10.-11.-12.-13. Fejezet

 

10. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

– A francba! – ült vissza Cyn a fejét ingatva.

– Igen, elég furcsa, mi?

– Nem, nem ezt a szót használnám! Hogyan?

– Már tervezte egy ideje. Tudod, gyűjtötte a pénzt és az egyéb szarságokat. Van egy hamis személyi igazolványa, ami szerint betöltötte a tizennyolc évet, így egyedül is felszállhat a repülőgépre. Pár hét múlva már egyébként sem lesz rá szüksége.

– Miért L.A.?

Kelly megvonta a vállát. – Miért ne? Az hasonló, mint Texas, nem igaz?

– Nem éppen!

– Nos, úgy értem, hogy süt a nap, meg minden, és mindenki tudja, hogy az emberek ott meglehetősen lazák, ezért úgy gondolta, könnyebb lesz munkát és lakást szerezni.

– Jamie is ment vele?

– Nem, össze is vesztek emiatt! Azt akarta, hogy Liz maradjon itt, de ő teljesen készen állt arra, hogy elhagyja Texast. Úgy értem, ez az az állam, amely Jabrilnak adta, akkor most miért bízna benne?

– Jamie miért nem akart vele menni?

– Az anyja miatt. Időnként ellenőrzi őt, és van egy kishúga is, aki a nagynénjével él. Azt hiszem, felelősnek érzi magát.

– Szóval Liz most egyedül van ott. Fel tudod venni vele a kapcsolatot?

– Meg szokta nézi azt a weboldalt, amit használunk, de... – A hangja elhalkult, és a tekintete nyugtalanul rebbent félre.

– De?

– Nem hallottam felőle. Úgy értem, még csak néhány nap telt el eddig, de az első napon hagyott egy üzenetet, és azóta nem hallottam felőle semmit!

– Tökéletes! Jó tervezés! – Cyn megdörzsölte fáradt szemeit, nem akart kifakadni Kellire, miközben próbálta nem elképzelni azt a sok mindent, ami egy egyedül lévő tizenhét éves lánnyal megtörténhet Los Angelesben. – Rendben, figyelj... – elhallgatott, amikor megcsördült a telefonja, és összevonta a szemöldökét a kijelzőn megjelenő számra. Ez egy helyi szám volt, de nem az, amit ő is ismert. Másrészt, biztosan nem a vámpírok hívták. Felvette a telefont. – Leighton!

– Ms. Leighton, itt Ramona Hewitt! Találkozhatunk?

Cyn szeme elkerekedett a meglepetéstől. Ez nem tartott sokáig.

– Persze – mondta Hewittnak. – Nevezze meg az időt és a helyet, lehetőleg még sötétedés előtt!

Hewitt hümmögve adott hangot egyetértésének.

– Hol szállt meg?

– A Four Seasonsben.

– Az jó! Megfelel. Van egy bár az előcsarnokban. Vehet egy közalkalmazottnak egy jól megérdemelt italt!

– Mikor?

– Legyen fél öt. A nap korán nyugszik ebben az évszakban.

– Ott leszek – egyezett bele Cyn.

Hewitt búcsúzás nélkül letette a kagylót, ezért Cyn eltette a telefont, és visszafordult Kellihez.

– Hol is tartottam?

– Gratulálni akartál nekem és Liznek a hihetetlen tervünkhöz!

– Valami ilyesmi, de ami történt, megtörtént. Ha értekezel Lizzel, azonnal felhívsz engem, megértetted? Megadom a mobilszámomat! – A nő beletúrt a hátizsákjába, és elővette az egyik saját névjegykártyáját, és írt még a hátoldalára, mielőtt átadta volna. – Ha valaki kérdezi, mondd meg, hogy akkor adtam oda, amikor a birtokon voltam. Ha eszedbe jutna bármi, ami segíthet nekem, ugye? Mondd meg Liznek, hogy hívjon fel, vagy adjon egy számot, amin felhívhatom. Hinni fog neked, ha elmondod neki, hogy bízhat bennem?

– Valószínűleg. Igen, azt hiszem.

– Rendben, de ha nem, akkor add meg neki ezt a címet! – Elmondta Kellinek a Jessica’s House címét, amelyet már a névjegy hátuljára is felírt. – Itt van a telefonszám is. Ez egy menedékhely tinédzserek számára L.A. nyugati oldalán, olyan vezeti, akiben megbízom, aki tökéletesen megbízható. Ha Liznek fuvarra van szüksége, hogy eljusson oda, arról is gondoskodnak.

– Te mit fogsz most csinálni?

– Az előbbi hívás Liz ügyintézőjétől érkezett. Úgy tűnik, mindenki egyetért abban, hogy Liz megbízott benne, ezért remélem, hogy tud valamit, amivel a segítségemre lehet. Ezt követően ki kell találnom, hogy csempésszem fel Mirabelle-t egy repülőre, majd visszatérek Kaliforniába, és akkor megkeresem a barátnődet, Lizt.

Kelli szemei akkorára kerekedtek, mint a csészealjak.

– Soha nem fogja elengedni! Mirabelle-t biztosan nem! Még ha Liz meg is ússza, már a kezében van Mirabelle és a pénze. Nem tudod, hogy mire képes, és mit fog vele tenni!

– Tulajdonképpen egészen jó elképzelésem van róla, de ki fogok találni valamit! Nem hagyhatom ott!

Kelli úgy nézett rá, mintha Cynnek egy újabb feje növekedett volna.

– Miért téged hívott? Úgy értem, úgy tűnik, hogy nem igazán kedveled a vámpírokat, akkor miért?

Cyn ismét felállt, az elméje már Mirabelle problémáján dolgozott.

– Ahogy már korábban is mondtam – mondta szétszórtan –, azt hitte, hogy felhasználhat engem, hogy bosszút álljon valaki máson. Sajnos az a valaki nem törődik velem, így nem fog neki bejönni, amit remél.

– A pasid, mi?

– Nem! – Cyn meglepetten nézett a lányra. – Ezt most miért mondtad?

– Mert úgy van! – mondta önelégülten. – Ez olyan pasis dolog.

– Mindegy! Figyelj, van mobilod, ugye?

– Persze!

– Add meg a számod! – Odalökte a tollat, és előkotort egy újabb névjegyet, majd figyelte, ahogy a lány gyerekes írással felírja a nevét és a számát, majd visszavette és megnézte. – Jó! Mennem kell! Rendben leszel?

– Semmi gond! Később találkozom néhány barátommal.

– Felhívsz, ha megtudsz valamit? Bármit!

– Igen!

– Oké! Nem tudom, meddig leszek még Houstonban, de a mobilomon elérsz, bárhol is vagyok! – Átvetette a vállán a hátitáskáját, és utoljára még egyszer Kellire nézett. – Köszönöm ezt, Kelli! Ez egy jó dolog!

Kelli elpirult, és lehajtotta a fejét.

– Nos, igen! Liz rendben van!

– Ahogy te is! Büszkévé tetted anyádat! – vigyorodott el a nő. – Később beszélünk!

Kisietett a múzeumból, és úgy vélte, még éppen maradt annyi ideje, hogy visszaérjen a szállodába és találkozzon Ramona Hewittal.

11. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Ramona Hewitt már az asztalnál ült, amikor Cyn megérkezett. A vártnál tovább tartott neki átjutni a városon, mert ellentétben a legtöbb ember által alkotott képpel Texasról – tágas és nyitott terek –, Houston egy forgalmas nagyváros volt.

Hewitt kimerültnek tűnt. A makulátlanul tiszta kék kosztümje gyűrött volt, és rendezett frizurájából egy halom fürt kiszabadult a merev fogságból. Egy pohár skót whisky volt előtte az asztalon.

– Remélem, ezt a számlámhoz íratta – mondta Cyn, és kihúzott egy széket, hogy leüljön.

– Igen.

– Jó! – Cyn jelzett a pincérnek, aki odasietett, miután kiszolgálta a szomszédos asztalt.

– Mit hozhatok, hölgyeim?

Cyn általában nem ivott alkoholt, de ma kivételt tett.

– Egy vodkát kérek jéggel, pár olajbogyóval és... – Hewittra nézett, de az ügyintéző megrázta a fejét. Cyn a skót whiskyre mutatott. – Hozzáírná ezt a számlámhoz, és kérem, tartsa még nyitva! Ó, és talán valami ennivalót is... – Felkapta a bár étlapját, és gyorsan átnézte, a választék láttán pedig egy kis grimaszt vágott. – Távol-keleti falatok, azt hiszem, bármi is legyen az! – A pincér bólintott, és elindult, útközben megállva egy másik asztalnál.

– Elég zsúfolt itt bent – jegyezte meg Cyn.

– Péntek van – mondta Hewitt. – Az emberek szeretik korán kezdeni a hétvégét. – Belekortyolt a whiskyjébe, és Cyn észrevette, hogy tisztán issza. Tehát igazi whiskyivó, Cyn nem erre számított. Hewitt inkább a sherry típusnak tűnt számára.

– Szóval, miért nem említette, hogy egyike a Jessica’s House alapítóinak? – kérdezte Hewitt.

Cyn megvonta a vállát.

– Mert nem vagyok az! Ez Luci gyereke, nem az enyém. Minden munkát ő végez. Én csak egy csekket írtam.

– Elég nagy összegű csekket.

– Nem nagyobb, mint Lucié. Már amikor a főiskolára jártunk az volt az álma, hogy létrehoz egy helyet, ahol a szökevény gyerekek biztonságban érezhetik magukat. Inkább megszállottság volt, de tényleg! Ez volt az egyetlen dolog, amiről beszélni tudott! Én nem voltam ennyire elkötelezett, de hittem Luciban és abban, amit csinálni akar. Én annyira nem kedvelem az embereket, ezért a könnyebbik utat választottam, és kiállítottam egy csekket.

– És magánnyomozó lett.

– Nos – jelent meg egy halvány mosoly Cyn ajkain –, előbb rendőr lettem. Luci ezt valószínűleg elmondta önnek. Főleg azért, hogy apámat bosszantsam, de egy ideig élveztem.

– De nem örökké.

– Nem. Nem örökké. Ahogy mondtam, nem igazán kedvelem az embereket. Jobban szeretek egyedül dolgozni!

Megérkezett a pincér az italával, és a hamarosan érkező étel ígéretével. Cyn megvárta, amíg a férfi távozik, aztán nagyot kortyolt a vodkájából, érezte, ahogy elsimítja a nap gubancait, kellemesen felmelegítette, ahogy lefelé csúszott.

– Nos, felhívott!

– Igen – mondta Hewitt. – Mennyit tud Jabril Karimról és a társaságáról?

– Azt hiszem, többet, mint a legtöbben, és kevesebbet, mint néhányan. Tudok a vámpírokról és általában a működésükről, a hierarchiájukról és hasonlókról. Jabrilnak igazi hatalma van a társadalmukban, mind személyes, mind politikai értelemben. Nem becsülném alá. De ami a két testvért illeti, Mirabelle-t és Elizabetht? Csak annyit tudok, amennyit elmondtak, ami nem sok. Azt viszont kétségtelenül állíthatom, hogy Mirabelle gyakorlatilag fogoly a házban, Jabril pedig a pénzét akarja, semmi mást. Ami a Hawthorn Trustöt illeti, az nyilvános, és feltételezem, hogy vannak magánvagyonok is. Amit nem tudok, az az, hogy Jabril hogyan jutott a lányhoz. Azt állítja, hogy ő Liz törvényes gyámja is, igaz ez?

– Igen, az! – Hewitt állkapcsa megfeszült a dühtől. – Talán nem hiszi el, de próbáltam megakadályozni, hogy ez történjen. Én voltam az eredeti ügyintéző, a Gyerekvédelmi szolgálat részéről, és határozottan elleneztem, hogy annak az istentelen teremtménynek ítéljék oda a két lány felügyeletét. Csak kisgyerekek voltak. Tizenöt és tíz évesek. Miféle rendszer az, ami egy ilyen szörnyeteg felügyeletére bízza ezeket a gyerekeket? Akkor sem értettem, és most sem értem. Még azután sem szólt senki egy szót sem, miután megtette Mirabelle-lel, amit tett, sima ügy! – A nő áthajolt az asztal felett, egyik ujjbegyét a hangsúly kedvéért a lakkozott fának nyomta. – A pénzről szól, ez az egész arról szól. Az egész rendszert megvásárolta és kifizette. Egy olyan okos fickó, mint Jabril – lehet, hogy nem kedvelem, de ravasz, mint egy kígyó –, tudja, hova tegye a pénzét, hogy a legtöbbet elérje. Azoknak a lányoknak esélyük sem volt!

– Nem volt más családtagjuk? Senki, akinek közelebbi a követelése?

– Egy féltestvér valahol Maine-ben, az apjuk első házasságából. Sok keserűség volt a váláskor, és ő jóval idősebb, mint a lányok. Felvettem vele a kapcsolatot, de nem igazán érdekelte. Az ember azt hitte volna, hogy már csak a pénz miatt is befogadja őket, de nem. Volt neki elég sajátja, azt hiszem. Vagy talán ő is egyike annak a tíz embernek a Földön, akit nem érdekel a pénz, nem tudom. Javasoltam a nevelőszülőket. Minden problémájuk ellenére jobb lett volna. De nem hiszem, hogy a bíró látta volna a jelentésemet. A volt felettesem vette át az ügyet, és a meghallgatást zárt ülésen tartották, a gyerekek magánéletének védelmére hivatkozva. – A nő felhorkant. – Inkább azért, hogy titokban tartsák az egész rohadt dolgot! Átadták a lányokat, és soha többé vissza sem néztek! A bíró egy évvel később nyugdíjba ment, szép kövér nyugdíjjal és egy nyaralóval a Bahamákon. A felettesem? Kapott egy remek új állást a polgármesteri hivatalban. Megvették és kifizették, azt mondom!

– Mi a helyzet a pénzzel? A szülőknek a Hawthorn Trustön kívül biztosan volt valamilyen, külön kiskorúaknak szánt vagyonkezelői alapjuk is. Ennyi pénzt nem lehet átadni gyerekeknek.

– Nem, valóban nem. A szülők okosak voltak. Nem hiszem, hogy arra számítottak, hogy Jabril Karim üti bele az orrát, de megtették, amit tudtak. A vagyonkezelői alap mindkét lányról gondoskodik, amíg be nem tölti a tizennyolcadik életévét; addig minden jövedelmet megkapnak, de az alaptőkéhez nem nyúlhatnak. Tizennyolc éves korukban mindegyikük megkapja az ötven százalékot. Mirabelle esetében ez gyakorlatilag azt jelenti, az összes vagyonát Jabril rendelkezésére bocsátja, mivel, ha jól tudom, a vámpírokat az irányítja, aki létrehozza őket. – Cyn bólintott, és Hewitt folytatta. – A szülők tettek bele egy kis csavart, valamit, ami segít a lányoknak egy kicsit felnőni, mielőtt elkezdenének saját döntéseket hozni. Ha bármelyikük meghal, mielőtt betölti a huszonötödik életévét, a vagyonkezelői alapból az ő része egyenesen a család jótékonysági alapítványához kerül. Más örököst nem lehet megnevezni, még a túlélő nővért sem!

– Valószínűleg ez az egyetlen oka annak, hogy Mirabelle még életben van!

– Ha ezt életnek nevezi! A törvény szerint igen, úgyhogy azt hiszem, csak ez számít, de amit azzal a lánnyal tett, az bűncselekmény. Egyszerűen bűncselekmény.

– És Liz azért szökött meg, mert Jabril ugyanezt akarja tenni vele, ha egyszer betölti a tizennyolcadik életévét?

– Így van! Ó, Jabril azt fogja állítani, hogy ez a lány döntése volt, pontosan úgy, ahogy Mirabelle-lel is tette, de ez nem így lesz. Ha valamit biztosan tudok, az az, hogy Elizabeth Hawthorn nem akar semmit sem Jabril Karimtól, sem más vámpírtól. Ő egy tökéletesen kedves fiatal nő, aki fel akar nőni, férjhez akar menni és gyerekeket szülni, mint minden más jó amerikai lány.

Cynnek mosolyognia kellett, miközben azon tűnődött, vajon mit gondolna Hewitt az ő döntéseiről, amelyeket az életében hozott. – Ez... – hallgatott el, amikor a pincér ismét megjelent, és egy ázsiai tapas-tálat csúsztatott az asztalukra, kisebb tányérokkal, szalvétákkal és evőeszközökkel együtt.

– Még egy italt?- biccentett a férfi Cyn majdnem üres poharára.

– Én nem kérek! – Újra Hewitt poharára pillantott. – Még egy whiskyt? Vagy valami mást?

– Még haza kell vezetnem – mondta Hewitt valódi sajnálkozással, és megrázta a fejét. – Maradok ennél az egynél.

– Akkor nincs más – mondta Cyn a pincérnek. A férfi újra elrohant, utat törve magának a tömegben, amely még sűrűbbé vált, mialatt ők ott ültek. Cyn bedobott valamit a szájába, ami remélhetőleg tojástekercs volt, és elgondolkodva rágcsálta, majd így szólt. – Oké! Nos, amit eddig elmondott, az nagyjából az, amire számítottam is. De amit igazán szeretnék tudni, hogy van-e valami ötlete, hogyan tudnám Mirabelle-t akár csak néhány órára is elválasztani tőle? Elég hosszú időre ahhoz, hogy felszálljon egy repülőre, és elinduljon Texasból.

Hewitt még döbbentebbnek tűnt, mint Kelli.

– Ezt a lényt nem szabad félvállról venni, Ms. Leighton!

– Cynthia – javasolta Cyn. – Vagy Cyn.

– Cynthia – helyesbített Hewitt. – Úgy vélem, ha keresztbe teszel Jabrilnak, elég kegyetlen tud lenni. Nem kevés versenytársa szenvedett kudarcot az évek során. Elég régóta van ezen a területen, és amennyire én tudom, némileg kellett változtatnia a szokásain, de a helyedben én nem számítanék az udvariasságára. Azok a csicsás modorok csak a külszín.

– Hiszek neked, de nekem is megvannak a saját forrásaim. Ha ki tudom vinni őt Jabril területéről, a Lord lehetőségei korlátozottak. És amint elérjük a Sziklás-hegységet, a keze eléggé meg lesz kötve. A vámpírok pokolian territoriálisak, és a nyugati főnök még a többinél is jobban.

– Attól tartok, ebben nem tudok segíteni, de mi a helyzet Elizabeth-tel? Ha elhagyod Texast...

– Liz Kaliforniában van.

– Kaliforniában? De hogyan...

– Egy barátja. Van esélye, hogy Liz kapcsolatban marad Mirabelle-lel?

– Nem tudom, hogyan. Láttad te is, milyen az a birtok. Én magam is próbáltam párszor találkozni Mirabelle-lel, de elutasítottak. Még üzenetet sem küldhettem, mondván, hogy nem akar senkit sem látni. Nem mintha ezt valaha is elhittem volna, de ha már elmúlt tizennyolc éves, nem volt jogköröm.

A pincér az asztalukra tette a számlás mappát egy mormogással. – Amikor csak készen áll. – Cyn gyorsan átnézte, és hozzáírta a szobájához.

– Majd kitalálok valamit – mondta. – Tudsz még valamit mondani?

– Azon kívül, hogy óvatos légy? – Hewitt megrázta a fejét, és elkezdte összeszedni a holmiját, hogy távozzon. – Jó kislányok ezek, mindketten. És a szüleik is jó, istenfélő emberek voltak. Jobbat érdemelnek annál, amit az élet adott nekik.

– Mint mi mindannyian? – Cyn felkapott néhány tojástekercsnek látszó dolgot, és felállt. A teremben azonnal megváltozott az emberek mozgása, ahogy az emberek helyezkedni kezdtek, hogy hozzájussanak az asztalához. – Valószínűleg nem beszélünk már, amíg L.A.-be nem érek, de utána megpróbállak majd tájékoztatni. És ha itt bármi felbukkan, felhívsz?

– Igen. – Hewitt felállt, és határozott, de barátságos kézfogásra nyújtotta a kezét. – Sok szerencsét kívánok, Cynthia! Imádkozni fogok érted és a lányokért!

Cyn nézte, ahogy Hewitt végigvonul az előcsarnokon a bejárati ajtók felé, figyelte, ahogy a kék kosztüm fölé felveszi a pufók, barna télikabátot, és időt szakít arra, hogy megálljon és felhúzza a cipzárt, mielőtt kilépne a fagyos szélbe. Megvárta, amíg az inas elő nem hozta a kocsiját, és Hewitt el nem indult, aztán sarkon fordult, és elindult a lift felé. Volt egy ötlete, hogyan szabadíthatná ki Mirabelle-t Jabril karmai közül, de ehhez sokkal jobban kell vágni az agyának, mint most. Fáradt volt, és még ez az egy ital is lelassította. Sok kávé és egy forró zuhany. Ez majd megteszi a hatását. De előbb fel kell hívnia egy vámpírt.

 

 

12. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Még van néhány óra, mire nyugaton lenyugszik a nap. Cyn egy vaskos, sárga lapos könyvvel töltötte az időt, jegyzetelt, próbálta előre felmérni, amire az elkövetkező órákban szüksége lehet. Amikor végre eljött a hívás ideje, a keze megremegett, ahogy beütötte a számot. De válaszokra volt szüksége, és ez volt az egyetlen hely, ahol tudta, hogy megkaphatja őket. Megkönnyebbült, amikor egy személytelen női hang válaszolt.

– Raphael Enterprises.

– Duncant, kérem!

– Megkérdezhetem, hogy ki keresi?

Gondolkozott, hogy hazudjon-e, de ez Duncan volt, Raphael első számú embere, a hadnagya és legközelebbi tanácsadója. Valószínűleg nem jönne a telefonhoz olyasvalakiért, akit nem ismer, ezért az igazat mondta.

– Cynthia Leighton.

– Egy pillanat! – Kicsit túl gyorsan mondta, mintha a nő már várta volna a hívását. Cyn gyomra rángatózott az idegességtől, miközben várakozott, rettegve attól, hogy egy bizonyos mézes-mázos hangot hall a vonal másik végén. De a mindig olyan udvarias, olyan rendes Duncan volt az, aki felvette a kagylót.

– Ms. Leighton, örülök, hogy hallok önről!

A hangja olyan őszintének hangzott, hogy Cyn valóban elhitte, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ez könnyeket csalt a szemébe, és dühösen elhessegette az érzelmeket.

– Duncan! Köszönöm, hogy beszélsz velem!

– De hát persze! Miért ne tenném? – A férfi értetlensége ismét őszinte volt, de mivel ez csak összezavarta Cynt, figyelmen kívül hagyta, és folytatta hívásának indokaival.

– Lenne néhány kérdésem. Kérdések, amelyekre talán nem akarsz válaszolni, de nekem tényleg szükségem van az információkra. Élet-halál kérdése, és ezt szó szerint értem.

– Veszélyben van? – kérdezte gyorsan.

– Nem, nem! Legalábbis nem jobban, mint máskor. Ismerhetsz! – viccelődött könnyedén, majd kijózanodott. – Ha egy fiatal vámpír, mondjuk öt éve született újjá... – alkalmazta az átalakulásra a vámpírok saját kifejezését – ...megpróbálja elhagyni az Atyja területét, az meg fogja érezni? Tudni fogja? – Szinte látta maga előtt, ahogy Duncan összevonja a szemöldökét, miközben hallgatta.

– Hány éves ez a fiatal vámpír? A tényleges életkora a születésétől számítva.

– Most huszonhárom, éppen csak betöltötte a tizennyolcat, amikor átváltozott.

– Jabril Karim – mondta komoran. – Honnan telefonál, Ms. Leighton?

– Miért kérdezi ezt mindenki folyton tőlem? Van egy munkám, Duncan! Az emberek alkalmaznak, én pedig oda megyek, ahová a munka visz!

– Ms. Leighton...

Cyn hallotta a tétovázást a férfi hangjában, hallotta, ahogy a kerekek forognak. – Ha Raphael jön a telefonhoz, leteszem, Duncan! Komolyan mondom!

– Nehéz helyzetbe hoz! – sóhajtott fel a férfi. – Miért nem vagyok meglepve? Igazam van? Texasban van? Ennyit legalább áruljon el!

– Igen – ismerte be a lány.

– Nem tudom, mi ütött Önbe, hogy ezzel foglalkozzon, de ez már nem számít. A lehető leghamarabb el kell onnan jönnie! Nem hiszem, hogy teljes egészében felfogta, mi forog kockán.

– Tudod mit, Duncan? Felejtsd el! Sajnálom, hogy felhívtalak! Mi van veletek? Jól van, dugtam párszor Raphaellel! De ő az, aki lelépett! Nem én! Ez nem jogosítja fel őt, vagy bármelyikőtöket, hogy megszabja az életem hátralévő részét. Oda megyek...

– Ms. Leighton...

– ...ahová csak akarok...

– Cynthia!

Cyn elhallgatott, és egy mély levegőt vett.

– Válaszolsz a kibaszott kérdésre vagy sem? Itt több forog kockán, mint Raphael farka!

Duncan visszafojtotta a nevetést.

– Hiányoztál, Cynthia! Bármi is történt, hiányoztál! Nagyon is. Ismételten arra kérlek, hogy azonnal hagyd el Texast, de... – A férfi felülkiabálta a nő feltörő tiltakozását. – De a szóban forgó fiatal nő – és ne sértegess azzal, hogy tagadod – nagyon régóta, nagyon fiatal korától kezdve Jabril befolyása alatt áll, és Jabril módszerei nem kíméletesek. Ha megtudja, hogy a lány el akar menni, minden erejével azon lesz, hogy megállítsa, függetlenül attól, hogy ennek milyen fizikai vagy egyéb következményei lesznek. Ne számíts a lány segítségére ebben, Cynthia! Még akkor sem tudná megadni, ha akarja is! Harcolni fog ellened!

– Mi van, ha nappal csinálom?

– Az lenne a legjobb! Fiatal még, és a nap sokkal erősebben hat rá. De Jabril soha nem fogja neked átengedni!

– Ezt bízd rám! Ha egyszer elhagyjuk a területét, gyengülni fog a hatalma?

– Természetesen, gyengülni fog! De nem fog eltűnni, amíg egy erősebb hatalom nem lép a helyébe.

A lány hallotta az elégedettséget a férfi hangjában.

– A francba!

– Úgy bizony!

– Elkábíthatom? Van bármi, ami beválik?

– Nem! A vírus túl gyorsan kiürít bármit is a szervezetéből ahhoz, hogy használjon. Azt kellene...

A férfi félbehagyta a mondatot, és Cyn egy bársonyos, mély hangot hallott a háttérben. A szíve megugrott, és hirtelen nehéz volt lélegezni.

– Uram... – hallotta Cyn, ahogy Duncan elkezdi. Nem hallgatta tovább.

– Viszlát, Duncan! – Letette a telefont. A mobilja szinte azonnal csörögni kezdett, de Cyn nem vette fel. Kísértést érzett, hogy kikapcsolja, de félt, hogy esetleg Kelli hívja, vagy akár maga Liz. Ezért rezgőre kapcsolta, és néhányszor végignézte, ahogy a telefon körbetáncol az asztalon, a tekintete nem hagyta el a kijelzőt, miközben az minden hívást hangpostára küldött. Végül elhallgatott. Anélkül, hogy meghallgatta volna, törölte az üzeneteket.

 

 

13. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Több órába és túl sok telefonhívásba telt, de végül Cyn talált olyan cégeket Houston környékén, amelyek rendelkeztek a terveihez szükséges felszereléssel és szolgáltatásokkal. Ezután végre odajutott a régóta esedékes zuhanyhoz, és addig állt a forró víz sugarai alatt, amíg a bőre élénk rózsaszínű nem lett, de hiába próbálta meggyőzni az izmait, hogy egy kicsit is lazítsanak. Végül feladva ezt, bebugyolálta magát a szálloda egyik nagy, bolyhos törölközőjébe, és megszárította a haját, majd elővette a sminkes táskáját, amit mindig bedobott a bőröndjébe, de csak ritkán használt. Nem vitte túlzásba, csak annyit kent fel, hogy kiemelje a szeme zöldjét, az arccsontja éles peremét. A ruháit is ugyanilyen gondosan választotta ki, nem a kényelem, hanem a hasznosság érdekében. Rövid, fekete bőrszoknyája a combjához simult, és kiemelte feszes fenekének ívét. Keményen megdolgozott azért, hogy ez így is maradjon, és nem volt rest kihasználni ezt a saját előnyére. Egy sötét türkizkék selyemblúzt vett fel hozzá, amelynek a nyakkivágása elég sokat megmutatott a dekoltázsából. Nem annyit, hogy kurvásan nézzen ki, de eleget ahhoz, hogy lazán provokatív legyen. A vállára rakott heveder kényelmetlenül illeszkedett a csúszós anyaghoz, de azért feltette. A fegyvere nélkül a közelébe sem megy Jabril Karimnak.

A bőrcsizmája megfelelő volt, a magas sarkok kihangsúlyozták a rövid szoknya alatti hosszú lábait. Mindezek fölé felhúzta a bőrkabátját, ujjai automatikusan megtalálták a rugós kés hűvös fémjét az egyik zseb alján. A fegyverek jók voltak, de a vámpírok gyorsak voltak, és ha valamire sürgősen lett volna szüksége... Nos, mindig jó, ha volt tartalék. Minden más a kis bőröndjébe került. Még egyszer utoljára körülnézett a szobában, átvetette a hátizsákját az egyik vállán, és kigurította a bőröndjét a folyosóra, a lifthez.

A bérelt jármű, amelyet telefonon rendelt, a szálloda előtt várta, egy lelkes fiatalemberrel együtt, aki nagy élvezettel mutatta be a nagy terepjáró különböző funkcióit, beleértve a minden képzeletet felülmúló luxuskényelmet és a pohártartók káprázatos sorát. Az egyetlen funkció, ami Cynt igazán érdekelte, az a fedélzeti navigációs rendszer és a feketére sötétített ablakok voltak. Azért választotta ezt a céget, mert a specialitása volt a magas rangú, névtelenségre vágyó ügyfeleknek történő bérbeadás.

Miután visszavitte a fiatalembert az irodájába – azt mondta, nem szükséges, de Cyn ragaszkodott hozzá –, bekapcsolta a GPS-t, és a Hawthorn Estate felé vette az irányt, amely már csak a nevében volt az, egyébként Jabril személyes odúja volt.

 

****

 

– Ez teljesen szabálytalan! – morogta az őr. – Lord Jabril Karim nem várja önt!

– Tudom – mondta a lány behízelgő mosollyal. – És sajnálom, de tényleg beszélnem kell vele, és ez nem várhat holnapig.

A férfi a homlokát ráncolta, majd egy durva „Egy pillanat” felkiáltással elfordult.

Amíg várakozott, Cyn megnézte az óráját, és mentálisan végiggondolta a következő körülbelül egy-két órát. Néhány perccel múlt hajnali öt óra, és a helyi újság szerint a következő napfelkelte fél nyolc körül lesz. Eléggé rövidre szabta az időt, de a legnagyobb félelme az volt, hogy elég időt ad Jabrilnak ahhoz, hogy utána jöjjön. Azzal, hogy minél közelebb járt a napfelkeltéhez, arra számított, hogy a vámpírlord nem fedez fel semmi rendellenességet, amíg holnap este fel nem ébred. Addigra már vagy minden a feje tetejére állt volna, vagy ha a szerencse mellé áll, ő és Mirabelle már a tengerparton élvezhették volna a kilátást Cyn lakásából.

Hallgatta, ahogy az őr beszél valakivel a házi telefonon, valószínűleg Asimmal. Az a férfi olyan lakájnak tűnt neki, aki a saját hatalmának fitogtatásaként ellenőrzi a nagyfőnökhöz való hozzáférést. Amikor az őr visszafordult, Cyn ragyogó mosollyal várakozott.

– Az uram fogadja önt.

Cyn küzdött a késztetéssel, hogy megforgassa a szemeit.

– Ez nagyon kedves, köszönöm szépen! – A kedvességre való törekvése nem váltott ki morgásnál többet válaszul, de a kapu kinyílt, és ez volt minden, ami Cynt igazán érdekelte.

Cyn a nagy terepjárót a kocsifelhajtó külső ívén parkolta le, ami távolabb volt a bejárati ajtótól, viszont közelebb a hátul lévő cselédlakhoz vezető ösvényhez. Remélte, hogy az ilyen dolgok nem számítanak majd, amikor eljön az indulás ideje, de sohasem lehetett tudni. A bejárati ajtó kinyílt, amikor a teraszhoz ért, és egy középkorú férfi jelent meg, aki az oldalt parkoló néhány autó felé tartott. Az arcbőre csillogott, és majdnem fehér haja annyira rövidre volt vágva, hogy jól látható volt rózsaszín fejbőre. Ez lehetett a másik magánnyomozó, akit Jabril felbérelt, az igazi. Ismerte a fajtáját. Volt katona, akinek valószínűleg volt otthon egy nagyon engedelmes és nagyon fiatal felesége, akit egy távoli szigetről hozott, valahonnan, ahol a nők még mindig alárendelték magukat a férfiaknak. Magában felnevetett. Több ilyen fickó is kellemetlenül meglepődött, amikor a kisegérből igazi amerikai nő lett. A férfi figyelmen kívül hagyta Cynt, egyetlen rávetett pillantás nélkül suhant el mellette.

Cyn a férfi után fordult, ahogy elhaladt mellette.

– Elizabeth Hawthornt keresi, ugye? – szólította meg.

A férfi megállt, élesen fordította vissza a fejét, hogy rábámuljon.

– Sikerrel járt? – kérdezte a nő.

A férfi dühös pillantást vetett valakire a válla fölött, odasétált a kocsijához, beszállt, és szó nélkül távozott.

– Látom, bárhová megy, mindenhol barátokat szerez!

Cyn gyomra összeszorult, de ügyelt rá, hogy semmi se látszódjon az arcán, amikor szembefordult Asimmal, aki az ajtóban állt.

– Asim – mondta. – Milyen jó újra látni téged!

A vámpír tekintete végigvándorolt a lány testén, megállt a rövid szoknya alatt látható hosszú, csupasz combon, mielőtt pillantása találkozott volna az övével.

– Így intézi az üzletet, Ms. Leighton? – A férfi arckifejezése pontosan elárulta neki, hogy szerinte mi lehet a munkája.

– Én mindig a feladathoz öltözöm, Asim! Bármi, ami beválik. Szeretnék újra beszélni Mirabelle-lel, ha lehetséges!

– Nem igazán számítottunk önre, és mindjárt hajnalodik – mondta őszintén a férfi, de Cyn csak kedvesen elmosolyodott. Ha valamiféle magyarázatot várt tőle, akkor jó sokáig várhat.

– Erre jöjjön! – csattant fel.

 

****

 

Jabril Karim hátradőlt az íróasztala mögött, és az összekuporodott fiatal nőt tanulmányozta. Semmi örömet nem okozott Mirabelle megbüntetése. A lány még csak látszólag sem próbált ellenállni, szinte még azelőtt megadta magát, hogy a férfi az első csapást mérte volna rá. Nem mintha lealacsonyodott volna odáig, hogy ténylegesen megüsse a nőt. Az túl durva lett volna, és a bizonyíték túlságosan is látható. Különben is, nem volt szüksége ilyen durva eszközökhöz folyamodni; mint az Atyja, egy gondolattal is képes volt fájdalmat okozni. A lány szépen meggörnyedt, ezt el kellett ismernie. Úgy gömbölyödött össze a sarokban, mint egy kutya, és úgy reszketett, hogy a szoba másik végéből is látni lehetett. A maga módján nagyon kielégítő, gondolta, és ez volt az egyetlen kielégülés, amit ma este eddig élvezhetett. Még nem is érkezett enni, amikor közbeszólt az üzlet, egy sürgős üzenet a szaúd-arábiai családja vezetőjétől, amely azonnali cselekvést követelt.

És most ez a dolog Elizabethtel. Az az idióta magánnyomozó, akit Asim bérelt fel, nem talált semmit – abszolút semmit. Kevesebb, mint két hét volt hátra a lány tizennyolcadik születésnapjáig, és úgy tűnt, hogy a lány köddé vált. Jabril évek óta várt erre a lehetőségre; megvesztegette és hízelgett a szükséges hatóságoknak, elviselte a tolakodó nyomozásaikat és ellenőrzéseiket. Kiérdemelte a jogot arra a vagyonra, amit a lány örökölt. Sőt, kiérdemelte a jogot magára a lányra is. Elizabeth sokkal több lelkierőt mutatott, mint az idősebb nővére, és Jabril nagyon várta már, hogy megtörje, hogy lássa, amint a lábai előtt mászik, és kegyelemért könyörög.

Dühösen ellökte magát az íróasztaltól, hátralökte a széket, és olyan gyorsan állt fel, hogy a kis Mirabelle a sarokban ijedten zihált fel. És most váratlanul megjelent Raphael szajhája, minden bizonnyal azért, hogy hasonló kudarcról számoljon be, nem mintha egyébként is bármi hasznosat várt volna tőle.

Halk kopogás hallatszott, és Asim surrant be a szobába, egy pillantást vetett urára, mielőtt teljesen kinyitotta volna az ajtót, hogy beengedje a Leighton nőt. Jabril ösztönösen megfeszült, amikor a nő belépett, és megérezte rajta Raphael halvány, de összetéveszthetetlen illatát, amely még mindig hozzátapadt a nő bőréhez, és az ereiben folyó vérhez. Az éhsége megnövekedett, ahogy a nő besétált a szobába, hosszú lábai selyemként csúsztak a rövid bőrszoknya alatt, a mellei szemérmetlenül kilátszottak. Elképzelte, milyen lenne, ha a lány alatta lenne, a lábai a csípője köré fonódnának, a farkával könyörtelenül döngetné, a fogai belemélyednének abba a sima nyakba, és forró vére végigömlene a torkán. A gondolattól felállt a farka, és még keményebb lett, amikor elképzelte Raphael dühét a birtokháborítás miatt. Persze aligha az ő hibája, hogy Raphael hagyta ezt a lányt védtelenül kóborolni. A másik vámpírlordnak tudnia kellett, mennyire csábító lehet a lány az ellenségei számára. Leeresztett szemhéja alól bámulta a nőt, és érezte, ahogy az agyarai kiemelkednek az ínyéből, ahogy reagálnak a teste éhségére.

– Ms. Leighton! – Ez inkább morgásként hangzott, mint amennyire Jabril akarta, és látta, ahogy a lány szeme kissé kitágul, ahogyan észrevette felizgulásának nyilvánvaló jeleit. Az illata megváltozott, megédesítette a félelem árnyéka, és ettől még jobban fokozódott a férfi izgalma. Egy szempillantás alatt rajta lehetne, jóval azelőtt, hogy észrevenné, hogy jön, jóval azelőtt, hogy előhúzhatná a puha melle mellé rejtett fegyvert.

Fél lépést tett előre, az elméje tele volt Leighton meztelen testéről szóló gondolatokkal, amint az megfeszül az övé alatt, ami reszket a szükségtől, a vére lefolyik a telt melleken, hogy aztán lenyalja, miközben a lány enyhülésért könyörög.

Mirabelle nyöszörgött, és a Leighton nő elugrott a férfi kinyújtott keze mellől, hogy leguggoljon amellé az ostoba lány mellé. Jabril dühösen vicsorgott, a fejében már formálódtak a büntető szavak. Megállt, és mély levegőt vett, hatalmas akaraterejével, ami az egyik legerősebb vámpírrá tette őt, erőt vett magán.

– Ms. Leighton! – A hangjában még mindig jelen volt némi remegés, ezért elhallgatott, hogy nyeljen egyet, mielőtt folytatta volna. – Ez váratlanul ért, és későre jár. Van valamije a számomra?

 

****

 

Cyn letérdelt a földre a nyöszörgő Mirabelle mellé, és küzdött, hogy levegőhöz jusson, amely hirtelen sűrűvé vált az egyenlő arányban megjelenő vágy és félelem elegyétől. Jabril a nevét morogta, és a lány rámeredt, látva a férfi szeme mögött kúszó sötét gondolatokat, az elegáns nadrágja alatt a nyilvánvalóan duzzadó erekciót. A férfi elmosolyodott, és amikor a telt ajkak visszahúzódtak, felfedték a teljesen leeresztett agyarakat. Félelmetes látvány volt. Cyn igyekezett nem kimutatni a félelmét, amikor a férfi egy lépéssel közelebb lépett, a fegyverére gondolt, és arra, hogy milyen gyorsan tud mozogni, de egy dologgal tisztában volt. Nem akarta, hogy a férfi újból hozzáérjen. Nem tudta, hogy ez miért volt olyan fontos, de a gyomra már a gondolattól is felfordult.

Jabril megismételte a nevét, aztán elhallgatott. Amikor legközelebb megszólalt, az agyarai eltűntek, a szeme szinte normálisan nézett ki.

Cyn Mirabelle-re pillantott, majd felállt, hogy szembenézzen a férfival.

– Köszönöm, hogy fogadott, uram! – mondta, és kényszerítette magát, hogy elfelejtse a férfi pillanatokkal ezelőtti izgalmát, és ne foglalkozzon a lábai mellett nyöszörgő lánnyal. – Tudom, hogy kevés az idő, de válthatnék néhány szót Mirabelle-lel? És esetleg vethetnék még egy pillantást Elizabeth holmijára? Beszéltem néhány emberrel, akik úgy vélik, hogy látták Mrs. Hewittal...

Jabril a homlokát ráncolta.

– Az ügyintéző – tette hozzá Asim.

– ...és talán van egy ötletem, hogy hol rejtőzhet. Mivel a nővérek közel állnak egymáshoz, eszembe jutott, hogy Elizabeth talán mondott valamit véletlenül Mirabelle-nek, vagy talán hagyott valamit egy zsebben vagy fiókban, ami segíthet leszűkíteni a nyomokat.

Cyn a légzésére koncentrált, miközben Jabril őt tanulmányozta.

– Az embereim semmit sem találtak! – mondta. – Nem látom, hogy miért gondolja, hogy esetleg...

Cyn elmosolyodott. – Mondjuk, uram, az én forrásaim némileg eltérnek az ön másik nyomozójának forrásaitól. Houston utcáin több száz gyerek, kamasz él; Elizabeth valószínűleg közöttük bujkál. Bármennyire is tapasztalt az ön embere kétségkívül az ilyesmiben, valószínűbb, hogy ezek a gyerekek inkább elmenekülnének előle, minthogy bármi hasznosat mondjanak neki!

– Azt akarja mondani, hogy Önnel beszélni fognak? – Asim nem is vette a fáradságot, hogy tagadja, hogy mást is felbéreltek.

– Ahogy már mondtam, Asim – mondta anélkül, hogy elvonta volna a figyelmét Jabrilról – én be tudok olvadni! Uram – folytatta –, biztos vagyok benne, hogy huszonnégy órán belül meg tudom fordítani ezt az ügyet, ha le tudom szűkíteni a keresést! Van rá esély, hogy Mirabelle...

– Rendben! – Csak ennyit mondott, de továbbra is szemrebbenés nélkül bámulta a nőt, miközben Mirabelle láthatólag fájdalmasan zihált, és talpra állt, lehajtott fejjel, a kezét szorosan az oldalához szorítva.

– Atyám! – suttogta a lány, tekintete a talpa közötti padlóra szegeződött.

– Mirabelle, úgy tűnik, Ms. Leighton nem végzett alapos munkát a legutóbbi látogatásakor. Megtennéd, hogy még egyszer elkíséred őt Elizabeth szobájába, kérlek!? – Cyn figyelmen kívül hagyta a szándékos sértést, jobban zavarta Mirabelle viselkedésének megváltozása, mint Jabril véleménye a képességeiről. Ha a fiatal nő korábban gyáva volt, most egyenesen rettegett.

– Igen, uram! – Mirabelle hangja alig hallatszott, ahogy az ajtóhoz oldalazott, anélkül, hogy egyszer is hátat fordított volna, vagy felemelte volna a tekintetét a padlóról.

– Azonnal térj is vissza, kincsem! Közeleg a napkelte! – Mirabelle összerezzent, mintha megütötték volna.

– Igen, uram! – suttogta újra.

Cyn visszafordult Jabril felé, az arcát teljesen kifejezéstelenül tartotta.

– Köszönöm, uram! – Valószínűleg többet kellett volna mondania, egy kicsit nyalnia a seggét, de most az egyetlen dolog, amit akart, az volt, hogy eltűnjön a szeme elől. Követte Mirabelle-t az ajtón keresztül, minden akaraterejét összeszedve hátat fordított a vámpírlordnak, nem volt hajlandó rabszolgaként kihátrálni. Baszódjon meg!

 

****

 

– Mit akar ez a nő? – horkant fel Jabril, amikor a két nő eltűnt.

– Mirabelle-lel akar beszélni, uram. Azt állítja, hogy tudhat valamit Elizabeth eltűnéséről, és az őr jelentése szerint nagyon állhatatos volt.

– Lehetséges, hogy talált valamit? – Jabril intett Asimnak, hogy kövesse, miközben a lift és a magánháreme felé lépkedett, sürgette az éhség.

– Nem valószínű! A nyomozó továbbra is biztos benne, hogy megtalálja a lányt, mielőtt túl késő lenne. Aligha hiszem, hogy Ms. Leighton jobb lenne. Ő egy gazdag ember elkényeztetett lánya, aki nyomozót játszik. Nem kétséges, hogy belefáradt a helyi éjszakai életbe, és szeretne valami ürügyet találni arra, hogy ejtse az ügyet, és hazamehessen.

– Lehet – mondta Jabril szórakozottan, amikor becsukódott a liftajtó. Az órájára pillantott, és csak az járt az eszében, hogy maradt még ideje egy-két rabszolga elfogyasztására, mielőtt megvirradna.

 

****

 

Mint ahogy korábban is, Mirabelle most is megállt az ajtó előtt, és mélyeket lélegzett. A korábbiaktól eltérően azonban nem érezte a felszabadultságot. Összegörnyedve állt, kezét ökölbe szorítva, zihálva kapkodta a levegőt. Cyn észrevette, hogy a lány sír, és kinyújtva a kezét, megérintette a vállát. Mirabelle összerezzent a gyengéd érintéstől, és elhátrált egy lépést.

– Sajnálom – mondta Mirabelle síri hangon. – Erre, kérem!

Cynthia a homlokát ráncolta, de néhány lépést csendben tett meg. – Mondd, Mirabelle – mondta társalogva. – Ha tűzvész lenne, és tíz másodperced lenne, hogy összeszedj mindent, ami jelent számodra valamit, mit vinnél magaddal?

Mirabelle döbbent pillantást vetett rá, mielőtt gyorsan félrenézett volna. Cyn először azt hitte, hogy nem fog válaszolni, de aztán azt mondta: – Semmit!

– Semmit?

– Már mindent elvett tőlem! Innen semmit sem akarok!

– Én is így gondoltam. Mi van Elizabethtel?

– Elizabeth elment. És remélem, ez így is marad. Ne vegye sértésnek, Ms. Leighton, de remélem, soha nem találja meg!

– Ó, már megtaláltam!

Mirabelle megtorpant, aztán kétségbeesett pillantással Cyn felé pördült.

– Nem adhatja át neki! Hát nem tudja, mit tenne?

Cyn egy apró mosolyt villantott a lányra.

– Gondolkozz, Mirabelle! Tudom, hogy van eszed, még ha ő nem is engedi, hogy használd! Miért lennék itt, és kutatnám át Elizabeth holmijait, ha már megtaláltam őt? Miért nem mondom el egyszerűen Jabrilnak, hogy hol van, és veszem fel a pénzemet?

Mirabelle fáradtan és zavarodottan ráncolta a homlokát.

– Nem tudom! – kiáltotta. – Kérem, ne... – Visszanyelt egy zokogást. – Kérem, ne játsszon velem! Mindig mindannyian ezt csinálják, ő is mindig csak ezt csinálja! És bánt engem! Ó, Istenem, annyira fáj! – A kezével eltakarta az arcát, majd hirtelen felemelte a fejét, és egyenesen Cynre nézett, a szemei izzottak a gyűlölettől. – Akarja tudni, mit tennék, ha tűz lenne ebben az átkozott házban? Elvágnám a saját torkomat, és nagyon remélném, hogy velem együtt mindenki hamuvá ég. Nincs itt semmi, amit érdemes lenne megmenteni, magamat is beleértve!

– Mirabelle! – szólt rá Cyn élesen, megijedve a lány szélsőséges érzelmi állapotától. Szüksége volt rá, hogy tisztán tudjon gondolkodni, ha azt akarta, hogy ez a terv működjön. – Mi történik, miután elmegyek innen reggel? Jabril akar majd találkozni veled, vagy egyedül maradsz, amíg be nem sötétedik?

– Mi van? – kérdezte a lány, akit láthatóan megzavart a témaváltoztatás. – Miért?

– Válaszolj a kérdésre! – követelte Cyn.

– Nem! Úgy értem, nem, nem akar majd találkozni velem. Valami nagy ügye volt korábban. Nem tudom, mi volt az, de nem jutott táplálékhoz. Szóval éhes. Ezért borult ki annyira, amikor bejöttél. Te ember vagy és nőstény, és az önuralma kicsúszott a kezéből. Ilyen közel a napfelkeltéhez, egyenesen a szállására megy, és tart egy kis vérorgiát, mielőtt lefekszik aludni.

– Szóval azt várják tőled, hogy egyedül térj vissza a szobádba? És senki más nem lesz ott?

– Nem. Senki, de miért...

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy ma estig el tudlak vinni Texasból?

Mirabelle szemei tágra nyíltak a félelemtől, mielőtt szinte összeroskadt a földön Cyn lábai előtt.

– Nem, nem! Nem szabad! Nem szabad ilyen dolgokról beszélnie! Meg fogja tudni, és bántani fog engem! Önhöz nem nyúlhat! Fél Öntől, vagy valami ilyesmi, de engem nagyon bántani fog! – A lány nyíltan zokogott, leült a földre, és szorosan átölelte magát.

Cyn mellé guggolt, és egyenesen a fülébe beszélt.

– Figyelj rám, Mirabelle! Ez a te esélyed! Megértetted? Nem adhatom vissza, amit elvett tőled! Nem adhatok neked férjet, gyerekeket és házat fehér kerítéssel, de adhatok egy esélyt az igazi életre. Valami jobbat, mint félelemben gubbasztani, és várni, hogy Jabril úgy döntsön, nincs már rád szüksége élve. Jabrilnál jobb Lordok is vannak, és jobb helyek is vannak, mint Texas. Ez a te esélyed, Mirabelle! Élj vele!

– Ő tudni fogja! – suttogta nyomorultul. – Nem fog elengedni!

– Így van – értett egyet Cyn. – Tudni fogja. De a nap... – nézett az órájára –, kevesebb, mint egy óra múlva felkel. Gondolom, a jó öreg Jabril mostanra már túlságosan el van foglalva a saját kényelmével, hogy a tiéddel törődjön. Gyere velem, és szállj be a kocsimba, a többit majd én elintézem!

– De hol fogok... a nap... Én még soha...

– Bízz bennem! Két perce még azt mondtad, hogy inkább hamuvá égnél, minthogy így élj! Szóval, mit veszíthetsz? Különben is, gondolj a cirkuszra, ha hagynám, hogy ez megtörténjen! Hogy a fenébe magyaráznám meg a kölcsönző cégnek?

Mirabelle fojtottan felnevetett. – Tényleg azt hiszi, hogy képes vagyok rá?

– Tudom, hogy képes vagy rá! – Cyn felállt, és kinyújtotta a kezét. – Most pedig tűnjünk el innen, mielőtt felkel a nap!

Mirabelle először Cyn arcára meredt, aztán a felajánlott kézre. Egész testében remegve felnyúlt, és az ujjait Cyn kezébe helyezte, végül erősen megragadta. Cyn talpra rántotta, és gyorsan megölelte. – Induljunk, bébi! Öreg az éjszaka.