26.-27.-28.-29.-30. Fejezet

 

26. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Malibu, Kalifornia

 

Éjfél felé járt, amikor Cyn a Land Roverével Raphael malibui birtokának bejárati kapujához ért. Az őr, aki egyike volt a hat nyilvánvalóan jelenlévő őrnek, biccentett Elkének, és felismerte Cynt, de azért alaposan átnézte a kocsit, és a homlokát ráncolva nézett, amikor meglátta Mirabelle-t az anyósülésen ülni. Raphael őrei túlságosan éberek voltak a birtok elleni múlt havi támadás után, és Cyn helyeselte az óvatosságukat.

– Alexandra már vár minket – biztosította Cyn.

Az őr idegesen pillantott Elke felé, aki nem szólt egy szót sem, csak ült és figyelte őt azokkal a halványszürke szemeivel, amelyek szinte fehérnek tűntek a kapu fényeinek halvány fényében. Az őr megállt, aztán úgy tűnt, hogy döntést hoz, és megvárta, amíg a társa leteszi a telefont az Alexandra őrségével folytatott beszélgetés befejeztével, mielőtt jelzett volna, hogy nyissák ki a kaput. Cyn hallotta, ahogy Elke halkan kuncog magában, miközben behajtott a birtokra, és rájött, hogy az őr azon tépelődött, hogy kövesse-e a rutint, vagy engedje át őket Elke jelenléte miatt. Jó jelnek vette, hogy a vámpírnő jól szórakozott. Bár, ha jobban belegondolt, ha Elke megsértődött volna, az őr valószínűleg a hátán fekve könyörgött volna az életéért. Elke nem véletlenül volt Raphael belső biztonsági csapatának tagja.

Elhajtott a letisztult, délnyugati vonalakkal rendelkező hatalmas főépület, és a végtelen medence mellett, elhaladt az eukaliptuszfák lombkoronája alatt, és odaért a kis tisztásra, ahol Alexandra saját rezidenciája állt. Ez egy francia kastély volt, egyenesen a 18. századból, borostyánnal borított falakkal és kék cseréptetővel. A kocsifelhajtó elkanyarodott a ház oldala mellett, és a konyhaajtóhoz vezetett, amely az egyetlen volt, amelyet valaha is használtak.

Cyn leparkolt, és Alexandra egyik biztonsági embere lépett a kocsihoz, amikor kiszálltak. Elke odasétált, és röviden tanácskozott vele, mielőtt visszament oda, ahol Cyn és Mirabelle várt.

– Ma este nincs több vásárlás, ugye? – kérdezte. Cyn néhány centivel magasabb volt Elkénél, és a vámpírnő tiltakozó fintorral nézett fel rá, mintha azt sugallta volna, próbáljon mást mondani.

Cyn elmosolyodott. Elke jó fej volt, de nem állt fenn annak a veszélye, hogy boltmániássá válik.

– Ma este nincs – értett vele egyet. – Mirabelle a birtokon marad, vagy itt, vagy a főépületben.

– Nagyszerű – mondta Elke, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mirabelle, majd beszélünk. Leighton... – Bizonytalanul tartott egy kis szünetet, és megelégedett azzal, hogy – mindegy. Valamiféle jelet adott Alexandra őrének, aztán már el is tűnt, végigszáguldva a felhajtón, gyorsabban eltűnt a fák alatti árnyékban, mint ahogy Cyn emberi szeme követni tudta volna.

Cyn is felsóhajtott. Ez egy ügyes trükk volt. Nem kevés alkalom jutott eszébe, amikor igazán jól jöhetett volna. Vigyorogva fordult Mirabelle felé.

– Gyere, Mirabelle, erre megyünk!

Átmentek a konyhán, majd egy hosszú folyosón, ahol Alexandra várta őket a széles lépcső aljánál, és nyilvánvalóan a drámai hatás kedvéért pózolt. Cyn meglátta őt, és megtorpant.

Amikor Alexandrát a múlt hónapban elrabolták, a forradalom előtti Párizs legrangosabb divatját viselte – egy díszes szaténruhát, csipkeborítással és egy olyan szoknyával, amely riasztóan kiemelkedett karcsú dereka két oldalán. Hosszú haja gondosan fésült és göndörített volt, sűrű fürtökben lógott a hátán. Minden körülötte a 18. századot sugározta. Még a villanyvilágítást is mellőzte a házban a gyertyákkal szemben, és minden szoba XVI. Lajos és a halálra ítélt udvarának stílusában volt berendezve – Cyn szerint túldíszítve.

De a dolgok megváltoztak. Az az Alexandra, aki ma este várta, hogy üdvözölje őt, bő fekete nadrágot viselt, és egy selyemblúzt, amely be volt tűrve lehetetlenül karcsú dereka mellett, és majdnem a nyakáig be volt gombolva. A blúz mélyvörös volt, mint egy remek cabernet, és kiemelte dús, csillogó fekete haját, amely még mindig hosszú volt, de most lazán lógott egy fekete bársony hajpánt mögött. Alexandra alacsony volt, magassarkúban is alig érte el az öt láb magasságot, és könnyen elmenne egy ápolt Beverly Hills-i feleségnek... rendkívül ápoltnak, mivel az arca egy tizenhat éves lányé volt. Elmosolyodott, és üdvözlésképpen mindkét kezét kinyújtotta.

– Cynthia – mondta melegen. – Annyira örülök, hogy úgy döntöttél, meglátogatsz. Már kérdezgettem Raphaelt, hogy mikor jössz.

Cyn a maga részéről kissé meglepődött. Nem ismerte olyan jól Alexandrát, egyetlen korábbi találkozásuk során nem váltott vele tíz szónál többet. De mivel Kalifornia legjobb iskoláiban tanult, Cyn tudta kezelni a helyzetet, és megfogta Alexandra felkínált kezét, udvariasan megszorította, mielőtt hátralépett volna, hogy Mirabelle-t maga mellé húzza.

– Alexandra, ő itt Mirabelle. Duncan valószínűleg mesélt neked valamit a helyzetéről.

Alexandra fekete szemei, amelyek annyira hasonlítottak a bátyjáéra, Raphaeléra, a fiatalabb vámpírra szegeződtek, és felmérték a takaros khaki nadrágot és a jólszabott blúzt, amely felváltotta a rosszul illeszkedő farmert és pólót.

– Mirabelle – mondta kegyesen, ha nem is pontosan ugyanazzal a melegséggel, mint ahogyan Cynt üdvözölte. – Üdvözöllek az otthonomban!

Mirabelle szégyenlősen elmosolyodott. – Köszönöm! Remélem, nem zavarunk!

– Ó, dehogy! Örülök a társaságnak! Most, hogy úgyszólván újra az élők sorába léptem – tette hozzá egy jelentőségteljes pillantást vetve Cyn irányába. – Nem is tudom, miért nem tettem meg hamarabb. Már csak a ruhák miatt is megérte volna a fáradságot. – Végigsimított a puha anyagon a karján. – Sokkal kényelmesebb... és nincs fűző! Tényleg tudok lélegezni! – Mély lélegzetet vett, mintha ezzel akarná bizonyítani szavai igazságát.

– Gyertek, menjünk fel az emeletre, a zeneszobába! – Alexandra feltette egyik aprócska lábát a lépcsőre, és megállt, hogy Cynhez forduljon. – Még mindig ez a kedvencem, bár egy kicsit átrendeztem.

Nem kicsit, és nem csak a zeneszobát rendezte át, gondolta Cyn, miközben Mirabelle-lel együtt követte őt a lépcsőn. A legszembetűnőbb különbség a ragyogó fény volt, amely egy hatalmas kristálycsillárból sugárzott, és színfoszlányokat vetett a halvány falakra. Eltűnt a mindent átitató gyertyaviasz átható illata és füstös nyoma. A díszes szatén falburkolatokat eltávolították, a falak újra a felszínre bukkantak, és olyan halvány színűre festették, amely alig volt több, mint a meleg arany pírja.

A zeneszobában még mindig kiemelt helyen állt a Steinway-zongora, de a törékeny antik asztalok és a szaténnal és brokáttal kárpitozott ülőgarnitúrák és székek, amelyek miatt még ez a tágas szoba is annyira zsúfoltnak látszott, eltűntek. Helyettük néhány jól megválasztott darab hangsúlyozta a kényelmet, párnákkal borított kanapé és székek. Friss virágok díszítették a kandallót, és lakberendezési lapok hevertek az alacsony dohányzóasztalon. Úgy látszik, Alexandra még nem fejezte be az átalakítást.

Mirabelle felkiáltott örömében, amikor meglátta a zongorát, és odasietett, megállt, mielőtt az ujjai megérintették volna a fényes fekete felületet.

– Szabad?

Alexandra bólintott, teljesen oly módon, ahogy egy előkelő hölgy szokott szívességet tenni, és Cyn elfordult, hogy leplezze a reakcióját. Néhány dolog, úgy tűnik, nem változott. A zongorához sétált, és figyelte, ahogy Mirabelle kissé mereven végigfuttatja az ujjait a billentyűkön.

– Az anyukám játszott – mondta Mirabelle halkan. – Gyerekkoromban vettem órákat, mielőtt... – A hangja elakadt, majd megkeményedett. – Jabril nem volt hajlandó zongorát tartani a házban; azt mondta, nem bírja elviselni a ricsajt. Ezek az ő szavai. Elajándékozta a zongorát. Az anyukám zongoráját.

Cyn felnézett, és látta, hogy Alexandra őt nézi.

– Kölcsönkérhetem Cynthiát egy pillanatra, Mirabelle? – kérdezte Alexandra.

Mirabelle összevont szemöldökkel koncentrált az ujjaira, miközben azok egy dallamot próbáltak játszani.

Cyn megérintette a vállát, és Mirabelle kérdő pillantására egy gyors, megnyugtató mosollyal válaszolt.

– Mindjárt visszajövünk – mondta.

Cyn követte Alexandrát végig a folyosón, és egy olyan szobába értek, amely egyfajta otthoni irodának volt berendezve.

– Az én nappalim – mondta Alexandra megremegő ajkakkal. – Az a fajta szoba, amelyet egy rendes hölgy a háztartási könyvei vezetéséhez, vagy a levelezései intézéséhez használna. Persze nem mintha nekem ilyesmivel kellene fáradnom. Raphael emberei mindenről gondoskodnak.

Tovább sétált, átvezette Cynt a szobán, és kiléptek egy impozáns erkélyre, amely a kastély elejére nézett.

– Megváltoztattál néhány dolgot – jegyezte meg Cyn, amikor kiléptek.

– Igen – mosolyodott el Alexandra halványan. – Néhány dolgot. Úgy éreztem, itt az ideje. Igazából már régen itt volt az ideje.

– Jól nézel ki!

Alexandra lenézett magára, majd vissza Cynre, a szája enyhén felgörbült az elégedettségtól. – Jól nézek ki, ugye? Nem vicceltem a ruhákkal kapcsolatban. Nem is tudom, miért küzdöttem olyan sokáig azokkal a szörnyű ruhákkal. – Elhallgatott, és miközben Mirabelle lelkes zongorajátékát hallgatta, kezével egy rosszalló mozdulatot tett. – Ő még gyerek!

– Tizenöt éves volt, amikor meghaltak a szülei, és a bíróság őt és a tízéves húgát átadta Jabril Karimnak. Tizennyolc éves és egy napos volt, amikor a férfi megerőszakolta és vámpírrá tette.

– Értem. És itt akar maradni?

– Szerintem még nem tudja.

Alexandra megfordult, hogy Cynt tanulmányozza. Bájos teremtés volt, de a mosolya nem őszinte volt, inkább valahogy kiszámított, mintha tetszés szerint ki- és bekapcsolható lenne.

– Tetszel nekem, Cynthia – mondta. – Nincs benned semmi színlelés, és az én életem már túl régóta csak színlelésből áll.

Odasétált az erkély széléhez, és finoman nekitámaszkodott a kőkorlátnak, hogy az alatta elterülő udvart bámulja. Fekete-fehér kockás márvánnyal volt kirakva, magas élősövény vette körül, amely megakadályozta, hogy bárki összetévessze a használt bejárattal. Alexandra hátrapillantott Cynre.

– Áruld el – mondta, és tekintete visszatért a feltűnő márványra –, mit gondolsz erről az udvarról?

Cyn a csípőjét a kőnek támasztotta, és a márványt bámulta, azon töprengve, mit mondjon. De hát Alexandra szerint ő nem volt egy „megjátszós” lány, nem igaz?

– Szerintem tényleg szörnyű – mondta.

Alexandra felnevetett, ez volt az első őszinte érzelem, amit Cyn hallott tőle. – Én is így gondolom – vallotta be a lány. – Bár egyszer a jobb időkre emlékeztetett, de azt hiszem, csak azért rakattam le, hogy lássam, Raphael is belemegy-e. Folyamatosan próbáltam találni valamit, amit majd visszautasít!

– Miért? – kérdezte Cyn nyíltan.

Alexandra elgondolkodott.

– Vannak testvéreid? Fiú vagy lány testvéreid?

– Egy féltestvérem van. Nem állunk közel egymáshoz.

– Raphael és én azok voltunk. Közel álltunk egymáshoz. Volt még két másik testvérünk, ikrek, akik sokkal idősebbek voltak, és elmentek, mielőtt elég idős lettem volna ahhoz, hogy hiányozni tudjanak. Mindig Raphael volt az, aki gondoskodott rólam, elkényeztetett, megvédett apánk haragjától és a környező tanyákon élő férfiaktól, akik apámmal alkudoztak értem, még az első vérzésem előtt. – Lazán megvonta a vállát. – Anyánk gyönyörű volt; természetesen rá hasonlítok. Raphael is, bár ő apánk tekintélyes termetével rendelkezik. – Ismét Cynre pillantott, felmérve annak reakcióját. – Az a szörnyű éjszaka oly régen volt – az az éjszaka, amikor megtámadták a családunkat, és Raphael és én vámpírrá váltunk. Most már nem tudom, hogy megváltoztatnám-e azokat az eseményeket, még ha tudnám is, de akkoriban gyűlöltem, amit velem tettek. Utáltam, amivé váltam. Raphaelt hibáztattam, amiért nem védett meg úgy, ahogy kellett volna, amiért nem mentett meg azoktól a lényektől. Mindenért. Tudtam, hogy még mindig él valahol, a vámpír Mesterem gúnyolódott velem ezzel az információval, mondván, hogy Raphael inkább az új úrnője szolgálatát választotta, minthogy évszázadokig egy haszontalan kishúggal terhelje magát. Ez persze hazugság volt. Most már tudom, hogy Raphael a szüleinkkel együtt engem is halottnak hitt. De én elhittem a hazugságot. Talán csak azért, mert el akartam hinni.

– Persze, Raphael végül megmentett, bár teljesen véletlenül történt. Egy párizsi tömlöcben talált rám a forradalom idején. Ott voltam, alig jobb, mint egy szajha, az utcán éltem, lopva, gyilkolva, férfiakat elcsábítva, hogy az uram és a többi gyermeke lecsapolhassa őket, nekem pedig maradjon a mocsok. És akkor megjelent Raphael – hatalmas, elegáns, Mester a saját erejéből. Végre a megmentésemre sietett, és én gyűlöltem őt ezért, mert ő soha nem adta meg magát, amiért ő soha nem süllyedt olyan mélyre, mint én.

Megfordult, háttal az udvarnak elegánsan megvonta a vállát. – Így hát megfizettettem vele. Olyan könnyű volt, mintha soha nem is lettünk volna szétválasztva. Tele volt bűntudattal, hogy olyan sokáig rabszolga voltam, hogy a csatornában éltem, míg ő finom ruhákba öltözött és puha ágyneműben aludt. És kétségbeesetten próbált kártolni. Nem volt semmi, amit ne tett volna meg, csak kérnem kellett. Végül tesztelni kezdtem az odaadását.

– Megtaláltad? – kérdezte Cyn.

– Mit?

– Valamit, amit nem akart neked megadni?

– Tudod, Cynthia, igen! Valójában nemrég.

– Mi volt az?

– Te!

– Mi? – Cyn ellépett az apró vámpírnőtől, hirtelen kényelmetlenül érezve magát.

Alexandra felnevetett a reakcióján.

– Azt mondtam a bátyámnak, hogy magányos vagyok. Matias halálával – meghalt, miközben próbált megvédeni engem, de ezt persze te is tudod –, nem maradt senkim. Csodáltalak téged, az erődet, a bátorságodat. Azt akartam, hogy a barátom, a társam légy!

– Felhívhattál volna telefonon is – jegyezte meg Cyn.

Alexandra egy apró, nagyon elégedett mosolyra húzta a száját.

– Ó, nem, te ezt nem érted! Azt akartam, hogy tegyen vámpírrá, hogy örökre a barátom lehess!

Cyn megdermedt, nem tudta, mit válaszoljon. De valami látszódhatott az arcán, mert Alexandra ismét felnevetett, teljesen elégedetten a reakciójával.

– Ó, ne aggódj, Cynthia! – mondta könnyedén. – Nemet mondott. – Aztán elkomolyodott, és elgondolkodva nézett a márványozott udvarra. – Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna a bátyámat olyan dühösnek, mint aznap este, rám meg pláne nem. Napokig nem szólt hozzám, és azután is csak azért, hogy közölje velem, ha bármi bajod történik miattam, személyesen fog karóba húzni!

Cyn arcán bizonyára látszott a kételye.

– Nagyon is komolyan gondolta, Cynthia. És nagyon boldogtalan lenne, ha tudná, hogy ma itt vagy; azt hiszem, még mindig nem egészen bízik bennem. – Megint az a bizalmas kis mosoly, mielőtt derűsen folytatta. – Azt mondták, holnap jön egy vállalkozó, hogy felszedje ezt a nevetséges márványt.

Cyn kényszeredetten felnevetett, megkönnyebbülve a témaváltástól. – Hát, hála Istennek!

– Tudod, hiányoztál neki! – mondta Alexandra, és átható pillantást vetett Cynre. – Soha nem láttam még, hogy a bátyámnak annyira hiányzott volna egy nő, vagy bárki, mint te, amikor be voltunk zárva ott fent, Coloradóban.

Cyn frusztráltan felsóhajtott.

– Tudod, kezd elegem lenni abból, hogy mindenki úgy tesz, mintha ez az én hibám lenne! Raphael lépett le, nem én!

– A férfiak bolondok, Cynthia! Ezt mostanra már biztosan tudod!

– Nekem mondod! – motyogta. A zeneteremből újabb lelkes zongorajáték hangzott. Mindkét nő felnézett.

– Talán Mirabelle értékelne néhány zongoraleckét – mondta Alexandra komoran.

Cyn összerezzent. – Jó ötlet! El tudlak érni a birtok telefonközpontján keresztül? – Amikor Alexandra bólintott, Cyn azt mondta: – Akkor majd jelentkezem. És Mirabelle-nek megvan a mobilszámom, ha bármire szüksége lenne. Köszönöm ezt, Alexandra!

– Igen, rendben. Talán mégiscsak lehetünk barátok!

Cyn kételkedett benne, de Mirabelle érdekében remélte, hogy barátságos viszonyban tudnak maradni. Legalábbis addig, amíg nem találnak ki valami hosszú távú megoldást a lány számára. Rámosolygott Alexandrára. Nem a vámpír volt az egyetlen, aki tudott mosolyt színlelni.

– Az jó lenne – hazudta.

Alexandra szemei mohó örömmel csillantak fel, mint egy gyereknek, aki a kedvenc édességével szemezget. Cyn hirtelen kényelmetlenül érezte magát, és ellépett a korlát mellől.

– Elköszönök Mirabelle-től, és máris indulok.

– Mi ez a sietség? – követte Alexandra Cyn mozdulatát, sőt, annyira közel lépett, hogy Cyn láthatta a gondosan felhordott sminkjének apró repedéseit.

– Cynthia! – Mirabelle ijedt hangja törte meg a hirtelen támadt feszültséget, és mindkét nő visszasietett a terembe.

 

27. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Téves riasztás volt – Mirabelle rosszul reagált Alexandra egyik vámpír biztonsági őrének hirtelen megjelenésére. A Jabril barlangját benépesítő neandervölgyiekhez szokott Mirabelle egy sarokban kuporgott, amikor Cyn újra belépett a zeneterembe. A vámpír őr majdnem annyira stresszes volt a helyzet miatt, mint Mirabelle. Mindössze néhány pillanatba telt, hogy megnyugtasson minden felet, de Cyn még ezt is sokallta. Nem tudott elég gyorsan eltűnni Alexandra közeléből. A régi Alexandra meglehetősen korszerűtlen volt. Emellett az új Alexandra mellett a Beverly Hills-i cápák gyerekes utánzatoknak tűntek.

Nem sokkal később Cyn maga mögött hagyta Malibut és a város nyugati részét, céltalanul hajtott fel-alá a Hollywood Boulevardon és a mellékutcákon, és időnként megállt, hogy rápillantson Liz képére. Mindig is úgy gondolta, hogy kellemetlen sokk lehet, amikor a látogatók felfedezik, hogy a világhírű Hollywood valójában L.A.-nek egy lepukkant része, ahol több kurva és hajléktalan él, mint filmsztár. Egy-két divatos szállodát leszámítva Cynnek nem jutott senki sem eszébe, akit ismert, vagy akiről tudta volna, hogy valóban Hollywoodban él. Hollywood Hillsben talán, magasan fent, ahol a kosz és a bűnözés nem volt több, mint pislákoló fények a távolban, de nem lent, magának Hollywoodnak a lepukkant lakói között. Az elszökött kamaszok ismert törzshelyein, a sötét zugokban, a forgalmas utcákon cirkált, ahol az autók lassítottak, és néha egy-egy fiatal lány vagy fiú beszállt egy-egy fuvarra, hogy megkeressen néhány dolcsit.

Az egész jelenettől lehangolódva, Cyn ismét nyugatnak fordult, és a mellékutcák és sikátorok felé vette az irányt, ahol egy fiatal lány meghúzódhatott, hogy kivárja az éjszakát. Útközben beütötte Luci számát, és reménykedett, hogy Liz bejelentkezett. Luci hangja szokatlanul zaklatottnak és türelmetlennek tűnt, amikor a telefonhoz ért, és Cyn kiabálást hallott a háttérben.

– Szükséged van ott erősítésre, Luce?

– Amire szükségem van, az egy ketrec és néhány erős bilincs! – csattant fel Luci, majd mély lélegzetet vett. – Ne is törődj vele! Kemény éjszaka volt. Holnap jobb lesz. Van valami nyoma az eltűnt lányodnak?

– Semmi nyoma, de még alig kezdtem keresni. Tegnap késő este végre találkoztam Eckhoffal, és belenéztem az... hmmm... aktákba. Egészen biztos vagyok benne, hogy a zsaruk rossz nyomon járnak, de senki sem fog rám hallgatni. Legalábbis addig nem, amíg nem találok valami bizonyítékot. Azon is dolgozom. – Cyn egy stoptáblához ért, és körülnézett; már majdnem az egyik gyilkossági helyszínnél volt. Az agyán végigcikázott az összes ok, amiért egyenesen tovább kellene hajtania. Későre járt; fáradt volt; ez nem az ő dolga volt. Mi a franc! – Majd visszahívlak, Luce!

Letette a kagylót, és balra kanyarodott, a lehető legközelebb parkolt a helyszínhez, ahol még viszonylag biztos volt benne, hogy a kocsija még mindig egyben lesz, mire visszaér. Az út hátralévő részét gyalog tette meg, nagyon is tudatában lévén a körülötte lévő éjszakának, egyik kezét a kabátja alá csúsztatta, és kioldotta a válltokjának biztonsági pántját. Nem számított semmiféle problémára, de ezen a környéken jobb volt biztosra menni.

Könnyen megtalálta a helyszínt. A körúttól néhány saroknyira volt, egy rövid sikátorban, amelyet a kisboltok használtak az árufeltöltéshez és a szemétszállításhoz. A sikátor sötét volt, és nagyjából olyan szaga volt, mint a sikátoroknak mindenhol, szemét szag, átszőve a kétségbeesés és a vizelet szagával. Elővett egy mini zseblámpát, és leguggolt, hogy tanulmányozza a környéket.

– Nem úgy nézel ki, mint egy zsaru!

Cyn megpördült, ahogy a testetlen hang előbukkant az árnyékból, jobb keze reflexszerűen a fegyvere markolatához nyúlt. Egy fiú lépett a gyér fénybe, talán tizenhat éves lehetett, vékony és alultáplált, mint az összes többi. A szeme körül zúzódás látszott, az ujján a bütykök lehorzsolódtak. Nyilvánvalóan verekedett nemrég. Valószínűleg nem először, és nem is utoljára.

– Azért, mert nem vagyok az – mondta Cyn nyugodtan, a keze ellazult, a tekintete pedig visszatért a hetekkel ezelőtti tetthelyre.

– Itt halt meg Joni – mondta a fiú.

Cyn felnézett. – Ismerted őt?

– Persze! Mindenki ismerte Jonit. Sokat lógott erre, mindig volt pénze, és hajlandó volt megosztani.

– Mit osztott meg? – kérdezte Cyn, és arra gondolt, hogy valószínűleg drogokról van szó, mert eszébe jutott, hogy a holttesteken látható jelei voltak a droghasználatnak.

– Főleg ételt – mondta a fiú, meglepve a lányt. – Joni néha berúgott, de nem drogozott. Volt néhány törzsvendége, öreg fickók, akik szerettek megdugni egy kislányt, és nem bánták, ha ezért egy kis pluszt kell fizetniük.

– Igen – sóhajtott fel Cyn, túlságosan is ismerte a történetet. – Gondolod, hogy talán az egyik ügyfele ölte meg?

– Lehet, de elég későn történt. Majdnem reggel.

Cyn gyorsan átfutotta, amire emlékezett az aktából. Az áldozatot erről a helyszínről egy névtelen hívó jelentette a 911-nek.

– Honnan tudod, hogy hány óra lehetett?

– Én találtam rá. Mellette ültem, amíg a zsaruk meg nem jöttek.

Cyn szíve kihagyott egy ütemet. Nem volt a jelentésben, hogy lett volna szemtanú.

– Láttad, ki tette?

– Nem láttam. De hallottam. Azt hiszem, elijesztettem a fickót.

– Mit hallottál?

A kölyök hirtelen gyanakodva nézett rá. – Miért kérdezel ennyit, ha nem zsaru vagy?

– Magánnyomozó vagyok. – Elővett egy névjegykártyát, és átnyújtotta. – Egy családtag bérelt fel, hogy kiderítsem, mi folyik itt! – Ez nem volt teljesen hazugság.

A fiú a kártyára hunyorgott, majd vissza Cynre. – Olyasmi, mint az a varázslós fickó, a Harry Dresdenes könyvekből?

– Olyasmi, de varázslat nélkül. Szóval, élt még, amikor ideértél?

– Nem hiszem. – Fáradt szomorúság jelent meg a vonásain, és elfordította a tekintetét. – Legalábbis nem sokáig.

– Mit hallottál, mielőtt rátaláltál?

– Egy autót és nagy zajt, mintha valami nagyot dobtak volna a szemétbe. Elmentem megnézni, hogy mi az, mert néha az emberek jó dolgokat is kidobnak, tudod? Szép autó volt, úgyhogy gondoltam, talán valami jó dolog lehet.

– Láttad a kocsit?

– Nem, de meg lehetett állapítani. A motornak sima és halk hangja volt, és amikor becsukódtak az ajtók, azt a kellemes, csapódó hangot lehetett hallani, nem mindenféle zörgést meg ilyen szarságokat.

Figyelmes, gondolta Cyn, okos. Egy pillanatra kétségbeesést érzett, és ezredszerre is feltette a kérdést, hogy a társadalom miért dobja el ezeket a gyerekeket.

– És akkor mi történt?

– Ahogy mondtam, szerintem a fickó biztosan meghallotta, hogy jövök. Elég gyorsan hajtott el, még a gumijai is füstöltek. – A föld felé mutatott, Cyn pedig odasétált, és leguggolt, hogy alaposan szemügyre vegye a nehezen kivehető, vastag fekete csíkokat.

– Ha nem láttad, honnan tudod, hogy egy fickó volt?

A fiú egy kicsit elgondolkodott a kérdésén. – Csak gondoltam, azt hiszem – mondta végül. – Úgy értem... nem mindig azok?

– Ők?

– Tudod, a sorozatgyilkosok, azok a fickók, akik kurvákat nyírnak ki.

Cyn elgondolkodott. – Te hívtad a 911-et?

– Hogyan? – gúnyolódott.

– Akkor honnan tudták a zsaruk, hogy jönniük kell?

A fiú megvonta a vállát. – Gondolom, valaki más hívta őket.

– Beszéltél a rendőrökkel? Elmondtad nekik, hogy mit láttál?

– Kurvára nem! Leléptem, amikor meghallottam a szirénákat. Nem mentem messzire, hátha nem ide jönnek, de aztán mégis idejöttek, szóval... – Ismét megvonta a vállát.

Cyn a földet bámulta, erősen gondolkodva. Valószínűleg a gyilkos hívta őket. És miért tett ilyet? Mert még napfelkelte előtt jelenteni akarta, mert azt akarta, hogy a zsaruk azt higgyék, vámpír a tettes. Lassan felállt, és a hátizsákjába nyúlt.

– Mikor ettél utoljára? – kérdezte lazán.

Újabb vállrándítás.

Cyn előhúzott néhány McDonaldsos ajándékutalványt, Liz fényképével együtt. Átnyújtotta neki a kuponokat. – Szerezz magadnak valami kaját, osztd szét, ha akarod, de mindenképpen egyél belőle te magad is! – Megfordította a fényképet. – Láttad ezt a lányt?

A fiú ránézett a fényképre, de nem szólt semmit.

– Nem fogod elhinni, de segíteni próbálok neki.

– Honnan tudjam ezt?

– Nem tudhatod! Figyelj, megértem, ha nem akarsz velem beszélni, de... – Megtalálta Luci egyik névjegykártyáját, és odanyújtotta. – Ha látod a lányt a képen, add meg neki ezt a számot! Mondd meg neki, hogy hívjon fel! Mondd meg neki, hogy Mirabelle szerint itt az ideje, hogy a tehenek hazatérjenek! Ez nagyon fontos! Tudni fogja, mit jelent!

A fiú olyan pillantást vetett Cynre, amelyből kiderült, hogy kételkedik a józan eszében. – Tehenek?

– Igen, tudom, de azért mondd meg neki! Mármint ha találkozol vele.

A srác tanulmányozta Luci névjegykártyáját, amelyen a szökevénymenhelyről szóló információk szerepeltek. – Hallottam már erről a helyről – mondta a kártyára mutatva.

– Igen?

– Állítólag rendben van.

– Így igaz!

– Talán én is felhívhatnám?

– Persze! – Cyn átnyújtott még néhány kártyát. – Mindig van hely.

– Nem mondom, hogy fel fogom hívni!

– Nem. De csak a biztonság kedvéért.

– Így van! Csak a biztonság kedvéért!

Cyn elsétált, arra gondolva, hogy talán elmegy a menhelyre, de tudta, hogy valószínűleg nem fog. De remélte, hogy legalább az étkezési kuponokat felhasználja, és nem cseréli el piára vagy drogra. Nem mentheted meg mindet, Cyn!

Lassan, fáradtan és elbátortalanodva sétált vissza a kocsijához. Utálta a szökéses ügyeket. Ezek a kölykök soha nem akartak beszélni senkivel, és erre jó okuk is volt, de ez sokkal nehezebbé tette a munkáját, amikor tényleg segíteni akart. Odaért a Land Roverhez, és a zárak csippanva kinyíltak. A hátizsákját átdobta az ülésen. Másrészt ez a gyerek mintha felismerte volna Liz képét. Talán továbbadja az üzenetet. Talán, ha Liz megtudná, hogy a nővére keresi, jelentkezne. Talán.

A felkelő nap egészen Malibuig a visszapillantó tükörben ragyogott. Megkönnyebbülten húzódott be a garázs hűvös sötétségébe, és becsukta maga mögött az ajtót, kizárva a nappali fényt. Tíz perccel később már a saját ágyában feküdt, és az óceán csendes hangjai altatták el. Azt mondta magának, hogy nem érdekli, álmodik-e vagy sem. De ez hazugság volt.

 

28. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Kevesebb mint egy órával később felébredt, és homályos emlékei voltak egy helikopterről, amely a parton berregett. Bosszúsan elfordult a nyitott ajtótól, és felhúzta a takarót, eltökélten, hogy visszasüllyed az öntudatlanságba. A harmadik nyugtalan forgolódás után megadta magát, és undorodva dobta vissza a takarót. Soha többé nem tudott visszaaludni, ha egyszer felébredt, és az agya kavarogni kezdett.

Az ágy szélén ülve, könyökét a térdére támasztva, ujjaival hátratúrta a haját, és káromkodva felállt. Akár csinálhatna is valamit. Talán később még szundíthat egyet. Most viszont kávéra volt szüksége. Sok-sok kávéra. Egyedül volt a lakásban, nem volt rajta más ruha, csak a póló, amiben aludt. Lement a konyhába, ahol két csésze kávé után még a harmadikba is bele kellett kezdenie, mire az agya eléggé kitisztult ahhoz, hogy bármilyen értelmes tevékenységre koncentrálhasson. Egy homályos pillantás után, villogó fényt látott a konyhában, és rájött, hogy a telefonja akar mondani valamit. Megnyomta a hangposta gyorshívóját.

Egy bourbon simaságú, déli akcentusú hang áradt belőle.

– Szia, Cyn, Nick vagyok! Kezdek egy kicsit aggódni, drágám! Már egy ideje nem láttalak. Hívj fel!

Nick egy régi barát volt. Valójában több és kevesebb, mint egy barát. Barát extrákkal. Kettejüknek már régóta tartó megállapodása volt, amely kölcsönösen nagyon kielégítő volt, mind fizikailag, mind érzelmileg. Nick a másik parton élt, és mindig felhívta, amikor a városban járt. Az évek során mindketten élvezték a nagyszerű szexet mindenféle kötelezettség nélkül, és mindketten szabadon továbbléphettek, ha találkoztak valakivel, akivel szerettek volna több időt tölteni. Amikor a többi kapcsolatuk kifulladt, ahogy az mindig is történt, a régi kényelem mindig várta őket. A Raphaellel való viszony olyan gyorsan jött és ment, hogy Cynnek még csak esélye sem volt arra, hogy elmondja Nicknek, és a seb még mindig túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy valaki másra gondoljon. Nick, mivel nem tudta, időközben hagyott néhányat a szokásos üzeneteiből, de a lány soha nem hívta vissza. De most... Most mi van, Cyn?

Tárcsázott. Kétszer csörgött, mielőtt a férfi felvette volna.

– Hát, épp ideje volt, Leighton! Hol a fenében voltál?

– Én is örülök, hogy beszélhetünk, Nicky!

– Igen, igen! Gyerünk, Cyn! Már aggódtam!

– Igazad van. Sajnálom!

– De azért barátok vagyunk, igaz?

– Igen! Mondtam, hogy sajnálom!

– Szóval, mi a baj? Nagy ügy, ami minden idődet elveszi? Találkoztál egy új pasival, és őrülten szerelmes vagy? De akkor boldog lennél, és felhívnál. Gondolom, valaki összetörte a szívedet. Akarod, hogy megöljem helyetted?

Cyn felnevetett. – Lehet, hogy nehéz őt megölni.

– Igen? És lehet, hogy meglepnélek! Szóval, mi a helyzet? Jövő héten a városban leszek, ha szeretnél találkozni.

Cyn elhallgatott, elgondolkodott.

– Cyn, drágám, ha ennyit kell gondolkodnod rajta, akkor még nem állsz készen. A szemétláda! Mi lenne, ha csak néhány csontját törném össze?

– Nagyra értékelem az ajánlatot, Nicky. Mindkettőt. És igazad van, nem állok készen. Legalábbis még nem. De tudatni akartam veled, hogy minden rendben van.

– Hát, tényleg értékelem a hívást. Szóval legalább elfoglalt vagy? Ugye nem lógsz otthon, és eszed a fagyit egyenesen a dobozból? Mert kár lenne tönkretenni azt a szép seggedet.

– Jesszusom, Nicky! Már azt hittem, hogy aggódsz értem, és kiderült, hogy csak a seggem miatt.

– Nos, ez egy nagyon szép segg, drágám.

– Talán később elviszem a seggemet egy kis futásra a tengerparton. Talán letisztulnak a gondolataim, és segít kitalálni, hogyan juthatnék válaszokhoz.

– Szóval új ügyön dolgozol.

– Elszökött lány, a kedvencem. Nem! És hogy még érdekesebb legyen, egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban, és úgy tűnik, a szökött lányokat kedveli. Semmi nyomás!

– Azért még mindig elég jó kapcsolataid vannak a rendőrségnél, ugye? Ez talán segíthet valamit.

– A rendőrség nincs velem megelégedve az utóbbi időben. Még a rendes fickó is óvatoskodik. Kicsit beengedett, de egyelőre bezárta az ajtót. Ez elég frusztráló.

– Akkor beszélj a titkárnőjével vagy az alkalmazottjával, vagy akármije is van ezeknek a fickóknak. Én is ezt teszem. A titkárok mindent tudnak, ami történik, és ha kedvelnek téged, akkor beszélni fognak.

– Mivel a legtöbb titkárnő nőnemű, biztos vagyok benne, hogy ez neked nem jelent problémát!

– Hé, a hölgyek kedvelnek engem, mit mondhatnék?

Cyn nem válaszolt azonnal. – Tudod, Nicky – mondta elgondolkodva. – Végül is nem csak egy csinos arc vagy! Ez egy remek ötlet!

– Okéééé... Nem vagyok benne biztos, hogy ez most sértés vagy bók volt.

– Mindenképpen bók volt. Örülök, hogy felhívtalak!

– Igen, én is! Fogalmam sincs, miről beszélsz, de oké!

Cyn felnevetett. – Köszi, Nick! Majd jelentkezem.

– Tedd azt! És vigyázz arra az édes seggedre!

Cyn megszakította a kapcsolatot, majd felrohant az emeletre, hogy átkutassa a szekrényét. Megtalálta a papírt, amit Hartzler a zsebébe dugott, és széthajtotta. Szép nyomtatott betűkkel írta rá a nevét és egy mobiltelefonszámot. Megnézte az óráját. Túl korán volt ahhoz, hogy felhívjon egy olyan fickót, aki dolgozott az éjszaka. Talán mégiscsak kimegy a tengerpartra futni, hogy a változatosság kedvéért napfényt és friss levegőt szívjon. Mire visszaér, lezuhanyozik és felöltözik, Mr. Ian Hartzlernek már készülődnie kell a műszakjára a megye különleges para-intézményében. Pontosan ott, ahol Cyn látni akarta őt.

 

 

29. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

A nap már csak egy folt volt a ködbe burkolódzó naplementében, amikor Cyn ismét leparkolt a kétszintes téglaépület előtt. A nappal hideg és nyirkos volt, a napot teljesen eltakarták az alacsonyan lógó felhők. A futás után a gőzölgő zuhany alá ment, extra sokáig maradt a forró víz alatt, hogy megpróbáljon felmelegedni.

A biztonsági kamerák elfordultak, ahogy a nő felfelé haladt a para-létesítménybe vezető sétányon. A kamerák sokkal feltűnőbbek voltak nappali fényben, a mozgásuk szinte zavaró volt, ahogy követték a haladását. Az ajtó kinyílt, mielőtt megnyomhatta volna a csengőt.

– Ms. Leighton! – Hartzler hangja izgatottan remegett. Több mint lelkes volt, amikor Cyn felhívta korábban, és fojtottan elmondta neki, hogy megtiszteltetésnek veszi, hogy segíthet Lord Raphaelnek. Most is próbálta hűvösre venni a figurát, korlátozott sikerrel. Cyn még mindig kissé kiakadt tőle, de barátságosan mosolygott rá. Elvégre önként jelentkezett, hogy segít neki, jól tudva, hogy ez az állásába kerülhet, ha valaki rájön.

– Mr. Hartzler! Köszönöm, hogy beleegyezett, hogy találkozzunk!

– Ó, természetesen! – Óvatosan becsukta Cyn mögött az ajtót. – Ahogy a telefonban is mondtam, megtisztelő, hogy felkértek.

– Nos, azért köszönöm! Mint említettem, amit igazán szeretnék, az egy újabb lehetőség, hogy átnézzem az áldozatokról szóló aktákat. Természetesen az ügy aktái lennének az ideálisak, de megértem, hogy valószínűleg nincs hozzáférése...

– De nekem vannak ilyenjeim! – mondta lelkesen. – Jó, persze nem a legfrissebbek, és nem a gyilkossági nyomozók jelentései, de megvan az összes első jelentés, a helyszíni fotók, a tanúvallomások. Van egy barátom... – Elhallgatott, mintha tudatában lett volna annak, hogy olyasmit készül bevallani, ami határozottan ellentétes az eljárással, és valószínűleg bűncselekmény. – Nos, mondjuk úgy, nem én vagyok az egyetlen, aki szolgálni kíván.

Cyn pislogott. Szolgálni kíván?

– Remek, ez nagyszerű – mondta, és próbálta leplezni a kellemetlen érzését. – Akkor lefelé?

Hartzler ott állt és bámult rá, halvány szemei izzottak az izgalomtól. Elmosolyodott. – Igen, természetesen. A lépcsőn megyünk.

Lent, a saját birodalmában, a hullaházi technikus ismét hatékony és hozzáértő szakemberré változott. A szemei még mindig kissé túlságosan is közelről figyelték a nőt, és egy mosoly játszadozott az ajkán, de többnyire teljesen szakszerű volt.

– Előbb a holttestek vagy az akták? – A szavaiban volt egy csipetnyi kihívás. Mintha Cynnek bármit is bizonyítania kellene ennek a fickónak.

– Az akták, azt hiszem.

Kihúzott egy íróasztalfiókot, és kivett néhány mappát. – Ezek a saját aktáim, a halottkém feljegyzései és mindazok kombinációja, amiket más forrásokból sikerült összeszednem. Ezek bizalmasak, ugye érti, és semmilyen hivatalos értelemben nem léteznek!

– Természetesen – mormogta Cyn. Elvette a mappákat, és körülnézett, hogy keressen egy helyet, ahová leülhet.

– Használja az íróasztalom! – mondta Hartzler, és nagyvonalúan kihúzta a széket. – Szánjon rá annyi időt, amennyit csak akar!

 

****

 

Cyn leírta az utolsó jegyzetet, és becsukta az utolsó aktát. Egy egész sárga tömböt töltött meg jegyzetekkel és vázlatokkal, Hartzler pedig már régen megunta, és elkalandozott a saját feladataihoz. Úgy látszik, Cynt az ügyiratok olvasása közben nézni, mégsem volt olyan nagy megtiszteltetés.

A férfi sehol sem volt, amikor a lány áthaladt a folyosóra vezető dupla ajtón, ezért felment az emeletre, gondolva, hogy ott lesz. Lehet, hogy nem nagyon kedvelte a fickót, de az aktái elképesztően teljesek voltak, olyannyira teljesek, hogy azon tűnődött, vajon pontosan honnan szedhette az információit. Nem mintha számított volna. Az adatok rendkívül hasznosak voltak a számára, és ez volt minden, ami érdekelte.

A lépcső tetején lévő ajtó becsukódott mögötte, és hangokat hallott a folyosóról. Gondolta, hogy Hartzler lehet az, és abba az irányba indult, miközben már elő is kotorta a kulcsait a hátizsákjából.

– Mi a faszt keres ő itt?

Cyn felismerte a hangot, és megtévesztő mosollyal megpördült. – Én is örülök, hogy látlak, Santillo!

– Még egyszer kérdezem – mondta Charlie Santillo nyomozó, és nem foglalkozva Cynnel, Hartzlerre pillantott. – Mi a faszt keres ő itt?

Cyn megszólalt, mielőtt Hartzler mindkettőjüket bajba sodorhatta volna.

– Engedéllyel rendelkező magánnyomozó vagyok, Santillo, egy eltűnt lányt keresek. A megfelelő csatornákon keresztül engedélyt kértem és kaptam, hogy megnézhessem az ebben a létesítményben lévő ismeretlen nők holttesteit, hátha az egyikük az én lányom. Örömmel mondhatom, hogy nincs itt!

Santillo barátságtalan pillantást vetett rá.

– Legközelebb, ha látni akarod az egyik ügyemhez tartozó holttestet, Leighton, hívj fel, megértetted? Leszarom, hogy az apád milyen szálakat húzott meg, hogy idejuttasson, tudom, kinek dolgozol, és nem akarom, hogy az én ügyeimbe keveredj!

– Fogalmad sincs, hogy kinek dolgozom, Santillo! De hát sok minden másról sincs fogalmad, különösen ezekről a gyilkosságokról! – A nő szándékosan elfordult a férfitól. – Köszönöm, hogy időt szakított rám, Mr. Hartzler! Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni! – Elindult a folyosón az ajtó felé, de Santillo húsos keze megragadta a karját, és visszatartotta.

– Ez meg mi a faszt jelent?

Santillo egy-két centivel alacsonyabb volt nála, de a teste vaskos volt az izomtól és a zsírtól. Lenézett a férfi kezére, amivel megfogta a karját, majd szándékosan felfelé fordította a pillantását, hogy hideg tekintete találkozzon a férfiéval. A férfi keze elengedte.

– Elkaptuk a fiúdat, Leighton! Ezúttal nem fogja megúszni!

– Nincs semmid, Santillo, és alig várom, hogy lássam az arckifejezésed, amikor erre rájössz! – Újra elindult, de a férfi hangja ismét megállította.

– Mi van Carballóval, Leighton? Nem zavar, hogy azoknak a teremtményeknek dolgozol, akik meggyilkolták a jó barátodat, Benitát? Vagy talán éppen te segítettél nekik eltussolni az egészet, mi? Tudod, úgy hallottam, a vámpírokkal való szex átkozottul fantasztikus! Csak ennyi kell ahhoz, hogy megvegyenek téged, Leighton? Egy jó dugás?

Cyn megpördült a sarkán. – Erről van szó, Santillo? Megbántották az érzéseid? Teljesen alkalmatlannak érezted magad, amikor rájöttél, hogy Benita egy vérszívóval kefél helyetted? – A szándékosan durva szavakat édesen gondoskodó mosollyal adta elő. És elérte a kívánt hatást.

– Ribanc! – robbant fel Santillo, és addig csökkentette a távolságot, amíg a nő arcába nem ért. A szája az ebédre elfogyasztott fokhagyma szagától bűzlött, amit a menta gyengén fedett el, és Cyn orrlyukai összeszorultak a tiltakozástól, miközben tartotta magát.

– Miattad ölték meg Benitát, Leighton! Kiszipolyozták, és otthagyták az út mellett, és te még mindig véded azokat a szemeteket!

– Benita saját magát ölette meg! Sáros volt, és ezt te is tudod! Ahogy azt is tudod, hogy azokat a lányokat nem egy vámpír ölte meg! – Az ujjával a padló és az alatta lévő pince felé bökött.

Az izmok megfeszültek, ahogy a férfi keze ökölbe szorult az oldala mellett.

– Ne beszélj Benitáról! Ne merészeld!

Még többet mondott volna, de az ajtó kinyílt Cyn mögött, hogy beengedjen egy másik zsarut, valakit, akit Cyn nem ismert, de aki nyilvánvalóan jól ismerte Santillót. Vetett egy pillantást a helyzetre, és kettőjük közé lépett. Cyn inkább elhátrált egy lépést, minthogy nekilökje magát a férfi testének.

– Nyugalom, Charlie – mondta az érkező Santillónak. – Nem akarod ezt most elszúrni!

– Tudod, hogy ki ő? – lendült Santillo karja a nő irányába.

– Igen, tudom! És tudom, hogy nem éri meg, úgyhogy hagyd békén!

Cyn felborzolódott erre az elutasításra valakitől, akit nem is ismert, és kísértést érzett, hogy mégiscsak félrelökje a férfit az útból. De meglátta Hartzler sápadt arcát, ahogy figyeli őket a folyosó végéről, tágra nyílt és pánikba esett szemmel, és hirtelen eszébe jutott az igazi ok, amiért itt van. Tett még egy önkéntes lépést hátrafelé, és vakon nyúlt a mögötte lévő ajtógomb után.

– Még nincs vége, Leighton! – Santillo fojtott hangja követte őt.

– Hagyd abba! – mondta a másik zsaru. – Ne cseszd el ezt az egészet, ember!

Cyn hátrapillantott a válla fölött, gyorsan kinyitotta az ajtót, és elfordult, hogy távozzon. Ahogy kilépett, az ajtó becsapódott mögötte, de elég lassan ahhoz, hogy újra meghallja az ismeretlen zsaru hangját. – Mennyit tud?

– Semmit – csikorogta Santillo. – Azt állítja, hogy egy szökött gyerek miatt volt itt. Különben is, rajtam és rajtad kívül senki más nem...

Az ajtó becsukódott, elvágva a szavait. Cyn megállt a lépcső lábánál, és visszabámult az ablaktalan épületre. Santillo volt a vezető nyomozó ebben az ügyben. Ő volt az, aki miatt mindenki más is a vámpírgyilkosok útján indult el, ő volt az, aki addig nyomult, amíg ez lett az egyetlen nyom, amit bárki követett. Ha ezt megtörheti valami, nagyon szerette volna tudni, hogy mi az. Hartzler valószínűleg elmondaná neki, de ő már így is eléggé kitett magáért. Akarva-akaratlanul, az biztos, de nem akarta tovább erőltetni. Most nem. Később még szüksége lehet rá, és különben is, azokat a lányokat nem egy vámpír ölte meg. Ebben biztos volt. Ha Santillo megpróbálja ezt Raphaelre, vagy bármelyik vámpírjára kenni, nagy meglepetés fogja érni. És biztosan nem a jó fajtából.

 

 

30. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Későre járt, de megállt egy elektronikai boltnál, mielőtt még bezártak volna, és mindenki csúnyán nézett rá, kivéve az eladót, aki felírta a laptop és egy kártyás mobiltelefon megrendelését. Később majd elintézi, hogy Mirabelle kapjon egy számlásat is, de egyelőre a kártyás is megteszi. Mirabelle segíteni akart a húga keresésében, és Cyn kitalálta, hogyan teheti ezt meg anélkül, hogy még jobban elveszne, mint Liz. A hátsó ülésre dobta a vett cuccokat, és Malibu felé fordult.

Alexandra kastélya fényesen ki volt világítva, amikor Cyn befordult a felhajtó utolsó kanyarján. Lágy elektromos fény töltötte be az összes ablakot, amitől a formális épület melegnek és barátságosnak tűnt, olyan háznak, amilyet mindig mutattak azokban a nyálas ünnepi filmekben, kivéve, hogy az ablakban nem állt fa. Azon tűnődött, vajon Alexandra tervez-e idén karácsonyfát venni. Valószínűleg attól függött, hogy éppen melyik magazint olvassa akkor.

– Cyn! – Mirabelle akkor röppent ki a házból, amikor Cyn épp a vásárlásait pakolta ki. – Nem tudtam, hogy jössz! – mondta széles vigyorral az arcán.

– Látni akartam, hogy vagy. Minden rendben van itt?

– Határozottan! Ez egy olyan klassz ház, és az összes többi vámpír olyan barátságos. A srácok még a zongorázásommal is cukkolnak. Ó, és Alexandra és én már vásároltunk is! Tudtad, hogy szinte bármit megvehetsz az interneten, ha van hitelkártyád? Ha ezt tudtam volna, egy vagyont költöttem volna. Persze, ehhez hitelkártyát kellett volna szereznem, de fogadok, hogy Liz már rájött erre, és...

Cyn felemelte a kezét, már a hallgatástól is kifáradt.

– Nagyszerű! Ez szuper, Mirabelle! Sőt, van itt egy új laptop a számodra! – Kiemelte a nagy, szögletes dobozt a kocsijából, azzal a szándékkal, hogy ő maga viszi, de Mirabelle könnyedén kicsúsztatta a karjából. Ó, igen. Vámpír. – Azt akarom, hogy kezdj el lógni azokon az üzenőfalakon, amiket Lizzel használsz – mondta Cyn. – Küldj néhány üzenetet, hogy biztonságban vagy, és keresed őt! Vettem neked egy mobiltelefont is.

– Király! Köszi, Cyn! Megnéztem a szokásos fórumainkat; Alexandra megengedte, hogy használjam a számítógépét. De az első üzenet óta semmi sem történt. – Mirabelle aggódva vonta össze a szemöldökét.

– Igen, bár ez nem lep meg túlságosan. Lehet, hogy Liz számítógépe elveszett, vagy akár el is lophatták, vagy talán valahol egy széfbe tette biztonságos megőrzésre. Akárhogy is, bármelyik nap bejelentkezhet egy internetkávézóban vagy valaki más számítógépéről, és azt akarom, hogy várj rá!

Elindultak a ház felé, elhaladtak a márványudvart körülvevő sövény mellett. Cyn odapillantott, és látta, hogy a fényes márványt eltávolították, és egy poros földdarab maradt az érintetlen sövénnyel körülvéve.

– Jöttek a munkások, mi? – mondta.

Mirabelle megvonta a vállát. – Gondolom. Amikor ma este felébredtem, már ilyen volt. Alexandra azt mondta, hogy labirintust fog csináltatni. Mindig is azt gondoltam, hogy azok elég hátborzongatók.

Cyn ferde pillantást vetett Mirabelle-re, de a lány nyilvánvalóan nem vette észre az iróniát, hogy egy vámpír hátborzongatónak nevezi a labirintust.

– Ugyan már! – mondta. – Menjünk be, és állítsuk be számodra! A pokolba is, ha van itt vezeték nélküli hálózat, akkor hamarosan a ház bármelyik szobájából vásárolhatsz.

– Várj, amíg Alexandra meglátja. Ő is akar majd egyet. Már beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne, ha bármelyik szobából be tudnánk jelentkezni. Tudod, mert hatalmas átalakítást végez, és így tényleg abban a helyiségben lehetnénk, amin éppen dolgozunk.

– Szóval jól kijöttök egymással?

– Ó, igen! Teljes mértékben! – Mirabelle lehalkította a hangját, amikor beléptek a házba. – Kicsit rosszul érzem magam, hogy beköltöztem hozzá, de úgy tűnik, tényleg nem bánja. Szerintem eléggé magányos. Mindent elmesélt az életéről és Matiasról. Az a fickó, aki meghalt, miközben őt védte. Nagyon aranyosnak tűnt. Táncos volt, tudod...

– Nem, én nem...

– Európában, nem is tudom, úgy száz évvel ezelőtt, vagy valami ilyesmi, talán régebben. Mindenesetre olyan romantikus!

Cyn egyetértően bólintott, és elhallgatott, örült, hogy Mirabelle berendezkedett, és Cyn szabadon folytathatja az elszökött Elizabeth keresését.