41.- 42.-43.-44.-45. Fejezet

 

41. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Los Angeles, Kalifornia

 

A para-létesítmény sötét és csendes volt Todd Ryder letartóztatását követő éjszakán. Üresnek tűnt, éles ellentétben azzal az éjszakával, amikor Raphaelt hozták be, és a folyosók faltól falig tele voltak kékruhásokkal. Cyn halkan lépkedett a linóleummal borított folyosón, igyekezett, hogy a csizmája ne kopogjon, valahogy nem akarta megzavarni a csendet. Mögötte Duncan akár szellem is lehetett volna, amennyi zajt csapott. Ha nem jött volna vele, nem is tudta volna, hogy ott van.

Egy ajtó kinyílt, és Eckhoff lépett ki a fénybe. A tekintete a lányról Duncanre villant, és elkomorult.

– Cyn! – Teljesen kinyitotta az ajtót, és a lány látta, hogy a férfi főnöke áll bent, mögötte pedig Santillo bámul.

– Garzon hadnagy – nyugtázta a lány. Nem vett tudomást Santillóról.

– Leighton – mondta Garzon. – Nagyra értékeljük a segítségét ebben az ügyben! – Santillo dühös pillantást vetett a hadnagyára.

– Mindig szívesen segítek az ügyosztálynak, uram! – felelte Cyn őszintén. Kissé félreállt, és Duncanre mutatott. – Ő Lord Raphael biztonsági főnöke, Duncan... – Rájött, hogy fogalma sincs, mi Duncan vezetékneve, de a férfi könnyedén belépett a szünetbe.

– Duncan Milford – mondta, és ismét feltűnt déli akcentusa. Kinyújtotta a kezét, hogy kezet rázzon vele, és a hadnagy automatikusan válaszolt, szintén kinyújtva a kezét. Eckhoff követte a példáját. Cyn egy percig azt hitte, Duncan még Santillóval is kezet fog, de beérte egy barátságos biccentéssel a nyomozó irányába, ami bizonyára erőfeszítésébe került.

Cyn nem tudta, hogy a déli akcentus vagy Duncan emberi jóképűsége miatt, de ezután mindenki megnyugodott. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne nevessen fel hangosan. Persze az egyik oka annak, hogy Duncan állt ott mellette, és nem valaki más, éppen az volt, hogy olyan nagyon is emberinek tűnt.

– Szóval, mit szeretne tőlünk? – kérdezte meg Garzon Duncant.

– Nos, uram, biztonsági kérdésről van szó – húzta ki magát Duncan. – Meg kell értenie! A gyanúsított... – Ahogy kimondta, arra ösztönzött mindenkit, hogy ezt helyettesítsék a „gyilkos” szóval. Ebben a helyiségben nem volt kétséges Ryder bűnössége. – A gyanúsított megpróbálta bemártani a főnökömet néhány elég súlyos váddal, és nem tudok rájönni, miért. Nem ismerjük őt, egyik aktánkban sincs említve. Úgy gondoltam, hogy mivel Ms. Leighton segített a fickó kézre kerítésében, talán megengedné, hogy beszéljünk vele, hogy kiderítsük, mi a baja Lord Raphaellel. Szeretünk ügyelni az ilyesmire!

Cyn legszívesebben hányt volna ettől a jófiús színjátéktól, de úgy tűnt, hogy működik. A hadnagy már azelőtt bólogatni kezdett, mielőtt Duncan befejezte volna a beszédet.

– Természetesen! Nem jelenthet gondot! Leighton ismeri az itteni kihallgatásokra vonatkozó szabályokat, és önnek is kell, hogy legyen némi tapasztalata, Mr. Milford?

– Duncan, uram! Csak Duncan! És igen, van. Eltöltöttem egy kis időt a munkámmal!

Közel kétszáz évvel ezelőtt, akarta Cyn hozzátenni. Duncan oldalpillantást vetett rá, mintha tudná, mire gondol.

– Akkor jó – mondta a hadnagy. – Hamarosan elszállítjuk innen. A belvárosba való, de ezt a kis látogatást szerettük volna visszafogottan intézni. Úgyhogy lássunk hozzá. Tíz perc, igaz, Leighton?

– Igen, uram!

– Elég jó! Eckhoff...

– Honnan tudtad? – követelte Santillo, a tekintete egyértelművé tette, hogy a lányhoz beszél.

Cyn kérdőn felhúzott szemöldökkel nézett rá.

– Hogyan kapcsoltad Ryderhez?

Cyn kifejezéstelenül bámult rá, és azon töprengett, válaszoljon-e a kérdésére. Mi a fene!

– Az eset párhuzamba állt az egyik ügyemmel – mondta. – Egy texasi szökött tinédzser. Sok gyerekkel beszéltem, miközben próbáltam megtalálni, és mind a gyilkosról akart beszélni. Minden, amit mondtak, Ryderhez vezetett vissza. Utcagyerekekkel dolgozott, szokása volt, hogy időről időre befogadott egy-egy lányt, sőt, még olyan munkája is volt, ami alapján tudta, hogy a gyilkoshoz hasonlóan ki tudja véreztetni a holttesteket. De Lucia Shinn volt az, aki azonosította őt Hammel barátjaként. Hetek óta próbált beszélni veletek erről, de senki sem hallgatta meg!

Santillo dühösen elvörösödött, de nem mondott semmi mást. Eckhoff megköszörülte a torkát, és egy lépést tett az ajtó felé.

– Essünk túl rajta, Leighton!

 

****

 

Eckhoff végigvezette őket a folyosón, és elhaladtak az a cella mellett, ahol Raphaelt tartották fogva.

– Erre – mondta, és kinyitott egy jelöletlen ajtót. – Szabványos berendezés, egyirányú üveg. Van felszerelés felvétel készítéshez, de...

– Arra nem lesz szükség – mondta gyorsan Cyn.

– Ezúttal nem – értett egyet Eckhoff. – Akarod, hogy én is bemenjek veled?

– Duncan velem lesz. – Eckhoff tiltakozásra nyitotta a száját, de Cyn felemelte a kezét. – Nem fog szólni egy szót sem, de azt akarom, hogy Ryder lássa. Egy kis megfélemlítés sosem árt, Dean, és ha Ryder megölte azokat a lányokat...

– Igen, megölte őket! Arról a raktárhelyiségről kiderült, hogy egy olyan lakókocsis hely. A legtöbben egy nagy parkolóhelyet bérelnek, de a mi pasasunknak volt egy teljes garázsa, folyóvízzel és mosogatóval, ha le akarta volna mosni az öreg Winnebagót. Egy saját vágóhidat hozott létre ott.

– Bizonyíték?

– Az egész hely bűzlött a fehérítőtől, de úgy tűnik, Hammel sok időt töltött nála, amikor megölte a nőt, mert sok személyes holmija volt nála – könyvek, papírok, ilyesmi. El kellett volna égetnie az egészet. Szerencsénkre mindent elrakott a raktárban, szépen és rendezetten.

– Igen, Todd egy rendszerető fickó. Van gyilkos fegyver?

– Valószínűleg egy egyszerű, öreg grillvilla. Volt egy pár a raktárhelyiségben, jó minőségű, strapabíró típusok. A halottkém teszteket végez, hogy fémdarabokat keressen a nyaki sebekben.

– Amit már korábban is meg kellett volna tenniük!

Eckhoff megvonta a vállát. – Tíz perc, Leighton!

 

***

 

Ryder felnézett, amikor beléptek a szobába. Egy egyszerű, padlóhoz rögzített fémszéken ült. Volt egy a székhez illő asztal is, de azt félretolták az egyik fal mellé, így a fogoly szabadon ült, a kezét a háta mögött bilincselték össze, a bokáját pedig megbéklyózták. Még mindig a csíkos pólót és khaki nadrágját viselte, de már nem tűnt olyan rendesen kivasaltnak.

– Te ki a fasz vagy? – csattant fel.

– Nem fontos, Todd – mondta Cyn udvariasan. – De ha már ilyen kedvesen kérdezted, elmondom. Én vagyok az, aki elkapott téged!

– Baromság!

– Micsoda nagyszájúság! – ciccegett. – Szóval, meséld el! Tudom, hogy minden Pattira vezethető vissza. Gondolom, valószínűleg baleset volt, talán egy vita. Ő el akart menni, te meg feldühödtél...

– Baszd meg! Úgy nézek én ki, mint akinek könyörögnie kell egy nőnek, hogy maradjon? A francba! Két órával azután, hogy elment, már valaki fiatalabb csúszott az ágyamba!

– Igen, de ki is csúszott az ágyadból, Todd? A barátnőidnek mostanában elég rövid az élettartamuk!

– Ez nem az én hibám! Kibaszott vérszívókkal lógnak együtt, megtörténik a baj!

Cyn ránézett, és olyan mosolyra húzta a száját, amire Raphael is büszke lett volna. Todd Ryder nyilván látta ezt, mert izzadni kezdett. – Sajnálom, Todd! – mondta Cyn kedvesen. – Nem mutattalak be a társamnak. – Félreállt, hogy a férfi tisztán láthassa Duncant. – Ő itt Duncan.

Ryder tekintete átvillant oda, ahol Duncan állt, háttal a megfigyelőablaknak, lazán keresztbe tett karral.

– Igen? Kurva nagy ügy! Rám fogod uszítani a barátodat, vagy ilyesmi? Meg vagyok rémülve! Remélem, van egy jó ügyvéded, hölgyem, mert nem fogok börtönbe kerülni olyasmiért, amit nem én követtem el! Bassza meg!

Cyn látszólag csalódottan ingatta a fejét. – És mi itt csak barátságosak voltunk. De ne aggódj...

– Nem aggódom – vágott gyorsan közbe, de Cyn úgy folytatta, mintha meg sem szólalt volna.

 – ...Duncan nem fog itt megütni téged. – Előrehajolt, és bizalmasan folytatta. – Ez nem igazán az ő stílusa. Ugye, Duncan? – pillantott hátra a válla fölött.

Duncan nem változtatta meg a helyzetét; csak kinyitotta a száját, és elmosolyodott.

Ryder szeme kitágult, és izzadsággyöngyök jelentek meg a homlokán, miközben a szoba megtelt a félelme bűzével. – Mi a faszt keres itt ő? – zihált fel. – Nem tehetitek ezt! Vannak jogaim!

– Pattinak is voltak jogai, Todd. Ahogy a többi lánynak is, akit megöltél, hogy fedezd a saját seggedet! Vagy várj... talán még élvezted is, mi? Vajon a zsaruk találnak majd spermafoltokat azokon a kis szuveníreken a rejtekhelyeden?

A férfi elfordította a tekintetét Duncanről, az arca undorodva torzult el. – Jézusom, de egy visszataszító ribanc vagy... – A tekintete visszapattant, a szavak félbeszakadtak, amikor Duncan egy lépést tett előre.

– Vigyázz a szádra, ember!

Ryder dühösen pislogott, combizmai begörcsöltek a barna anyag alatt, miközben igyekezett eltolni a lecsavarozott széket a vámpírtól.

– Figyelj, szeretnék segíteni, de, én nem...

Duncan kicsit közelebb hajolt, és szimatolgatott.

– Ideges vagy, kisember? – suttogta, és lágyan megfújta Ryder izzadságtól nedves bőrét.

Ryder felugrott, mintha megszúrták volna, a szemei majdnem kifordultak a félelemtől, miközben egy magas, nyögő hang tört elő a torkából.

– Nem teheted ezt! – suttogta rekedten Ryder újra.

– De Todd, én sosem voltam itt – mondta Cyn észszerűen.

A férfi bámult rá, próbálta értelmezni a szavait. Az arca elsápadt, ahogy megértette.

– Nem! – suttogta. – Nem teheted, én nem...

Cyn elmosolyodott.

– Oké – nyögte, a tekintete kétségbeesetten ugrált Cyn és Duncan között, mivel igyekezett szemmel tartani a vámpírt, miközben a nővel beszél. – Nézd! Elmondom, amit tudni akarsz, de ne hagyd, hogy... – rántotta a fejét Duncan felé.

– A gyónás jót tesz a léleknek – mondta Duncan halkan. – Legalábbis én ezt hallottam. – Felnevetett, és ez a hang ijesztő volt.

– Kérlek! – suttogta Ryder lélegzetvisszafojtva. – Beszélek, de ne...

– Akkor beszélj! – mondta Cyn unott hangon. – Kezdd az elején!

– Oké, oké! – mondta Ryder, majd hangosan nyelt egyet. – De hinned kell nekem! Nem akartam megölni – mondta gyorsan. – Pattit! Veszekedtünk, ahogy mondtad – biccentett Cyn felé. – Meghívták az egyik vámpírbuliba, azokba a vértanyákba. Annyira izgatott lett. Undorító volt! – Nyilván eszébe jutott a közönsége, és tágra nyílt szemmel nézett fel. – Nem úgy értettem... – Ismét idegesen nyelt egyet, és folytatta. – Szerettem őt, és kértem, hogy ne menjen el, de nem érdekelte. Felhúztam magam, és hozzávágtam valamit. Már nem is emlékszem, hogy mi volt az, de nem akartam megütni. Szerettem őt – ismételte szánalmasan nyüszítve, mintha ez mindenre mentség lenne. – De tudtam, hogy a zsaruk nem hinnének nekem, ezért... – Hirtelen kihúzta magát, vett egy mély lélegzetet, mintha most először tudatosult volna benne, hogy mit készül mondani. Összeráncolta a homlokát, és számító pillantást vetett Cynre, de Duncan hirtelen ott állt előtte, pont előtte, elzárva őt attól, hogy bárkit vagy bármit is lásson. Ryder szeme elkerekedett, és tovább beszélt.

– Úgy döntöttem, mivel a vámpírok kezdték az egészet, nekik kell megfizetniük érte. De gyorsan kellett csinálnom. Bevittem Pattit a kádba, és kivéreztettem, hogy úgy tűnjön, mintha egy vámpír tette volna, aztán kidobtam a holttestet valahol, ahol a zsaruk megtalálják. A többi lányt csak azért öltem meg, hogy úgy tűnjön, mintha Patti egy sorozatgyilkos áldozata lenne. Úgy értem, azok a vámpírok állandóan embereket ölnek, szóval mi a különbség...

Cyn kikapcsolta Ryder hangját, undorodott a szánalmas próbálkozásaitól, hogy igazolja mindazt, amit tett. Mintha azok a lányok megérdemelték volna a halált, mert Patti Hammel dugott egy vámpírral. Nem kellett hallgatnia, hogy tudja, miféle szarságokat lapátol a férfi. És különben is, bármit is mondott Eckhoff, tudta, hogy rögzítik a beszélgetést. Nem hivatalosan, és a zsaruk nem tudnák bizonyítékként felhasználni, de mindent elmond nekik, amit tudniuk kell ahhoz, hogy Rydert elkapják a gyilkosságokért. Ült a székben, és a lábát bámulta, amíg Duncan gyengéden meg nem érintette a vállát.

– Cynthia!

A lány felnézett, és döbbenten vette észre, hogy Ryder elhallgatott. Az egész szoba bűzlött az izzadságtól és a félelemtől, és ő ki akart menni. Felállt.

– Duncan? Végeztünk? – Volt annyi lélekjelenléte, hogy hátat fordítson az ablaknak, de Duncan aggódva tanulmányozta, ezért mély levegőt vett, és lassan kiengedte. – Jól vagyok! Csak tűnjünk el innen a fenébe!

  

****

 

Amikor Duncant kitette a főépület előtt, még éjfél sem volt. Megállt, és járva hagyta a motort, Duncan pedig meglepetten fordult felé.

– Nem jössz be?

– Ma este nem. Figyelj, Duncan! Köszönöm! Nélküled nem tudtam volna megcsinálni!

Megvonta a vállát. – Semmi sem állna meg a bíróságon abból, amit mondott.

– Nem, de most már tudják, mit kérdezzenek, és ki fognak szedni belőle valamit. Eleget ahhoz, hogy elítéljék. Különben is, te egy ijesztő vámpír vagy. Nem hiszem, hogy Todd sietni fog, hogy kijusson a börtönből.

– Majd én beavatom Raphaelt a részletekbe, hacsak te nem... – Nem fejezte be, csak várakozóan nézett rá.

– Nem, menj csak! Szükségem van egy kis alvásra. Mindig van egyfajta csalódottság, miután lezártam egy ügyet, tudod?

Duncan tudálékosan elmosolyodott, ami valahogy irritálta Cynt, ezért felmordult: – Mi ez az akcentus? Már a reptéren is az volt, Mirabelle-lel. Általában nem szoktál így beszélni.

Mosolya szélesebb lett.

– De igen, Cynthia – mondta nehézkesen. – Ez az északi beszéd az, ami nem normális!

Cyn felnevetett. – Te a meglepetések embere vagy, Duncan Milford! Ez az igazi neved?

– Valamikor az volt – mondta komoran. – Most már csak Duncan.

– Nos, csak Duncan, köszönöm!

Kissé megbiccentette a fejét, és kicsúszott a kocsiból.

– Jó pihenést, Cynthia!

– Köszönöm! És gondolom, vasárnap találkozunk, ugye?

– Ó, igen – mondta elégedett arckifejezéssel. – Ki nem hagynám!

 

 

42. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Másnap Liz már várta, amikor Cyn megérkezett a menedékházhoz. Luci talált számára valamilyen ruhát, egy tiszta farmernadrágot, amelynek elég alacsony dereka volt, hogy kilátsszon a köldökében csillogó ezüst, valamint néhány egymásra rétegzett, megfelelően ellentétes színű felsőt. Cyn elmosolyodott. Volt egy olyan érzése, hogy egykoron sok közös vonásuk lehetett volna Lizzel.

– Beszéltem Mirabelle-lel – mondta Liz minden előzmény nélkül. – Tudja, hogy jövünk.

– Én is így hallottam. Készen állsz?

– Igen. Ez a te autód? – kérdezte a lány, szemügyre véve a nagy terepjárót. – Szép. Vezethetek?

– Van jogosítványod? – Liz megrázta a fejét. – Akkor a válaszom nem. De hamarosan teszünk róla, hogy ezt helyrehozzuk. Gyere, nincs messze!

– Odaérünk már? – kérdezte Liz harminc perccel később. – Azt hittem, azt mondtad, nincs olyan messze!

Cyn nem válaszolt azonnal. Arra koncentrált, hogy az utolsó pillanatban vakmerően átvágjon a négysávnyi torlódó forgalmon, amiért autós társaitól beszerzett nem egy obszcén gesztust és felharsanó dudaszót.

Néhány perccel később áthaladtak a McLaren-alagúton, és Malibuban a Pacific Coast Highway-en kötöttek ki.

– Minden, ami egy óránál kevesebb ideig tart, az nincs messze ebben a városban! De most már nem tart sokáig – biztosította Cyn.

Liz az autópálya mellett álló drága házak szűk sorát bámulta, amelyek bejárati ajtaja csak pár méterre volt a rohanó forgalomtól. Túl rajtuk nem volt más, csak a homok és a Csendes-óceán hömpölygő fekete bársonya a majdnem telihold alatt.

– L.A. nagyobb, mint gondoltam – mondta halkan.

– Úgy tűnik – értett egyet Cyn. – A probléma az, hogy nincs igazi központja. Valahogy mindenfelé szétszóródott.

– Gondolom.

Cyn odapillantott. – Mirabelle nagyon izgatott, hogy láthat téged.

– Mmm. Én is. – Ferdén Cynre pislantott. – Biztos vagy benne, hogy rendben van, ugye? Úgy értem, Luci azt mondta, hogy bízzak benned, meg minden, de te nem tudod, milyen Jabril! Nagyon alattomos, és pénzt ad a bíráknak és mindenkinek, így aztán azt csinálnak, amit akar...

– Liz!

– Szeretem Mirabelle-t, és tudom, hogy próbálkozik, de az a férfi bántja őt, és...

– Liz!

Elizabeth rémülettől tágra nyílt szemmel meredt rá.

– Elizabeth, drágám, minden rendben van! Jabrilnak itt nincs hatalma, és megbízhatsz Raphaelben! Én bízom benne! Nem fogja bántani Mirabelle-t, és téged sem fog bántani. És ha valaki mégis megpróbálna bántani téged, én nem hagynám, oké? Veled maradok, amíg csak akarod, amíg biztonságban nem érzed magad! És bármikor, amikor vissza akarsz menni Lucihoz, csak egy szót szólsz, és már megyünk is!

Liz nagyot nyelt.

– Oké? – kérdezte Cyn.

– Oké! – Gyenge volt, de határozott.

– Elég jó – mondta Cyn vigyorogva. – Mert itt vagyunk! – Intett előre és balra, ahol Raphael birtokából nem látszott más, mint egy magas fákból álló sötét erdő az út szélén. – Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában – ismerte be. – Amint átjutunk a kapun, egész szép. – Befordult a leágazásra, de megállt, mielőtt a kapuhoz értek volna. – Biztos vagy benne, hogy neked ez megfelel, ugye? Ha nem, akkor most rögtön visszafordulunk, és elfelejtjük az egészet!

Liz biccentett a fejével, és vett egy mély levegőt.

– Nem, nem, semmi bajom! Látni akarom a nővéremet!

– Ne aggódj miattuk! – mondta Cyn, amikor a kapuhoz értek. Raphael vámpír őrei megállíttatták a Land Rovert, és alaposan szemügyre vették azt és őket is. Az egyik, amelyik a legközelebb állt hozzá, barátságos biccentéssel üdvözölte Cynt, és ő tudta, hogy Alexandra figyelmeztette őket Elizabeth látogatására, de ők mégis követték az eljárást, ahogy annak lennie kellett. Hallotta Liz megkönnyebbült sóhaját, amikor az őrök elhátráltak, és intettek, hogy átmehetnek a kinyíló kapun.

– Ijesztő – mondta Liz.

– Igen, eléggé. Raphael biztonsági rendszere sokkal szigorúbbnak tűnik nekem, mint Jabrilé.

– Úgy érted, Faszfejé.

– Igen, arra gondoltam. Itt is vagyunk. – Alexandra kastélya közelében az út szélére húzódott a Land Roverrel, és leállította a motort.

Liz kibámult az első ablakon.

– Miféle ház ez? Olyan, mintha egy régi filmből lenne.

– Aha. De ezt ne mondd Alexandrának, jó? Imádja ezt a házat.

– Aha! Ahogy én is. És most mi lesz?

– Nos, most kiszállunk a kocsiból és... – a látóhatára peremén mozgást észlelt a ház közelében. – Itt jön Mirabelle!

Liz megfeszült, amikor Mirabelle nyitva hagyta maga mögött a konyhaajtót, és feléjük száguldott a felhajtón.

– Majdnem normálisnak tűnik – suttogta Liz.

– Majdnem normális is – suttogta vissza Cyn.

Liz hirtelen felnevetett, és kivágta az ajtót, majdnem kiesett a terepjáróból nagy buzgalmában, hogy találkozzon félúton Mirabelle-lel. Cyn nézte, ahogy a két nővér megöleli egymást, és zavarodottan érezte, hogy könnyek szivárognak a szeméből.

– Az én munkám itt véget ért!

 

****

 

Cyn eltávolodott a kastélytól a fák között, és megállt, amikor elhaladt az újonnan ültetett kerti labirintus mellett. Bámulatos volt, hogy megfelelő mennyiségű pénz mire képes ilyen rövid idő alatt. Labirintust akarsz? Nem kell megvárni, amíg a bokrok megnőnek. Hozunk teljesen kifejlett példányokat, és olyan formára nyírjuk őket, amilyet csak akar. Nem kétséges, hogy Alexandra azt tervezte, hogy ezek még magasabbra nőnek, különösen, ha Stephen King Ragyogás című könyve volt az ihletője. Elsétált mellette, nem volt kedve kipróbálni az árnyékos ösvényeket a bokrok között. Talán egyszer, teljes világosban, de nem sötétben, és nem vámpírokkal körülvéve, legyenek azok bármilyen barátságosak is.

Hallotta, hogy valaki elkezd zongorázni az emeleten, és elmosolyodott, azon tűnődve, vajon Mirabelle most mutogatja-e újonnan szerzett tudását. Nem tudta elképzelni, hogy ez a lelkes előadás Alexandra igényes kezétől származna.

Alexandra természetesen meghívta őt, hogy maradjon. Mirabelle és Liz szinte azonnal elindultak, fejüket összedugva, konspiratívan suttogtak egymás között. De Cynnek nem volt kedve Alexandra játékaihoz. Túlságosan hasonlított a munkához, és Cyn úgy gondolta, hogy megérdemel egy kis szünetet. Elvégre megtalálta Elizabethet, és megoldott néhány gyilkosságot, mindezt huszonnégy óra alatt. A gondolat, hogy Jabril hogyan reagál az általa adott előleg felhasználásáról, mosolyt csalt Cyn arcára.

Megkerülte a labirintust a széle mellett, és kijutott a két ház közötti ösvényre. A területet itt gondosan ápolták, a sűrű aljnövényzetet kiirtották, hogy inkább erdő, mint akadály legyen. A lábai alatt a kavics fehéren csillogott a holdfényben, amely az ösvény egyetlen megvilágítását jelentette. A vámpíroknak nem volt szükségük többre, és soha senki mást nem hívtak ide sétálni. Kivéve persze Cynthiát. Ő Raphaellel jött errefelé az első éjszaka, amikor megismerkedtek, amikor beleegyezett, hogy segít neki visszaszerezni Alexandrát. A talaj a lába alatt finoman emelkedni kezdett, és tudta, hogy a főépület az emelkedőn túl van. De nem akart odamenni. Még nem. Így hát letért az ösvényről, és utat keresett a fák között, ujjaival végigsimítva a durva kérgeken, amíg egyfajta tisztásra nem ért, egy privát völgybe, amelyet a kertész művészete hozott létre.

Leereszkedett a talajra, élvezte a látszatot, hogy egyedül van az erdőben. Enyhe idő volt, nem meleg, de elég kényelmes a bőrkabátjában. Nekidőlt egy széles fatörzsnek, és lehunyta a szemét, hallgatta az óceán egyenletes morajlását.

– Megtaláltad a kismadárkádat! – a hang az éjszakából jött, mézédes simasággal, sötét dolgokra utalva.

 

43. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn tudta, hogy ott van, érezte a közeledését azon a meghatározhatatlan kapcsolaton keresztül, ami úgy tűnt, hogy létezik közöttük. Kinyitotta a szemét, de a férfi nem volt több, mint egy mélyebb sötétség a fák alatt.

– Igen – mondta a lány anélkül, hogy megmozdult volna.

Raphael ledobta az árnyakat, amelyek körülvették, és ő is a tisztásra lépett, kiválasztva egy fát, amelynek nekitámaszkodhat. A szokásos elegáns öltönyét viselte, és Cyn élvezettel figyelte, ahogy leveti a zakót, félredobja, és kecsesen a földre ereszkedik. Leült vele szemben, meglazította a nyakkendőjét, és kinyújtotta hosszú lábait, amíg a lábuk már majdnem összeért.

Először egyikük sem szólalt meg. Cyn hallotta a férfi lassú, egyenletes lélegzetvételét, és tudta, hogy a férfi ennél sokkal többet is érzékel belőle – a hirtelen megdobbanó szívet a férfi láttán, a vért, amely az idegességtől és az izgalomtól az arcába szökött, sőt a vágy forróságát is, amely szinte azonnali reakció volt a férfi jelenlétére.

– Miért? – kérdezte végül.

Raphael fekete szemeiben megcsillant a holdfény, ahogy a tekintete megtalálta a lányt az éjszakában. Nem sértette meg azzal, hogy úgy tesz, mintha nem értené a kérdést, hanem elfordította a tekintetét, és egy olyan múltba bámult, amelyet a lány nem láthatott.

– Vámpírként eltöltött első évtizedeim alatt egyedül éltem – mondta. – Csak akkor gyilkoltam, ha éhes voltam – ezt legalábbis a javamra írom. Egyes fiatal vámpírok, akiket elönt az újonnan szerzett hatalmuk, válogatás nélkül gyilkolnak, amíg így vagy úgy, de meg nem állítják őket. Én sosem tartoztam közéjük. De még így is, amikor öltem, nem gondoltam az egyénre, az életre, amit elvettem. Csak élelem volt, semmi több, és szükségem volt rá, hogy éljek, ezért elvettem. Persze akkoriban nem tudatosan gondoltam ezekre a dolgokra. Alig voltam több, mint egy állat, a ravaszság és az ösztönök teremtménye, aki csak a túlélési vágyat ismerte, hogy túlélje az adott napot, a következőt és az azt követő napot. – A férfi lesöpört egy láthatatlan szöszt a nadrágjáról egy olyan gesztussal, amit a lány bárki mástól idegességnek vett volna.

– Az idő telt – folytatta –, és én kezdtem elsajátítani az új életemet, visszanyerni az irányítást afelett, aki és ami vagyok. És amit találtam magamban, az hatalom volt. Életemben először igazi hatalom. Nem voltam többé apám szolgája, vagy a hercegem rosszul használt eszköze. Vámpír voltam, és nem csak vámpír, hanem egy mester, akinek hatalma van. Az Úrnőm, ő, aki teremtett engem, megérezte ébredésemet és növekvő erőmet, és végre magához hívott, azzal a szándékkal, hogy felhasználjon a saját céljaira, ugyanúgy, ahogyan mások is felhasználtak egész életemben.

A hangja megkeményedett.

– Nem állt szándékomban engedni, hogy kihasználjanak. Sem ő, sem más, soha többé. De voltak dolgok, amiket meg kellett tanulnom, dolgok a vámpírokról és emberekről, a hatalomról és az életről. Megvethettem a hercegeket, akik kihasználtak, megvethettem az apámat, aki a mocskos farmjához kötözve tartott, de ők annak láttak, ami voltam – egy tudatlan parasztnak, semmi többnek.

Egy bagoly huhogott messze a fejük fölött, majd suhogó hang követte, ahogy átrepült a fák lombjai között. Raphael felfelé kapta a tekintetét, könnyedén követte a madár mozgását, miközben Cyn erőlködött, hogy akár csak egy szárnycsapás halvány villanását is észrevegye. Raphael leeresztette a tekintetét, gyorsan Cynre pillantott, majd elfordította, mintha túl nehéz lenne ezeket a dolgokat elmondania, miközben találkozik a pillantásuk.

– Sok éven át az úrnőmmel maradtam – folytatta. – Hagytam, hogy az elmémet – és a testemet – a saját céljaira használja. És tanultam. Hogyan legyek úriember, hogyan uralkodjak másokon, vagy az ő esetében inkább azt, hogyan ne uralkodjak másokon, de mégis tanultam, még ha csak az ő rossz példáján keresztül is. És tanulmányoztam a hatalmat. Az én hatalmamat, amiről hamar rájöttem, hogy sokkal nagyobb, mint az övé. Titokban gyakoroltam, másokon teszteltem az akaratomat, kísérleteztem, tágítottam a határait annak, amit elérhetek egy egyszerű gondolattal. Vigyáztam arra, hogy növekvő erőmet elrejtsem az Úrnőm elől. Egy az egyben már akkor is le tudtam volna győzni, de ő a többi gyermekét is ellenem uszította volna, és én még nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy mindannyiukat legyőzzem.

– És aztán meghalt. – Megrázta a fejét, és halkan felnevetett. – A végletekig önimádó volt, teljesen magabiztos a bájaiban és a szépségében, ami, elismerem, jelentős volt. De végül a szépsége semmit sem ért, vagy talán mindent. Egy féltékeny feleség volt az, aki megsemmisítette, szíven szúrva, miközben a szeretője mellett feküdt a nappali pihenője alatt, aki egyben a nő férje is volt. Ostoba hiba volt így kiszolgáltatottá tenni magát, és teljesen kiszámítható volt, hogy ilyen szégyenletes módon fogja végezni. – Egy lélegzetvételnyi ideig hallgatott, és amikor legközelebb megszólalt, szavaiból áradt a szomorúság. – A legtöbb gyermeke vele együtt meghalt. Elválaszthatatlanul kötődtek az ő akaratához, és az utolsó pillanataiban teljesen kiszipolyozta őket, hiábavalóan próbálva megmenteni magát. Tudnia kellett, hogy ez hiábavaló, tudnia kellett, hogy csak magával rántja őket a halálba, de egyáltalán nem érdekelte. Semmilyen ár sem lett volna túl nagy, ha csak a legcsekélyebb esély is megmenthette volna a saját hosszú életét.

– Én és még néhányan maradtunk életben, azok, akiknek volt erejük ellenállni az utolsó hívásának. Néhányan közülük nem sokkal később szintén meghaltak, belezuhanva a kicsapongó életbe, mivel az volt minden, amire valaha is megtanította őket. A többiek szétszéledtek, hogy új mestert keressenek, míg én fogtam az újonnan szerzett szabadságomat, és saját területet szereztem magamnak. Ekkorra már egyik régi mesternek sem volt elég ereje ahhoz, hogy kihívjon engem. És amikor pedig összefogtak volna ellenem, fogtam néhány emberemet, és idejöttem Amerikába, az új világba. – Egyenesen a lány szemébe nézve hangsúlyozta a következő szavait. – Vámpírként, több mint ötszáz év alatt nem ismertem el egyetlen urat, egyetlen lordot, egyetlen úrnőt sem. Úrnőm halála óta egyetlen teremtmény, élő vagy holt sem követelt többet tőlem, mint amennyit hajlandó voltam adni – a hűséget a társak között, a hűséget az Atya és gyermeke között.

– De Alexandra – tiltakozott Cyn.

– Alexandra – mondta szinte fáradtan –, egy aprócska nő, aki egykor az a gyermek volt, akit szerettem. Néha azt hiszem, jobban járt volna, ha soha nem találom meg abban a párizsi tömlöcben, vagy ha magára hagyom, hogy a saját útját járja, még ha kudarcot is vall a próbálkozásban. – Megrázta a fejét. – Nem, Cynem, senki sem volt az elmúlt több száz év alatt, aki úrrá lett volna rajtam. Egészen addig, amíg nem találkoztam veled. Az első pillanattól kezdve akartalak, és az ellenállásod miatt a közeledésemmel szemben, csak még jobban akartalak. Amikor végre benned voltam, és éreztem, hogy szenvedélyesen mocorogsz alattam, csak arra tudtam gondolni, hogy újra és újra az enyém legyél. Az éhségem irántad olyan friss volt, mintha nem is csak pillanatokkal azelőtt egyesültünk volna. Lenéztem az arcodra, a szemedre, amely csak rám vágyott, és tudtam, hogy mindenemet odaadnám, hogy ott tudjalak mellettem és az ágyamban. Így hát, miután végre egy olyan ellenféllel találkoztam, akit nem tudtam legyőzni, elmenekültem – mondta undorodva. – Ahelyett, hogy gyengeségemben szembeszálltam volna veled, inkább úgy gondoltam, hogy hátrahagylak, hogy elfelejtselek, amit biztosan lehetségesnek tartottam. Elvégre hogyan tudna egy ember ilyen rövid idő alatt elárasztani érzésekkel? – Keserűen elmosolyodott, és megrázta a fejét a saját ostobaságán.

– Egyszer azt mondtad, hogy kísértem az álmaidat – mondta halkan. – Miután elmentél, az álmodból ellopott pillanatoknak éltem. Azt akartam, hogy emlékezz rám, hogy más férfi ne tudjon úgy megérinteni téged, mint én. Már a puszta lehetőség is az őrületbe kergetett. Amikor megtudtam, hogy Texasba mentél, az első gondolatom az volt, hogy elpusztítom Jabril Karimot, mielőtt még csak rád pillanthatna, nehogy még csak az eszébe jusson, hogy a magáénak követeljen!

Egy felhő takarta el a holdat fenn a magasban, eltakarva Raphael arcát is, amíg csak a szeme ezüstös csillogása látszott, amikor találkozott a pillantásuk. – Végre legyőzettem általad, édes Cyn, tehetetlenül az emberi gyarlóságtól. Szeretlek!

Cyn a férfira meredt, a szíve olyan hevesen, olyan gyorsan vert, hogy kiszorította a lélegzetét a tüdejéből. Egy része emlékezni akart ennek az éjszakának minden apró részletére, a mély árnyékokra a fák alatt, a holdra, amely ott szórta a fényt, ahol tudta, az eukaliptusz éles és fanyar illatára – a pillanatra, amikor Raphael először tárta ki a lelkét előtte. Szerette volna a karjaiba vetni magát, érezni, ahogy átöleli azzal a nagy testével az övét, és újra kimondja, hogy szereti. És hogy kudarcnak tartotta, hogy így szereti őt? Tökéletesen megértette. Élete nagy részében harcolt a szeretet ellen – az apja iránti szeretet, a távollévő anyja, a világában ki-bejárkáló dadák sora ellen. A szeretet cserbenhagyta, sebezhetővé tette. Egyetlen más érzelemnek sem volt akkora ereje, hogy elsöpörje az értelmet, lerombolja a gondosan felépített falakat, és összetört roncsként hagyja az embert.

De mert megértette, mert túlságosan is jól emlékezett a férfi elvesztésének friss fájdalmára, mozdulatlan maradt, ült a csendes sötétségben a fája alatt.

Raphael szomorúan elmosolyodott, és hirtelen felemelte a fejét Alexandra kastélya irányába, mintha hallgatózna.

– A kis madarad készen áll a repülésre – jegyezte meg. Szinte azonnal felállt, felkapta a zakóját, és Cyn felé nyújtotta a kezét.

A lány a férfi kezébe tette a kezét, hagyta, hogy a férfi talpra húzza, és érezte a könnyed erőt minden mozdulatában. A férfi magához húzta, kezét a derekára csúsztatva, hogy megtartsa.

– A választás a tiéd, édes Cyn – mormolta a fülébe. Aztán felemelte az arcát, lassan és gyengéden megcsókolta, amire a lány nem tudott nem válaszolni. – Gyere hozzám, ha készen állsz – suttogta, majd elengedte a lányt, és ellépett tőle.

– Raphael... – kezdte a lány, de a férfi félbeszakította.

– Ő nem tartozik ide – mondta, és Alexandra háza felé bámult. – A húga, Elizabeth. – Visszanézett Cynre. – Nem tartozik a népem közé! Kint kellene lennie a világban.

– Tudom! – bólintott Cyn. – Találok neki valamit, valahol.

– És azt sem akarom, hogy Mirabelle Alexandrával éljen! – mondta elgondolkodva. – Megértem Duncan érvelését, amiért idehozta őt. Bizonyos szempontból jól tette. De nekem más terveim vannak Mirabelle-lel.

– Hogy érted azt, hogy tervek? Miféle tervek? – követelte Cyn, hirtelen nagyon védelmezőnek érezve magát mindkét lánnyal szemben.

Raphael Cynre vigyorgott, mintha számított volna a reakcióra.

– Semmit a beleegyezése nélkül, Cynem! Emiatt ne aggódj! Igazából a főiskolára gondoltam. Többet ér, minthogy Alexandra játékszere maradjon!

– Ó!

A férfi merev pillantása találkozott a lány szemével.

– De ne feledd, lubimaya, ő most már az enyém, nem a tiéd!

Cyn felsóhajtott. – Tudom – ismerte el kedvetlenül.

Raphael felnevetett. – Gyere hozzám, édes Cyn! Várni foglak! – És már el is tűnt, nem hagyva mást maga mögött, csak a susogó leveleket és puha ajkainak hosszan tartó ízét a lány száján.

 

44. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Houston, Texas

 

Jabril az íróasztalánál ült, és a könyvelőitől kapott legfrissebb jelentéseket olvasta. Igyekezett nyugodt maradni, növekvő izgatottságát a jobb kezében lévő elegáns töltőtoll kopogtatásával próbálta levezetni, miközben a számok hosszú sorait böngészte. A pénzügyesei lázasan dolgoztak, hogy minél többet elhappoljanak Mirabelle pénzéből, mielőtt az ostoba lány rájönne, mit csinál, és véget vetne a dolognak. Ez volt a legkevesebb, amivel a lány tartozott neki azokért az évekért, amíg ő gondoskodott róla, amikor senki más nem törődött volna vele. Hálátlan ribanc!

Persze már felbérelt egy rakás pénzéhes ügyvédet Kaliforniában, hogy megtámadjanak mindent, amit a férfi tett. Kétségtelen, hogy Raphael örömmel segített neki, ezért Jabril emberei olyan gyorsan vitték a pénzeket külföldre, ahogy ő el tudta lopni őket. Nem mintha ezt lopásnak lehetne nevezni. Végül is csak azt vette el, ami jogosan az övé volt. Bárcsak több ideje lenne. A finom toll elpattant, a tintatartály megrepedt, és sötét folyadék ömlött az ujjaira és az alatta lévő papírokra. Jabril felugrott a székből, és káromkodva dobta félre a törött darabokat. Dühös vicsorgással nézett fel, amikor kinyílt az ajtó, és Asim sietett be.

Asim azonnal megdöbbenve regisztrálta a tintafoltos rendetlenséget. Jabril dühösen pillantott rá. Szüksége volt valakire, aki elviseli a haragja súlyát, és Asim is éppen olyan jól jött ehhez, mint bárki más.

– Ne állj ott, te szánalmas idióta! – csattant fel. – Hozz egy törülközőt!

Asim a szomszédos fürdőszobába sietett, és egy vastag, fehér törülközővel tért vissza, amelyet felajánlásként tartott maga elé. – Uram – mondta Asim, amikor Jabril elkapta a törülközőt, és törölgetni kezdte a kezét. – Telefonhívása van.

Jabril hitetlenkedve sziszegett rá.

– Úgy tűnik, mintha nagyon szeretnék telefonon beszélni, Asim? Ki hívhatna, akivel most éppen szeretnék beszélnék?

Asim tekintete idegesen pásztázott a szoba egyik oldaláról a másikra, mintha láthatatlan lehallgatókat keresne. Egészen közel lépett, és elsuttogott egy nevet.

Jabril szeme tágra nyílt a meglepetéstől.

– Hát ez érdekes. Mit akar?

Asim köhintett. – Barátságot. Rábeszéltem, hogy közvetlenül Önnel beszéljen.

– Barátságot? Milyen furcsa! – Jabril leült, és a telefonért nyúlt, a szája undorodva fintorodott el a kék foltos keze láttán, mielőtt felvette az antik aranyozott elefántcsont kagylót.

– Mennyire örülök, hogy hallom, kedvesem – mondta, sima hangja semmit sem tükrözött korábbi haragjából. Kényelmesen hátradőlve, a lábát keresztbe vetve hallgatta a vonal másik oldalán lévőt.

– Mmm! És miért tenné ezt értem? – nevetett fel könnyedén. – Nem, nem, érdekel, csak meglepett. Aligha hibáztathat érte. – Hallgatta a lágy, nőies hangot. Szinte suttogott, félt, hogy meghallják. És ki hibáztathatta volna érte? – És ez mikor lenne? – kérdezte. – Ilyen hamar? Nos, kiváló. Ez nagyon jól jöhet! – Tovább hallgatta, ahogy a hívója egy kérést fogalmaz meg.

– Értem! Hirtelen minden világossá válik. – Ismét felnevetett, ezúttal gúnyosan. – Tényleg, kedvesem. Az ember megtanul néhány dolgot az évszázadok során. Ez azonban semmin sem változtat. Az ön és az én céljaim történetesen egybeesnek. Biztos az időpontban? Akkor lesz valaki, aki várni fog. Ó, és kedvesem? Nem lenne bölcs dolog csalódást okozni nekem! – Letette a kagylót, és pillantása találkozott Asim kérdő tekintetével. – Hogy is hívják azt a hozzá nem értő nyomozót?

– Windle, uram. Patrick Windle.

– És ő még mindig ott van Los Angelesben, és vakon keresi Elizabethet?

– Igen, uram! Biztosított, hogy hamarosan elkapja.

– Tényleg? Micsoda optimista. Nos, talán elvégeztük a munkáját, kaptunk egy esélyt, hogy ne csak a mi édes Elizabethünket, hanem Raphael áruló szajháját is elkapjuk. Álmodoztam róla, hogy újra a kezem közé kerül, Asim, és ez hamarosan meg is történik!

 

 

45. Fejezet

Fordította: Szilvi

Los Angeles, Kalifornia

 

A sok várakozás és aggodalom után, Mirabelle bemutatkozása Raphael előtt viszonylag egyszerű volt. Cyn meséi alapján, Mirabelle valami nagyképű és hivatalos dologra számított, de jobban kellett volna ismernie. Raphael sokkal inkább volt vezérigazgató, mint király. Igaz, egy olyan vezérigazgató, akinek hatalmában állt megölni mindenkit, aki nem tetszik neki, de ki mondta, hogy az amerikai nagyvállalatokban nem ugyanezt teszik? Raphael módszerei egyszerűen közvetlenebbek voltak.

Cyn egy órával a megbeszélt nyolcórai időpont előtt érkezett Alexandrához. A kastélyban csend volt, minden átalakítással végeztek, legalábbis egyelőre. Klasszikus melódia hangjai szálltak a zongorából, tudtára adva Cynnek, hogy most Alexandra van a zeneszobában, nem pedig Mirabelle. Arra gondolt, hogy az udvariasság kedvéért beugrik köszönni, de inkább továbbment Mirabelle szobája felé.

Cyn nagyra értékelte mindazt, amit Alexandra tett – hogy befogadta Mirabelle-t az otthonába, hogy adott neki egy helyet, ahová tartozhat. De nem érezte jól magát Raphael húgával. Volt valami Alexandrában, ami miatt Cyn úgy gondolta, hogy a vámpírnő gondolatai ritkán egyeznek a szavaival.

Mirabelle ajtaja nyitva állt, de Cyn könnyedén bekopogtatott rajta, mielőtt belépett volna, és egy hosszú, zafírkék selyemköntösbe burkolódzva találta a lányt a tükör előtt állva. Elgondolkodva bámulta a tükörképét, és úgy tűnt, a gondolatai messze járnak attól, amit ott látott.

– Mirabelle? – szólalt meg Cyn halkan.

A fiatal vámpír lassan hátrapillantott a válla fölött, egyáltalán nem ijedt meg, tehát mégiscsak hallhatta, ahogy Cyn belépett.

– Szia, Cynthia! – mondta egy apró mosollyal.

– Készen állsz a ma estére?

– Ó, igen – mondta a lány. Odasétált a régimódi öltözőasztalhoz, felkapott egy kefét, és sima, hosszú mozdulatokkal elkezdte végigsimítani vele a haját. Szőke haját, amely a naptól távol töltött évek után besötétedett, de egy fodrász kivilágosította, és most mézarany színben csillogott.

Cyn körülnézett. A szoba csupa fehér csipke és vászon volt. A négyoszlopos ágyon mindenféle formájú és méretű puha párnák sorakoztak, a pehelypaplan vastag és puha volt a hímzett csipkehuzat alatt. Cynnek futólag eszébe jutott, hogy egy vámpír vajon miért vesződik azzal, hogy berendezzen egy olyan hálószobát, amelyben soha nem alszik. Miért nem alakította ki inkább nappalinak? A vámpírok úgyis mind az alagsori páncélteremben aludtak. Habár, egy bizonyos ponton az ágynak talán más hasznát is lehet venni, gondolta. Mirabelle-re pillantott, aki ismét elmélyülten elmélkedett, és a karja szinte automatikusan mozgott, hogy megfésülje a haját.

– Átrendezted – mondta Cyn.

Mirabelle körülnézett, mintha meglepődne a változásokon.

– Alexandra csinálta.

Cyn kissé értetlenül csóválta a fejét. – Nem tetszik?

Mirabelle szomorú mosollyal nézett vissza a válla fölött. – Nem igazán az én ízlésem, tudod?

– Jól vagy, Mirabelle? – kérdezte Cyn halkan.

A lány rá szegeződő kék szemei hirtelen megteltek könnyel.

– Helyesen akartam cselekedni, Cyn! Minden annyira összekuszálódott, és én...

Cyn átment a szobán, és magához húzta a fiatalabb nőt, kezét Mirabelle vállára helyezve.

– Helyesen cselekszel, Mirabelle! Tényleg helyesen cselekedtél! Bátorság kellett ahhoz, hogy elhagyd Jabrilt, hogy visszavedd tőle az életed, és a sajátoddá tedd! Büszke vagyok rád! Anyukád és apukád is büszke lenne rád. Gyűlölték volna, amit veled és Elizabethtel tett!

– Elizabeth – ismételte Mirabelle, kihúzva magát az ölelésből, és felsóhajtott. – Igen.

Odasétált a szekrényhez, ahol az esti ruhája egy felakasztott vállfán lógott. Ő és Alexandra a Rodeo Drive egyik legjobb üzlete által küldött válogatásból választották ki, a rengeteg más ruhával együtt, amelyek most megtöltötték Mirabelle szekrényét. Nem kellett elhagyni Raphael malibui birtokának biztonságát – ha van elég pénzed, ebben a városban bármi lehetséges, és Mirabelle-nek sok pénze volt. Cyn kissé bosszús volt, amiért kimaradt a vásárlási őrületből, de el kellett ismernie, hogy a választás jó döntés volt. A nadrág finom, puha gyapjúból készült, a hozzá illő hosszú kabát pedig éppen a térd alá ért. Az egész öltözet fekete volt, de a kabátnak ragyogó, szinte irizáló kék bélése volt. A stílus valószínűleg túl régi volt Mirabelle-nek, túl komor, de a bélés gyönyörű volt, és a feketén nem látszódnának a nem kívánt vérfoltok. Mirabelle belelépett a nadrágba, és lecsúsztatta a köpenyt a válláról. Cyn odasétált, hogy segítsen, átvette a köntöst, hogy a fiatalabb nő felvehesse a kabát alá illő ujjatlan selyemtopot.

– Beszéltél ma este Elizabethtel? – kérdezte Cyn.

– Felhívtam, de nem beszélgettünk sokáig. Sok szerencsét kívánt, és hogy majd hívjam fel utána. Nem igazán érti ezt az egészet, tudod. Ezt a vámpír dolgot. – Cyn némán figyelte, ahogy Mirabelle leül, hogy felvegye a cipőjét, egy fekete Ferragamo topánt, praktikus 7 centis sarokkal. – Holnap lesz Liz születésnapja. Hivatalosan is tizennyolc éves lesz.

– Tudom. Luci egy kis partit tervez a menedékházban. Te is mész?

Mirabelle figyelmen kívül hagyta a kérdést, és helyette azt mondta. – Liz mondta, hogy te viszed el az első vezetési órájára.

– Ja. Vagy ez, vagy én magam tanítom meg – jegyezte meg Cyn lazán. – Könnyebben fog közlekedni, miután megszerzi a jogosítványt. Akkor már egyedül is meglátogathat téged.

– Gondolom.

Cyn odasétált, és leült az ágyra, lehozva magát az ülő lány szemmagasságára.

– Mi folyik itt, kölyök?

Mirabelle felnézett, és a szeme hirtelen megtelt kétségbeesett intenzitással, ahogy találkozott a tekintetük.

– Liz a húgom. A kishúgom! Nem is vettem észre, amíg a minap meg nem láttam, hogy már öregszik, de én pontosan ugyanolyan vagyok. Mindig is pontosan ugyanolyan leszek. Nemsokára idősebb lesz nálam, és akkor... – Lehajtotta a fejét, és nagyot nyelt. – Meg fog halni – suttogta szinte alig hallhatóan. – És én egyedül leszek! Nem úgy, mint Alexandra. Neki ott van Raphael. Mindig is ott lesz neki Raphael.

Cyn mélyen elgondolkodva meredt Mirabelle lehajtott fejére, és azon tűnődött, honnan a fenéből jött ez az egész. Mirabelle nem sok emberrel érintkezett, kivéve Alexandrát és az őröket. Eszébe jutott, amikor Alexandra azt mondta, hogy át akarta változtatni Cynt, vámpírrá akarta tenni, hogy örökre a barátja legyen. Vajon helyette most Mirabelle-t vette célba? Egy kedves kis vámpírbébit, aki teljesen egyedül van a világban, hogy Alexandra állandó barátot és tanítványt formáljon belőle?

– Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy idejöttél – mondta Cyn halkan. – Bizonyos szempontból te tetted lehetővé Liz számára, hogy túléljen, hogy elmeneküljön Jabriltól, és valódi életet éljen. És most hagynod kell, hogy a maga módján élje az életét. De a család több mint vér, Mirabelle! A barátaid, azok az emberek, akik törődnek veled, azok, akikkel te törődsz. Megteremtheted a saját családodat. – Felállt, és magával húzta Mirabelle-t is.

– Szereztem itt néhány barátot – mondta Mirabelle hirtelen. – Ma átjött Elke hozzám. Megmutatta a tornatermet, azt, amit Raphael őrsége használ.

– Dolgoztam Elkével – mondta Cyn. Elke valójában az egyetlen női vámpír volt Raphael közvetlen biztonsági vonalában. Voltak más női vámpírok is a biztonsági személyzetében, de Elke volt az egyetlen, akit Cyn ismert, és akire rábízták, hogy személyesen őrizze a férfit. Ő és Elke nem voltak éppen barátnők, de Alexandra elrablása után különös tiszteletet tanúsítottak egymás iránt.

– Felajánlotta, hogy segít egy kicsit edzeni. Tudod, például súlyemelés és olyan harcművészeti dolgok.

– Valószínűleg jó ötlet – jegyezte meg Cyn.

– Én is így gondoltam, de Alexandra azt mondta...

– Hadd mondjak neked valamit, Mirabelle – szakította félbe Cyn, a hangja mély és átható volt. – Alexandrát néhány hónapja elrabolták. Nem számít, hogy miért, de amikor elvitték, tudod, hogy mit csinált?

Mirabelle tágra nyílt szemmel rázta a fejét.

– Csak ült ott abban a mocskos kis házikóban, azon a helyen, ahová tették, és várta, hogy valaki megmentse. Gondolod, hogy Elke is ezt tette volna? Liznek is ezt kellett volna tennie? Ott ülni és várni, hogy valaki más megmentse? Vegyél leckéket Elkétől, legyél olyan erős, amennyire csak tudsz, és tanulj meg mindent, amit csak tudsz! És ha egyszer eljön az idő, amikor megmentésre szorulsz, készen állsz majd arra, hogy megmentsd saját magadat, a fenébe is!

Mirabelle szemében hirtelen könnyek kezdtek csillogni.

– Sajnálom, Cyn! Én nem...

Cyn visszahúzódott, meglepődve és megdöbbenve a reakciótól.

– Nem rólad beszélek, Mirabelle! Gyerek voltál, amikor Jabril átfordított, ráadásul teljesen egyedül, úgy értem...

– Ó – szakította félbe Mirabelle. – Nem, tudom, hogy nem erre gondoltál! Tényleg, semmi baj! – Elhallgatott, mély levegőt vett, és letörölte a könnyeit.

– Ugye nem Jabril tanúja miatt aggódsz? Mert Raphael soha nem...

– Ó, nem! – biztosította Mirabelle gyorsan. – Nem aggódom emiatt. Csak minden olyan gyorsan történik. De igazad van. Elfogadom Elke ajánlatát, és erős leszek. Erősebb leszek, mint bárki gondolná rólam. Ma estétől kezdve.

 

****

 

Alexandra a zeneterem előtt várta őket. Egy karamellszínű, szinte katonai stílusú St. John kötött öltönyt viselt egy fekete kasmír garbó fölött. A testhez simuló szoknya rátapadt a vékony alakjára, egy St. Johnbéli nő tökéletes képe volt. Különös pillantást vetett Cynre. Olyan pillantást, amely miatt Cyn azt hitte, hogy Alexandra hallott minden szót, amit Mirabelle-nek mondott.

– Hát nem csodálatosan nézünk ki ma este? – jegyezte meg Alexandra, amikor közelebb értek. – Csodálatosan áll ez a szín rajtad, Cynthia!

Cyn automatikusan lenézett a saját ruhájára. Mély, dús smaragdzöld, csillogó nyers selyem, csónaknyakú, hosszú, szűkített ujjú ruha volt. Szándékosan választotta, mert tudta, hogy a szín kiemeli a szeme zöldjét, és a szegély kiemeli a hosszú lábait, amelyeket a tíz centis tűsarkú cipő még hosszabbá tett. Lehet, hogy nem tudta pontosan, mit akar tenni a Raphaellel való kapcsolatával, de átkozottul biztos akart lenni abban, hogy a férfi észreveszi őt.

– Menjünk a kocsimmal? – kérdezte Cyn. – Nem hiszem, hogy ezt a magassarkút egy erdei sétára tervezték volna.

Alexandra vidáman felnevetett, és megfordult, hogy elinduljon a földszintre.

– Kár, hogy nem vagy vámpír, Cynthia! Mirabelle-lel egyáltalán nem lenne semmi gondunk. – Visszafordult, és egy bizalmas pillantást vetett Mirabelle-re. – Ugye, drágám?

Mirabelle elvörösödött, és oldalról egy pillantást vetett Cynre. – A kocsi rendben van, Cyn. Nem akarok teljesen megizzadni, mielőtt még odaérnék. – Elhallgatott egy önkritikus nevetést hallatva. – Biztos vagyok benne, hogy bőven meg fogok izzadni, amikor az egész kezdődik! – Ne butáskodj! – mondta Alexandra könnyedén, megvárva, hogy Mirabelle utolérje, és összekulcsolta a karjukat. – Nem lesz semmi bajod! Ugye, Cynthia? – Ez utóbbit a válla fölött vetette hátra, miközben a két vámpír lefelé haladt a lépcsőn.

– Igen, Alexandra, így lesz – mondta Cyn. – Mirabelle rendben lesz!