mirabelle-lel. Többször is közbenjárt az érdekében, megmentve őt Jabril büntetésétől. Néha Mirabelle azt gyanította, hogy Asim valójában a védelmezőjének tartja magát, szinte egy szigorú apafigurának, vagy talán egy nagybácsinak tekintette magát.

Mirabelle zavartan összevont szemöldökkel fogadta a kérdést.

– Uram? – Valójában nem volt nagyúr, ezt a címet csak maga Jabril Karim érdemelte ki, de a lány tudta, hogy tetszett neki.

– Tudom, hogy ez nehéz neked, Mirabelle! Tudom, hogy nem érted a módszereit, de amit tesz, az szükséges. Neked is, és mindannyiunknak. A nő a kormányhivatalból a jövő héten jön a szokásos havi ellenőrzésre. Elizabeth nem volt itt az utolsó látogatásakor; ez alkalommal itt kell lennie! Jabril nagyon dühös lesz, ha nem lesz itt, és mondanom sem kell, hogy ki fogja elszenvedni a haragja súlyát.

Mirabelle Asim arcát tanulmányozta, és kereste a jelét, hogy csak játszik vele. Azt akarta, azt kellett hinnie, hogy a férfi törődik vele, hogy bízhat benne, és hogy nincs teljesen egyedül. Sóhajtva lesütötte a szemét.

– Nem láttam, Asim! Őszintén. Nem mondott nekem semmit arról, hogy bárhova is el akarna menni!

– Értem! – Szinte csalódottnak tűnt, és Mirabelle szégyenkezni kezdett, úgy érezte, mintha valahogy cserbenhagyta volna. Könnybe lábadtak a szemei, és a férfi feszélyezetten fordította el a tekintetét.

– Jobb, ha ma este a szobádban maradsz! – mondta végül az ajtó felé indulva. – Ma este a Mester viselkedése kiszámíthatatlan, és nem akarom, hogy így lásson. – Egy utolsó, bánatos pillantást vetett a lányra, majd kilépett a szobából, nesztelenül becsukva maga mögött az ajtót.

Az ajtó becsukódása után Mirabelle hagyta, hogy könnyei kicsorduljanak. Sírt mindazért, amit elveszített. Nem csak a nagyapját és a szüleit siratta, hanem egy tizenéves lány álmait is – az első barátját, az első csókját, egy férjet, gyerekeket. Egy egész életet, amiben már soha nem lesz része.

7. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Jabril keze ökölbe szorult a szőke vérrabszolga hajában, hátrarántotta a nő fejét, és megfeszítette a torkát, amíg a nyakszirt vastagabb körvonala ki nem látszott a finom bőr alatt. Szimatolva hajtotta le a fejét, élvezve a nő vérének édes illatát és rettegésének még édesebb bűzét. Várakozott, élvezte a pillanatot, ahogy a sötét hajú vérrabszolga a szájával a farkán a csúcspont szélére juttatta, majd fogait a szőke nyakába süllyesztette. A nő fájdalommal teli sikoltása ismét keménnyé tette, és addig ivott belőle, amíg a lány el nem ernyedt alatta. Hagyta, hogy a nő az orgazmustól görcsösen reszketve a párnákra zuhanjon, amelyet a nyálában lévő anyag váltott ki. Néha nem vette a fáradságot, hogy az etetést élvezetessé tegye a vérrabszolgák számára, de néha igen. Ez a lehetőség mindennél jobban izgatta őket, hogy a kedvére tegyenek.

Jabril visszafeküdt az ágyra, élvezte a friss vér rohanását az ereiben, és hagyta, hogy a sötéthajú vérrabszolga befejezze lelkes ajkai által nyújtott szolgálatát. Az ajtó kinyílt, és felnézve látta, hogy Asim lép be a szobába, orrcimpái kitágultak az éhségtől és a sok vér illatától. Asim odasétált az ágy lábához, és megállt, keskeny szemeivel a gazdájára és a jól kihasznált rabszolgákra nézett.

– Ms. Leighton visszatért a szállodájába – mondta.

– Nagyszerű! Mit gondolsz róla, Asim? – Jabril végighúzta kezét a szőke hajú meztelen csípőjén, és figyelte, ahogy segédje összeszorítja a szemét az éhségtől, miközben a nő vágytelin nyögdécselve dörgölődzött Jabrilhoz.

Asim bűntudatos rándulással hozta vissza a tekintetét a vámpírlordra.

– Büszke, szinte férfiasan! Tipikus amerikai nő.

– De ettől függetlenül gyönyörű.

Asim mesterkélt közömbösséggel vonta meg a vállát. – A vére olyan ízű lesz, mint bárki másé!

– Lehet, hogy nem – mondott ellent Jabril. – Tudod, hogy Raphael megjelölte!

– Én nem...

– Nem, persze, hogy te nem! Túl finom és régi; néhány hete már elváltak egymástól, úgy hiszem! Arrogáns dolog megjelölni, majd hagyni parlagon heverni. Lehet, hogy kissé nehéz lesz majd újra igényt tartania rá!

Asim tekintete kissé nyugtalan lett.

– Ön...

– Egy apró érintés. Mert ő Raphaelé, és még ez is fel fogja bosszantani. – Elhallgatott, és a szeme sarkából a segédjére pillantott. – Ettél már?

– Nem, mester!

Jabril meglepetést színlelt.

– Nos! Ez itt kiaknázatlan ma este! – Eltolta a sötét hajú vérrabszolgát a most már petyhüdt farkától, figyelmen kívül hagyva a nő halk tiltakozó hangjait. Asim arca megfeszült a rosszul leplezett haragtól, de kissé meghajolt derékból Jabril felé, mielőtt megragadta a lány karját, és kirángatta a szobából. Jabril kissé elmosolyodott, lenézett a szőkére, és szórakozottan simogatta a nő sima bőrét, miközben Cynthia Leightonra gondolt. Gyanította, hogy Asim tévedett. Ms. Leighton vére valójában édes lenne.

8. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn az erkélyen állt, a holdnak csak egy vékony szelete biztosította az egyetlen fényt a bársonyos égbolt fekete hátterén. Az erkély alatt lévő parton az óceán nyugtalanul hullámzott, láthatatlanul a sötétben. Erős karok ölelték át, és egy szilárd, széles mellkashoz húzták, kemény ölelésbe zárva. A nő hátradőlt, lehunyta a szemét a férfi jelenléte okozta édes megkönnyebbülésében, karjainak kényelmében. A férfi ajka végigsimított Cyn haján, és megállt, hogy a fülébe súgjon.

– Hol vagy, Cynem? Hová tűntél?

– Itt vagyok veled!

– Nem! Mondd a nevemet, édes Cyn!

– Raphael – suttogta.

– Olyan távol vagy, lubimaya! Hol vagy?

A lány összevonta a szemöldökét a férfi kitartó kérdezősködésére. Egyébként miféle álom volt ez?

– Texasban – mondta zavarodottan. – Erre vagy kíváncsi? Houstonban vagyok, Texasban!

A férfi karja acélszalagként szorult a lány köré, és lélegzetét elfojtotta hangjának sziszegése.

– Miért? Miért Texas?

– Egy munka – csattant fel Cyn most már ingerülten. A lány megpróbálta ellökni a férfi karját, de Raphael erősen tartotta.

– Milyen munka, Cyn? Ki?

– Hogy érted, hogy „ki”? Ez nem tartozik rád, de Jabril Karimról van szó! Mit számít? – Kihasználta a pillanatot, hogy ellökje magától. – Mi ez? Ha már kísértened kell az álmaimat, sokkal jobban szeretem a szexet!

A férfi karjai ismét visszahúzták, és puha, érzéki nevetése végigsimított Cyn testének teljes hosszán.

– Ó! Ezek szerint hiányzom neked, Cynem?

Ez túl kegyetlen volt. Már egyáltalán nem élvezte ezt az álmot. Ez csak elszomorította.

– Engedj el! – suttogta. – Csak engedj el!

 

A párna nedves volt, amikor a telefonos ébresztő kirángatta az álmából, de meggyőződött róla, hogy ez csak verejték, ami az idegen szállodában eltöltött nyugtalan éjszaka következménye. Már nem maradt több könnye, hogy Raphael miatt sírjon, akárhányszor is kísértette az álmait. Kezével beletúrt a hajába, és egy pillantással ellenőrizte az időt. Kicsivel reggel nyolc óra előtt volt. Tökéletesen istentől elrugaszkodott időpont az ébrenléthez, de azt remélte, hogy ma reggel találkozhat Ramona Hewittal, a Gyermekvédelmi Szolgálat munkatársával.  Előző este hagyott neki üzenetet, de nem tervezte, hogy megvárja a visszahívást, amely talán soha nem érkezik meg. Ehelyett beugrik, és remélte, hogy beszélhet néhány percet a nővel. Amire szüksége volt, nem tart tovább ennél.

Egy órával később a Gyermekvédelmi Szolgálat liftajtaja egy kisgyerek sírására nyílt ki, ami gyorsan elhalkult, amikor az anyja bűntudatos tekintettel valamit a szájába dugott. Vajon azért volt a bűntudat, mert a gyerek sírt? Vagy azért, mert az anya édességgel nyugtatta meg reggel kilenckor? A levegő a GySz várótermében fojtogatóan nehéz volt a kétségbeeséstől. De Cyn semmit sem tehetett ezekért az emberekért. A céljára összpontosított, amiért idejött, és egyenesen a recepcióhoz ment, ahol egy zaklatott kinézetű fiatal nő ült, és válaszolt a telefonhívásokra.

Cyn megvárta, amíg a recepciós befejezi a hívását.

– Találkozni szeretnék Ramona Hewittal – mondta.

– Várja Önt? – A fiatal nőnek határozottan texasi akcentusa volt, és mindenféle végzettséget és tapasztalatot nélkülözött.

– Nem, de nekem csak...

– Időpontot kell kérnie! Adhatok...

– ...néhány percre van szükségem az idejéből. Mondja meg neki, hogy Elizabeth Hawthornról van szó!

A recepciós ingerülten összeszorította az ajkát, majd tekintetével felmérte Cyn megjelenését tetőtől-talpig – a mesterségesen kifakult és koptatott, halványkék farmert, a puha bőrkabátot, a drága frizurát, tiszta, elegáns... pénzt. Az egyetlen dolog, amit a kormány bürokratái megtanultak tiszteletben tartani.

– Egy pillanat! – Fölvette a telefont, beütött néhány gombot, és elfordulva beleszólt a kagylóba, mindent megtéve, hogy Cyn ne hallja. Amikor visszafordult, rosszalló tekintete tovább mélyült, de biccentett a fejével.

– Mrs. Hewitt fogadja Önt! – A nő kimondatlanul hagyta a véleményét ezzel kapcsolatban, és balra mutatott. – Végig ezen a folyosón, először balra, utána jobbra, és az utolsó iroda a jobb oldalon – magyarázta gyorsan, majd szúrós pillantást vetett Cynre, hogy próbáljon csak további magyarázatot kérni.

Cyn mormogva mondott köszönetet, de ő már megszűnt létezni a fiatal nő számára, amikor a telefon ismét csörögni kezdett.

Ramona Hewitt felnézett, amikor Cyn könnyedén kopogott a nyitott ajtón. Ötvenes fekete nő volt, sima, tökéletes bőrrel, amely nyolcvanévesen is pontosan ugyanúgy nézne ki, mint ma. Hosszú, drótszerű haját kíméletlenül befonta, és szorosan a feje köré tekerte, ami így egy őszülő koronát képezett az arca körül, amely mosolygósnak látszott. Habár most nem mosolygott. Ugyanúgy végigmérte Cynt, mint a recepciós, és ugyanarra a nem túl hízelgő következtetésre jutott.

– Nem lehet rokon, mivel ismerem az egész családot, és egyik sem ér egy lyukas garast sem, így magukra hagyva a kislányokat!

– Mrs. Hewitt – mondta Cynthia a legudvariasabb és legprofibb hangján. – A nevem Cynthia Leighton. Magánnyomozó vagyok...

– Nyomozó? Körülbelül nyolc évet késett, nem?

Cyn zavarodottan állt.

– Jabril bérelt fel...

– Akkor nincs mit mondanom! – Hewitt már el is fordult, és lapozni kezdett az asztalán lévő kövér mappában.

– Tudta, hogy Elizabeth elszökött? – szakította félbe Cyn.

Az ügyintéző a homlokát ráncolta.

– Ezt nem hiszem el! Lizzie hívott volna!

– Ezért vagyok itt! Azt mondták, ha beszélt bárkivel, akkor az Ön! És én meg akarom találni!

Hewitt undorodva horkant fel.

– Miért, hogy visszavigye annak az istenverte vámpírnak? – Nem káromkodás volt, ahogy Hewitt mondta; szó szerinti igazság volt.

– Nem! Akár hiszi, akár nem, segíteni akarok neki! Neki is, és a nővérének, Mirabelle-nek is! – Cyn előhúzott egy névjegykártyát a hátizsákjából. Ez a Jessica’s House-nak volt a névjegykártyája, egy menedékhely tinédzserek számára Los Angelesben, amelyet Lucia Shinn, Cyn egyik közeli barátnője vezetett. Cyn aláhúzta Luci nevét és telefonszámát, valamint a hátoldalra felírta saját számát is, mielőtt átadta az ügyintézőnek.

– Mielőtt eldöntené, hogy a rosszfiúk közé tartozom-e, hívja fel ezt a személyt. Ha a beszélgetés után úgy dönt, hogy valóban segíteni akarok, a számom felírtam a kártyára, és mindig be van kapcsolva. Houstonban leszek, amíg ez az ügy el nem visz máshová!

Megfordult, hogy kisétáljon, de Hewitt hangja megállította.

– Hogy van Mirabelle?

Cyn megtorpant, majd visszafordult.

– Nem jól! De őt is elviszem onnan! – Nem várta meg a választ. Nem volt rá szüksége. Egy pillanatig sem volt számára kétséges, hogy mit kell tennie. Hewitt segítségével könnyebb lenne, de ha szükséges, nélküle is megteszi.

9. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

A houstoni Gyermekmúzeumot meglehetősen könnyű volt megtalálni. Végül is, hány épület lehet óriási sárga oszlopokkal és egy pagoda kinézetű táblával, amelyre hatalmas rózsaszín betűkkel van kiírva, hogy „múzeum”? Nem is említve a sikoltozó gyerekek csoportjait, akik egyértelműen leigázták kísérőiket, és most ismét valamiféle csínyt terveztek. Cyn nekitámaszkodott az egyik szomszédos épületnek, jóval hátrébb a tömegtől, és hat láb magasságát kihasználva végigpásztázta a környéket Kellit keresve. Megértette, hogy miért itt akar a lány vele találkozni. Annyi ember volt a környéken, és olyan sokan voltak a gyerekek, hogy egy olyan vékony lányt, mint Kelli, könnyen össze lehetett téveszteni egy idősebb gyerekkel. Cyn egy vaskos oszlop mögött pillantotta meg a lányt, akinek sok fülbevalója csillogott a napfényben, miközben kikukucskált az oszlop mögül Cynt keresve. A támadások ellen védekezve, Cyn elindult a téren keresztül, és áthaladt a potenciális forradalmárok között, hogy Kellihez érjen.

– Szia!

Kelli arca felderült, bár a szeme úgy fürkészte a környéket, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy Cyn egyedül érkezett.

– Szia! – fordult vissza Cyn felé. – Menjünk be! Úgy teszünk, mintha te az anyám lennél! – villantott Cynre egy gonosz vigyort.

– Nagyszerű! Mennyi vagy, tizenkilenc?

– Jövő hónapban leszek húsz.

– Igen, nos, nem vagyok elég idős ahhoz, hogy az anyukád legyek. Miért vagyunk itt?

Kelli megvonta a vállát.

– Zajos, és mindig sok ember van. Ezenkívül Montrose is a közelben van, és sok utcai gyerek lóg itt, különösen csütörtök esténként. A családok ingyenesen léphetnek be, és nagyon könnyű belógni. Mindenesetre, senki sem fog második pillantást vetni egy egyedülálló anyára és a gyerekére.

Cyn megvette a jegyeket, és az ajtó felé lökdöste Kellit.

– Nem akarok egyedülálló anya lenni! Miért nem lehet helyette gazdag férjem?

– Nem tudom! Nekem egyedülálló anyának tűnsz, ahogy ott állsz, tudod? Mintha keresnél valakit.

Remek!

– Szóval, mióta dolgozol Jabrilnál? – kérdezte Cyn, témát váltva.

– Majdnem két éve. Tizennyolc éves korom óta. Anyám egyik barátja szerezte nekem ezt a munkát. Valahogy hátborzongató, ahogy ezek a halott fickók egész nap alszanak, és az órák is furcsák, de rendben van.

– Nem hiszem, hogy valójában halottak – jegyezte meg Cyn. – Szóval, mit csinálsz ott? – A nő kezdte felemelni a napszemüvegét, amikor beléptek, de vissza is engedte, amikor látta, hogy minden felületről élénk színek ragyognak.

– Tudod, takarítok. Portörlés, porszívózás, az ezüst fényesítése – forgatta meg undorodva a szemeit. – De jó a fizetés.

– A nagy házban is dolgozol, vagy csak a cselédlakban?

– Néha a nagy házban is. Napközben. Sötétedés után senkit sem engednek oda. Nem akarhatjuk megőrjíteni a nagy és gonosz vámpírokat azzal, hogy arra kényszerüljenek, hogy minket, alantas embereket nézzenek. Hacsak nem vagy egyike az ostoba macáknak!

– Ostoba maca?

– Így nevezzük azokat a vérrabszolgákat, akiket Jabril az alagsori barlangjában tart. Egyiknek sincs egyetlen darab egész agysejtje sem, bár ami hiányzik az agysejtekből, azt szilikonnal pótolják. Azok a mellek nem lehetnek mind valódiak.

Cyn elfojtotta a nevetését. Nagyjából ezt is várta Jabriltól és a hozzá hasonlóktól.

– Szóval, le tudunk itt ülni valahol? Óriásnak érzem magam ennyi liliputi között.

– Van egy kávézó. Többnyire gyerekételeket szolgálnak fel, de van Starbucksos kávéja.

– Van isten! Mutasd az utat, gyermekem!

Cynnek sikerült lecsapnia a kávézó néhány felnőtt méretű asztalának egyikére, és rávette Kellit, hogy foglalja le, miközben ő elindult kávét szerezni. Nem igazi Starbucks volt, de megteszi.

– Tessék! – Cyn leült a padra az asztal túlsó oldalán, és egy édes, csokoládédarabos frappuccinót nyújtott Kellinek. – Mit tudsz?

Kelli lenyalta a tejszínhabot a felső ajkáról, mielőtt válaszolt volna.

– Mint mondtam, Liz el szokott menni otthonról napközben. Az oktatójának fogalma sem volt róla, ráadásul hetente csak kétszer jött. Van egy őr, aki mindig félrenéz, és még néhányan, akik hasonlóan viselkedtek. – A lány tenyerével lefelé fordította a kezét. – Kicsit sajnálták Lizt, mert mégiscsak egy gyerek volt azokkal az öregekkel. És tudod, vámpírok meg minden.

– Nem aggódtak, hogy nem fog visszajönni? Úgy értem, Jabril nem tűnik megértő munkaadónak.

– Huh, jól gondolod! De tudták, hogy Liz vissza fog térni, mert ott volt a nővére. Ráadásul... – vonta meg a vállát. – Liz nem tenne ilyet a srácokkal, nem hozna ilyen bajt a fejükre!

– Szóval mit csinált, amikor elhagyta a házat?

– Leginkább idejött.

– Ebbe a múzeumba? – nézett körül Cyn. Ha Liznek az volt a szokása, hogy itt lóg, akkor akár itt lehet most is.

– Nem, nem ide! Csak tudod, erre a környékre. A múzeumnegyed és Montrose, a többi gyerekkel. Nos, és Jamie-vel.

– Ó, igen, Jamie! Róla mit tudsz mondani?

– Mit mondhatnék? Az anyja drogos, az apja elment, vagy meghalt, ki tudja? Kit érdekel? Jamie néhány évvel ezelőtt, amikor betöltötte a tizenhatodik évét, megszökött, azóta az utcán van. Egyik éjszakát itt tölti, a másikat ott. Különböző menedékházakban, csoportoknál. Tudod, mint a többi gyerek. Liz néha adott neki pénzt ételre, néha szállásra is. Elég közel álltak egymáshoz.

– Igen, ezt már mondtad. Azt hiszed, hogy Liz Jamie-vel van?

– Talán – válaszolta a lány, kerülve Cyn tekintetét.

Cyn felsóhajtott.

– Nézd, Kelli, valakinek meg kell találnia, mielőtt Jabril találná meg! Jó lenne, ha én lennék az, mert én segíteni akarok neki!

– Tudod, másvalaki is keresi!

Cyn kíváncsian nézett rá. – Úgy érted, Jabril?

– Igen. Valamilyen pasas kérdezősködött egy nappal ezelőtt. Egy idősebb pasi, tüskés hajjal, és szivarfüsttől volt büdös. Most dühös vagy? – fintorodott el a lány.

– Őszintén szólva? Eddig is gyanítottam. Jabrilnak van valami régi ügye valakivel, akinek nemrégiben dolgoztam. Azt hiszem, megpróbál egy kicsit baszakodni a fickó fejével. Nem fog neki sikerülni, de Jabril ezt nem tudja. Ahogy azt sem tudja, hogy amikor megtalálom Lizt – és megfogom –, nem fogom visszavinni Lord kibaszott Jabrilnak! Elmegyünk valamilyen biztonságos helyre, talán egy szép fürdőbe, csodálatos kilátással, és stílusosan megünnepeljük a tizennyolcadik születésnapját. És akkor átkozottul meg fogok győződni arról, hogy ő maga döntsön a jövőjéről!

– Az jó lenne! – suttogta Kelli. – De tudod, ez vissza fog csapódni a nővérére, Mirabelle-re!

Cyn cseppet sem nőiesen felhorkant.

– Kölyök, te nem igazán ismered az anyádat! – Megitta az utolsó korty kávét is, meglendítette hosszú lábait, és felállt. – Szóval, hol találhatom ezt a Jamie-t?

Kelli is felállt. – Nem Jamie-vel van.

Cyn kemény pillantást vetett Kellire.

– Akkor hol van Liz?

A lány az ajkába harapott, majd egy ferde mosolyt villantott Cynre.

– L.A.-ben van.