54. Fejezet

Fordította: Szilvi

A Land Rover már jó ideje letért az autópályáról, elhagyta az utat is, és a kemény sivatagban döcögött. Mozgásuk végül megszűnt, és Cyn hallotta, ahogy a magánnyomozó motyog, miközben kimászik a vezetőülésből. Gyorsan vetett egy pillantást az ablakon kívülre. A semmi közepén parkoltak, a távolban egy kisváros fényei látszottak. A terepjáró halogén fényszórói hűvös négyszöget világítottak meg a földhöz közel, így nehéz volt bármit is látni a fényükön túl. A fehér hajú magánnyomozó a terepjáró oldalán állt, és a hátát dörzsölgette. Úgy látszott, a hosszú út fizikailag is megviselte.

– Próbáld meg itt hátul, te fasz! – vicsorgott Cyn.

Ismét bebújt az ülés háttámlája alá. A kezéről és a szájáról eltűnt a ragasztószalag, de a lába még mindig meg volt kötözve, az ujjai túlságosan is csúsztak a vértől és ügyetlenek voltak a fáradtságtól, hogy meg tudja fogni a többrétegű ragasztószalagot. Szóval a pokolba a lábával; nem volt szüksége a lábaira ahhoz, hogy lőjön a fegyverével, és Jabril bármelyik pillanatban itt lehet.

– Elizabeth – mondta halkan, és megrázta a fiatalabb nőt. – Ébredj fel, drágám! Arrébb kell húzódnod!

Elizabeth felriadt, és a szemei elkerekedtek a zavarodottságtól.

– Mi? Huh? – Küszködött, hogy felüljön, és Cyn látta, az arcán megjelenik a felismerés, hogy hol vannak, mielőtt nyögve visszaesett a padlóra.

Cyn egyetértett az érzéssel.

– Ez nagyjából összefoglalta a dolgot – mondta élénken. Mivel nem volt vesztegetni való ideje, mindkét kezével megragadta Liz karját, és sürgette, hogy távolodjon el az oldalsó rekesztől, ahol a fegyvereit tárolta.

– A kezed! – suttogta Liz döbbenten. – Hogy... Engem is ki tudsz oldozni? – A lány türelmetlenül kinyújtotta a kezét, és a homlokát ráncolta, amikor meglátta, hogy Cyn ujjain csorog a vér. – Mi történt? Istenem...

– Ne aggódj emiatt; vannak nagyobb problémáink is! Cseréljünk helyet! – Cyn ismét felpillantott, miközben egymás körül manővereztek, érezte, hogy a terepjáró enyhén ringatózik a mozgástól, de a fogvatartójuk elsétált a kocsitól, és a távolba bámult.

– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – motyogta, miközben az oldalsó rekesz szélét kaparászta. Végül sikerült meglazítania, és félrelökte, megkönnyebbülten felsóhajtva, amikor meglátta, hogy még mindig minden ott van, és azonnal a rekesz falához tépőzárral rögzített Spyderco összecsukható késért nyúlt. Először a saját lábát összefogó szalagot vágta el, majd egy gyors mozdulattal kiszabadította Liz kezét, és átadta neki a kést.

– Csináld a lábadat! – mondta szűkszavúan.

Ezután egy fekete vászontáskát ragadott meg, és széthúzta a cipzárt, hogy felfedjen két Sig Sauer kézifegyvert. Egyiket a másik után vette elő, gyors biztonsági ellenőrzést végezve mindkettőn, majd egy doboz 147-es Hydra-Shok lőszerért nyúlt. Ez volt az ő vámpírgyilkos töltete; befelé szép kis lyukat csinált, de kifelé nagyon nagy káoszt okozva távozott. Úgy gondolta, még egy vámpír sem bírná ki, ha az agya apró darabokra fröccsen. Ha mást nem is, de annyit elér, hogy legalább a földön feküdt volna elég ideig, hogy beledöfhesse a karót. Gyakorlott hatékonysággal csapta a tárat az első fegyverbe, és felvette a másodikat.

– Oké, itt nagy szarban vagyunk, Liz! – mondta gyorsan és halkan beszélve. – De még nem vagyunk a sírban! Lőttél már valaha pisztollyal?

Felnézve látta, hogy rettegés borítja a tinédzser arcát. Cyn abbahagyta, amit csinált, letette a fegyvert, és nyugodt lélegzetet vett. A pánik mindkettőjüket megölné.

– Figyelj rám, Liz! – mondta lassan. – Raphael már úton van. Érzem a fejemben, de nem tudom, milyen messze van, vagy mennyi időbe telik, amíg ideér. Akárhogy is, nem engedhetjük meg magunknak, hogy üljünk és várjunk, ezért szükségem van a segítségedre! – Vérrel borított ujjaiba fogta a lány remegő kezét. – Meg tudod ezt csinálni? Egyszer elég erős voltál ahhoz, hogy elmenekülj, meg tudod csinálni újra?

Liz arcán nagy könnycseppek kezdtek végiggördülni, és Cyn agyában már alternatív tervek jártak, amikor a lány hirtelen erősen viszonozta Cyn szorítását.

– Inkább meghalok, minthogy visszamenjek oda! – suttogta a lány. – Mondd meg, mit kell tennem!

– Jó kislány – sóhajtotta Cyn. – Oké! Lőttél már valaha fegyverrel? – ismételte meg a kérdést. Liz némán megrázta a fejét. Talán jobb lett volna, ha mindketten tudnának lőni, de az igazság az volt, hogy egy sima 9 mm-es lövés szart sem ér egy vámpírral szemben, és Cynnek esze ágában sem volt átadni egy rakás „különleges” lőszert egy kezdőnek. Túl könnyen lehet, hogy nem a megfelelő ember hal meg, beleértve mint Cynt, mint magát Lizt.

– Rendben! Direkt küzdelemben úgysem tudjuk legyőzni őket. Túl gyorsak és túl erősek, úgyhogy okosabbnak kell lennünk. Azt akarom, hogy harcolj! Sikíts, rúgj, harapj, nem érdekel, mit csinálsz, de ne add könnyen magadat! Jabril élve akar téged, de ő egy beteges fasz, úgyhogy valószínűleg megharap a pokolba is! – Cyn nem szépítgette a lehetőségeket. Azt akarta, hogy Liz dühös és harcra kész legyen, ne pedig hisztérikus, mert a nagy, gonosz vámpír kiszív belőle egy kis vért, vagy akár sok vért is.

– Ezt jegyezd meg, Liz! Lehet, hogy pokolian fájni fog, de nem fog megölni, és nem leszel tőle vámpír! Ehhez sokkal több kell, mint egyetlen harapás!

Cyn lehajolt, amikor a sötétség hirtelen fényárba borult. Az ülés fölött átkukucskálva látta, hogy három autó hajt el a terepjáró mellett, és a jármű hátuljával szemben, durva félkörben leparkolnak. Az egyik autó egy szép hosszú limuzin volt, és Cyn elég jól sejtette, ki ül a hátsó ülésen. Jabril testőreinek megjelenése megerősítette a sejtését, és hálát adott a sorsnak, hogy az óriás Calixto nincs a vámpírlorddal utazó biztonsági emberek között. A vámpírok kiugrottak a még mindig mozgó szedánokból, és elfoglalták a helyüket a limuzin körül, amikor a fehér hajú magánnyomozó odament, hogy üdvözölje a megbízóját.

Cyn elég sokáig figyelt, hogy lássa, amint előbukkan Asim, kezében egy fekete aktatáskával, aztán visszahuppant a csomagtartó padlójára, és néma könyörgést intézett Raphaelhez, hogy siessen.

– Jabril az – mondta Liznek, és igyekezett nyugodtnak tartani a hangját. – Asim van vele, és még egy csomó másik. Készen állsz erre?

– Nem! – remegett meg Liz hangja, és kétségbeesetten felkuncogott. – Van más választásom?

– Jó érv – suttogta Cyn, amikor meghallotta a közeledő lépések dübörgését.

Az ajtó felfelé lendült. – A hintójuk várja önöket, hölgyeim – mondta a magánnyomozó olyan mű jókedvvel, hogy Cyn gyomra felfordult. Jabril bizonyára rengeteg pénzt fizet ennek a seggfejnek.

A magánnyomozó először Lizt ragadta meg, és kirángatta a kocsiból. A szája tátva maradt, amikor meglátta az elvágott szalagot, és Cyn térdre gurult, felkészülve arra, hogy kihasználja a meglepetést. De Asim előreugrott, és azzal a hátborzongató vámpírgyorsasággal kapta el a nőt, és olyan könnyedén vette ki a kezéből a fegyvert, mintha gyerek lenne. A magánnyomozó szégyenkező nyögéssel nyugtázta Asim segítségét, és Cynre pillantott, mielőtt felemelte Elizabethet, hogy szembeforduljon a limuzinnal, amikor Jabril előbukkan a mélyéből.

– Ne tegye ezt – könyörgött Liz, miközben a magánnyomozó karjaiban forgolódott. – Hát nem tudja, mi ő, és mit fog tenni velem? – A lány mindent megtett, hogy a férfi nehezen tudja megtartani. Nem volt szükség arra, hogy megjátssza a hangjában lévő rettegést.

– A törvény szerint az övé vagy, kisasszony!

– Nem! Többé már nem! Tizennyolc éves vagyok. Ma van a születésnapom! Kérem, engedjen el! Meg fog ölni.

– Honnan tudjam, hogy az igazat mondod, hm? Miközben Mr. Jabril Karim ötvenezer okot adott arra, hogy higgyek neki.

– Te szemétláda! – sikoltott Liz. – Engedj el! – Ekkor a lány teljesen kiborult, csapkodott a karjával, rugdosta a férfit, még a fejét is előrecsapta, hogy megpróbálja fejbe találni. A magánnyomozó igyekezett megragadni, és a lány megharapta, elég erősen belemélyesztve a fogait, hogy vért fakasszon.

– Ribanc! – káromkodott. Felemelte húsos kezét, hogy megüsse, de Jabril egy laza mozdulattal közrefogta a magánnyomozó vastag öklét, és finoman az egyik kezébe zárta.

– Erre nem lesz szükség! – Egyik kezével megragadta Liz állát, és óvatosan megfordította, hogy ránézzen. Elmosolyodott.

Cyn tehetetlenül nézte, ahogy Liz megadta magát Jabril hatalmának, és azon tűnődött, miért gondolta valaha is, hogy képesek lesznek ellenállni neki. A vámpírlord halkan megszólalt, és Liz hozzáhajolt, úgy dörgölőzött hozzá, mint egy macska. Jabril a szeretet obszcén paródiájával átölelte a lányt, és a földre ereszkedett, könnyedén átölelve a lányt az ölében, miközben az agyarai előcsúsztak, és a száját a lány nyakára eresztette. Cyn elfordult, képtelen volt nézni, de Asim elfordította a fejét, és olyan szilárd erővel tartotta a lányt, ami váratlan volt attól a sovány, beesett mellkasú testtől.

A szemei lecsukódtak a látványtól, Asim pedig kuncogott.

– Azt gondoltad, hogy ellenállsz nekünk, Cynthia? – súgta a fülébe. Megerősítette a szorítását, egyik keze szuggesztíven végigsiklott a lány mellein és a hasán. Cyn nem foglalkozott azzal, hogy leplezze undorodó borzongását, és Asim hangja megkeményedett a dühtől. – Áruld el! – mondta, és kissé megrázta a nőt. – Azt hitted, hogy a csekély fegyvered árthat a mesteremnek?

– Tisztelettel, uram – szólalt meg a magánnyomozó a hátuk mögül, ahol Cyn rejtekhelyén turkált. – Az a fegyver elég nagy lőerővel bír. A ribanc tudja, mit csinál!

– Tényleg? – dorombolta Asim. Fejét a magánnyomozó felé rántotta. – Te ott! Segíts Lord Jabril Karimnak! Ha végzett a lánnyal, beteheted a limuzinba!

Cyn először azt hitte, hogy a magánnyomozó visszautasítja, de aztán elejtette a lőszeres dobozt, és néhány lépéssel közelebb lépett Jabrilhoz, miközben azt mormolta: – ...nem egy kibaszott szolga.

Cyn a hátát bámulta. Nem kellett látnia, mit csinál Jabril Lizzel. Tökéletesen hallotta a táplálkozásának hangjait.

– Igaz, amit mondott? – mormolta Asim a fülébe. – Meg tudnád ölni a mesteremet azzal a fegyverrel?

Cyn leküzdötte az ösztönös késztetést, hogy elhúzódjon a sziszegő lélegzetétől. – Valószínűleg. Legalábbis elég sokáig leterítené ahhoz, hogy karóba húzzam. Már alig vártam!

Asim két lélegzetvételnyi ideig hallgatott.

– Akkor tedd meg! – mondta olyan halkan, hogy a szavak alig voltak többek levegőnél.

Cyn döbbenten és gyanakodva dermedt meg. Megbízhat a vámpírban? Miért tenne ilyet? Másrészt, milyen választása volt?

– Miért nem teszed meg te? – lihegte a lány.

– Nem tehetem – mondta Asim egyszerű őszinteséggel. – Ő az Atyám, több évszázada a Mesterem. – A hangja halkabbá, meggyőzőbbé vált. – De te megteheted, Cynthia! – A vállával arra mutatott, ahol Liz rezzenéstelenül feküdt, miközben Jabril úgy nyalogatta a vért a nyakáról, mint egy kényes macska. – Nem éri meg megkockáztatni? Mit veszíthetsz?

Valóban mit, gondolta Cyn. Kinyitotta a száját, hogy egyetértsen, de aztán eszébe jutott valami, amit Raphael mondott neki az úrnője haláláról.

– Mi történik, ha meghal? Mi lesz a többiekkel? – biccentett Jabril vámpírkegyencei felé, akik különös éhséggel összpontosítottak arra, amit a Mesterük csinál.

– Gyengék. Majd én elintézem őket!

– Hogyan? – Élénken átfutott az agyán a látomás, ahogy Asim őt és Lizt a farkasok elé dobja.

Asim ismét felkuncogott.

– Annyira gyanakvó vagy! Nem vagyunk szövetségesek? – Egy vékony ujjával végigsimított a lány arcán. – Nem pazarolnék ilyen szépséget az ilyenekre. Nem, más áldozatra gondoltam! – pillantott a magánnyomozó hátára.

Cyn idegenkedett a férfi alkalmi kegyetlenségétől, de ha választani kellett közte és Liz között, vagy a magánnyomozó között, aki kiszolgáltatta őket a vámpíroknak...

– Mi történik Lizzel?

– Ő velem jön.

– Nem!

– De igen! – keményedett meg a hangja. – Elizabeth velem marad, te pedig szabadon elsétálsz! Ez az ajánlatom. Biztos lehetsz benne, hogy sokkal jobban fogok bánni vele, mint ahogy Jabril valaha is bánt Mirabelle-lel.

– Azt akarom, hogy Liz biztonságban legyen!

– Ahogy én is! Az idő fogytán van, Cynthia! Hamarosan befejezi, és az egyetlen esélyed addig lesz, amíg elvonja a figyelmét az etetés. Megegyeztünk?

Cyn nyelt egyet, fuldokolva a következő szótól. – Igen!

A fegyver a kezébe nyomódott, és a lány megfogta, ujjaival végigsimítva a felületén, ellenőrizve, hogy készen áll-e. Asim keze leesett róla, és a lány gyorsan elrándult tőle, a férfi legnagyobb mulatságára. Megvárta, amíg Jabril szája felemelkedik Liz sápadt bőréről, figyelte, ahogy a férfi hátraveti a fejét, hogy megízlelje a torkán legördülő vért. Egyetlen, sima mozdulattal felemelte a fegyvert, óvatosan célzott, és tüzelt. Az ujja gyors egymásutánban kétszer is meghúzta a ravaszt.

Jabril szemei az utolsó másodpercekben nyíltak ki, inkább ingerülten, mint riadtan, de még egy vámpírlord számára is túl késő volt. Két tökéletesen kerek lyuk jelent meg az orrnyereg felett, amelyek gyorsan megteltek vérrel, miközben a feje többi része elszállt. A robbanás erejétől hátrafelé zuhant, Liz kifordult élettelen karjaiból.

Jabril testőrei elég ideig dermedtek meg ahhoz, hogy Asim vámpírsebességgel felkapja Lizt, és a terepjáróba dobja. Cyn tett egy megszakított mozdulatot a magánnyomozó irányába, de Asim rádőlt Lizre, és ugyanazzal a mozdulattal a megzavarodott magánnyomozót a halott Jabril felé lökte. Cyn próbált figyelmeztetően felkiáltani, de el kellett rándulnia, amikor Asim lecsapta az ajtót.

Épp időben mászott vissza az ablakhoz, hogy lássa, amint Jabril több vámpírja térdre rogy, arcuk eltorzul a fájdalomtól és a bánattól. Mások állva maradtak, de alig-alig. Egyik oldalról a másik oldalra hintáztak, szemük üres volt és kimeredt, izmaik megfeszültek, ereik kidudorodtak, mintha valami szörnyű megterhelés alatt állnának. Egyikük hirtelen hátravetette a fejét és felüvöltött, kezeivel a saját haját tépte, nagy, véres darabokat tépve ki a fejbőréből. Mintha ez valamiféle jel lett volna, a többiek válaszul a saját testüket verték, arcukat az éjszakai ég felé fordítva, a gyász szörnyű kakofóniájában.

Az első hirtelen megfordult, a saját vére végigfolyt az arcán és a kezén, a feje lassan forgott balról jobbra, ahogy a környéket fürkészte, a szeme sárgán villogott a dühtől, amikor meglátta a rémült magánnyomozót, aki lassan elhátrált az autók köréből. A vámpír szája gonosz vigyorra nyílt, agyarai fehéren és élesen csillogtak. Újra felüvöltött, de már nem bánatában. Az őrjöngő vámpírok egy emberként fordultak meg.

És Cyn felsikoltott.

55. Fejezet

Fordította: Szilvi

Csendben száguldottak át az éjszakán, az egyetlen zaj az aszfalton guruló kerekek surrogása volt. Mivel más autó nem volt az úton, a vámpírvezetők kikapcsolták a fényszórókat, mert a holdfényben jobban láttak. Raphael gondolatai a messze előttük lévő úton jártak, ahol érezte, hogy Cyn minden egyes mérfölddel, amellyel közelebb került a határhoz, egyre kétségbeesettebbé válik. Biztosan tudta, hová viszik, és mi vár rá ott. Az emberei néhány mérfölddel ezelőtt minden kapcsolatot elvesztettek a külvilággal, belépve a hálózat nélküli vakfoltba. Furcsának találta, hogy ilyesmi még mindig létezhet egy olyan világban, ahol úgy tűnt, minden embernek van mobiltelefonja. Hallotta, ahogy Duncan káromkodik az orra alatt, miközben ismét megpróbált kapcsolatot teremteni.

– Nem számít, Duncan – mondta halkan. – Nagyon közel van!

– Uram... – kezdte Winona, de Raphael egy éles lélegzetvétellel félbeszakította. Hirtelen megmerevedett, a tekintete egyenesen előre szegeződött, a szemei olvadt ezüstként izzottak, miközben ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy megvédje az embereit a féktelen erő hirtelen áradása ellen.

– Jabril – morogta.

Winona szemei tágra nyíltak a zavarodottságtól, de Duncan megértette. – Meghalt? – kérdezte Duncan hitetlenkedve.

– Hamarosan – mondta Raphael szórakozottan, és igyekezett megtalálni Cynt Jabril halálhírének viharában. Felkapta a fejét, amikor Cyn rémült sikolya hirtelen áthatolt a zűrzavaron.

– Állj! – Olyan akaraterővel mondta, hogy mindhárom sofőr a fékre lépett, mielőtt még tudatosult volna bennük, hogy parancsot kaptak.

– Duncan! – mondta élesen Raphael, majd eltűnt, az ajtó nyitva lengett az elhaladása szellőjétől.

– Hozd a járműveket – parancsolta Duncan a meglepett Winonának, miközben elrobogott mellette, hogy kövesse Jurót, aki olyan dühvel tépte fel az utasoldali ajtót, hogy a fém még mindig nyikorgott a feszüléstől.

Pillanatok alatt kiürültek a járművek, és csak Winona és a sofőrök maradtak a kietlen úton.

56. Fejezet

Fordította: Szilvi

Cyn befogta a fülét, hogy ne hallja az őrjöngő vámpírok üvöltését. Csak azt kívánta, bárcsak el tudná szakítani elborzadt tekintetét a látványtól, ahogy Windle-t darabról darabra széttépik. A vámpírok letépdesték a húsdarabokat, szopogatták azokat, és egymással harcoltak a zsákmányért.

Egyedül Asim tűnt érintetlennek, aki mozdulatlanul állt, háttal a terepjárónak. Az egyik őrült vámpír a kocsi felé ugrott, és Cyn próbált átsikítani a torkában feljövő epe fölött. Ellökte magát az ablaktól, és az ülés háttámlájának támaszkodott, de Asim könnyedén visszaverte a támadót. A vámpírt egy másik vámpír karjaiba hajította, és nyugodtan nézte, ahogy a két vámpír újból tombolni kezd.

Úgy látszik, Asim terve Jabril csatlósainak kezelésére az volt, hogy hagyja, hogy elpusztítsák egymást, hogy ne neki kelljen.

Cyn néhány pillanatig még döbbenten bámult, aztán megrántotta magát, és mozgásba lendült. Nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy Asim hajlandó-e betartani az alkut, mert neki sem állt szándékában betartani a saját részét. Tényleg azt hitte, hogy átadja Lizt, hogy mentse magát? Persze, hogy azt hitte. Ez az a fickó volt, aki ebben a pillanatban hagyta, hogy a leendő alattvalói széttépjék egymást, hogy megkönnyítse az életét a következő néhány napban. Semmi, amit Asim tett, nem lepte meg Cynt.

A pillantása a fegyverre esett, amellyel Asim engedte neki, hogy megölje Jabrilt. Hát, majdnem semmi, gondolta. Átkutatta a rekeszt, amíg meg nem találta a második fegyvert a teli Hydra-Shok tárral, gyorsan ellenőrizte, és a háta mögé dugta a kabátja alá, majd az eszméletlen Liz felé fordult.

A nyaki seb már összeforrt, ami jellemző volt egy vámpírharapásra. A természet csodálatos dolog volt. Néha. Cyn megtapogatta a lány homlokát, és félresöpört egy szőke hajtincset. Hűvös volt, de száraz, és amikor ellenőrizte a pulzust, az erős volt. Jabrilnak sok tapasztalata volt a nők kiszívásában; tudta, mennyit vehet el anélkül, hogy kárt tenne az áldozatában. Még szerencse, hogy Lizre élve volt szüksége.

Cyn a kocsi előtti csendre lett figyelmes, és felnézve látta, hogy Asim egy térdelő vámpírra teszi a kezét. Ez Raphael szertartására emlékeztette Mirabelle-lel, és rájött, hogy nagyon valószínű, hogy Asim ugyanezt csinálja. Azon tűnődött, vajon Asim elég erős-e ahhoz, hogy megtartsa Jabril területét, de nem pazarolt túl sok energiát arra, hogy ezen aggódjon. Elvégre, ha rajta múlik, Jabril területének a mai este után is nagy szüksége lesz egy új Lordra.

Asim felemelte kezét legújabb kegyencének fejéről, vállai rövid időre megroskadtak a kimerültségtől. Az újonnan felesküdött vámpír térdelve maradt, enyhén ringatózva, lehunyt szemmel. Csak egy másik vámpír térdelt mellette, és ő még rosszabb állapotban volt, a sarkára támaszkodott, fejét félig öntudatlanul lógatva. Mindketten vérrel voltak fröcskölve, és kemény küzdelem nyomait viselték. Mintha tudatában lenne a lány vizsgálódásának, Asim megpördült, és a terepjáró felé lépkedett, a tekintete találkozott az övével már a távolban.

Cyn mély lélegzetvétellel acélozta meg magát. Az adrenalin megdobogtatta a szívét, a vére felgyorsult, és minden idegszála zakatolt. Küzdött a késztetés ellen, hogy megérintse a háta tövénél elrejtett fegyvert, ehelyett az ujjait arra a fegyverre szorította, amelyről Asim tudott, arra, amellyel megölte Jabrilt. Szem előtt tartotta, és még csak meg sem rezzent, amikor Asim a kocsihoz lépett, és felfelé húzta a nehéz ajtót. Gyorsabban, mint ahogy a lány követni tudta volna, a férfi előrehajolt, és kivette a kezéből a fegyvert, megfogva a csuklóját, és fájdalmasan megszorította.

– Ugye nem akarunk most semmilyen balesetet, Cynthia?

A férfi gyorsan elvigyorodott, majd a szájához emelte a lány kezét, és lenyalta a vérét, amely még mindig szivárgott a szétvagdosott ujjakból.

– Jabrilnak igaza volt! Finom a véred!

Cyn lenyelte az undorát, és inkább a férfira bámult.

– Elizabethnek orvosi segítségre van szüksége, egy kórházra!

A férfi figyelmen kívül hagyta, elengedte a kezét, és a karjaiba emelte Lizt.

– Tudod, mi történik, ha egy vámpírlord meghal, Cynthia? – kérdezte. A férfi tekintete a lányra siklott, majd körbejárta a holttestekkel borított sivatagot. – Úgy értem, ezen kívül – folytatta. – Tudod, hogyan választják ki az utódját? A gyilkosa mindent megörököl. A hatalmát, a területét. – Álmodozó mosollyal simogatta meg az öntudatlan Lizt. – Minden, ami Jabrilé volt, most az enyém!

– De nem te ölted meg! Hanem én!

Asim felnevetett. – Ki hinné ezt el? Jabrilé volt Mirabelle, de Elizabeth az enyém lesz! – A férfi tekintetét a nőre vetette, és az megkeményedett. – És te is, kedvesem! – Megnyalta az ajkát, mintha a lány vérének ízét élvezné. – Az én személyes háremem!

A lány meg sem lepődött. – Nem ez volt a megállapodásunk! – emlékeztette finoman.

– Nem, azt hiszem, nem – értett egyet a férfi. – Talán végül visszacseréllek Raphaelnél. Cserébe a támogatásáért. – Elmozdította Elizabethet a karjában, és Cyn felé rántotta a fejét. – Most már gyere! A többieket itt hagyjuk a napon! – Megfordult, és a várakozó limuzin felé sétált.

Cyn két lépést tett meg mögötte, elővette a második pisztolyt, és tüzelt. Három lövés a tarkójába. Bumm, bumm, bumm. Vigyázott, hogy a csövet felfelé és távolabb emelje, mint ahol Asim Lizt a vékony mellkasához szorította, de nem tudott segíteni az agy- és vérpermet ellen, ahogy a vámpír feje szétrobbant.

– Gondold át még egyszer, seggfej! – sziszegte a nő.

A friss vámpírlord a földre rogyott, elejtette Elizabethet, és ráesett a lányra. Cyn állt és nézte őt, nehezen lélegzett, szinte képtelen volt elhinni, hogy sikerült. A rémület egy rántásával eszébe jutott a többi vámpír, és megpördült, fegyverét lövésre készen tartva. De a sokk, hogy egy éjszaka alatt elvesztették második mesterüket is, túl sok volt az amúgy is legyengült vámpíroknak. Mindketten eszméletlenül feküdtek a földön.

Cyn fáradtan felsóhajtott, és azon tűnődött, honnan lesz ereje befejezni a ma esti munkát. Előrehajolt, kezét a térdére támasztotta, tudta, hogy ha leül, soha többé nem fog felállni. Végül, mivel túl gyenge volt ahhoz, hogy Elizabethet a Land Roverhez vigye, elvonszolta Asim testét a többiekhez, a terepjáró hátuljából elővett egy takarót, és betakarta az eszméletlen lányt ott, ahol feküdt. Aztán kényszerítette magát, hogy továbbmenjen, hogy körbesétáljon a tisztáson, és szisztematikusan golyót eresszen az ott lévő összes vámpír agyába.

Visszatérve a Land Rover csomagtartójához, felcsapott egy újabb fegyvertáskát. Ez bőrből készült, vajpuha és fényűző tapintású, elegáns mintával díszített. Belsejében négy könnyű, géppel csiszolt fa karó volt, mindegyiknek a hegye egy-egy hajtogatott acélszúró éllel. Gyönyörűek és halálosak voltak, kifejezetten neki tervezte őket egy késkészítő, aki büszke volt a termékére, és bonyolult mintákat vésett minden egyes penge oldalára, ahol az a fába markolt. Erő kellett ahhoz, hogy egy fa karót átdöfjön egy vámpír mellkasán. Az acél megkönnyítette a dolgot.

Bámulta a karókat, aztán megragadta mind a négyet, és visszatért hátborzongató feladatához. Egy vámpír sem volt halott, ha még volt teste. Nem akart mást, csak porhalmokat a sivatag talaján.

Nem sokkal később, Cyn az utolsó áldozatának maradványai mellett guggolt, egyik kezében fegyverrel, a másikban karóval. Körülötte a vámpírpor halmok lágyan mozogni kezdtek, ahogy hűvös szél fújt át a sivatagon. Mintha a veszély követte volna a szelet, az éjszaka hirtelen sötétebbé és fenyegetéssel telivé vált. Megpördült. Az autók fényszórói által vetett szűk fénykörön túl megmozdultak az árnyak, maguk köré tekerték az éjszakát, és egyre közelebb húzódtak. Cyn szorosabban markolta a fegyvereit, ajka vad vicsorgásra görbült.

A szél egyre erősebben fújt, kegyetlenül csapkodva az autókat. Cyn haját az arcába fújta a szél, és türelmetlen mozdulattal félresöpörte, miközben bámulta, ahogy a viharból előtűnik egy fekete forgószél, amely feketébb volt, mint a körülötte lévő éjszaka, gyorsabban mozgott, felszívva a sötétséget, ahogy közeledett. Felállt, és közelebb ment oda, ahol Liz magatehetetlenül feküdt, a szíve hevesen dobogott, a szája kiszáradt a félelemtől.

Az éjféli szél az autók között fújt. Cyn felemelte a fegyverét. És az árnyak elvonultak.

Juro jelent meg először, Raphael és a fegyver közé állt, amelyet Cyn remegő fél kézzel tartott. Raphael felemelte a kezét, és Juro félreállt.

– Lubimaya – mondta Raphael szomorúan. – Sajnálom, hogy elkéstünk!

Cyn pislogott. A karjai az oldala mellé hullottak, a fegyvereket, amelyeket eddig olyan hatékonyan használt, hirtelen túl nehéz volt tartani. A feje lehorgadt, és elesett volna, de Raphael elkapta, és a karjaiban ringatta, miközben a vámpírjai hitetlenkedve bámulták, hogy egy emberi nő mekkora kárt okozott.

57. Fejezet

Fordította: Szilvi

Cyn hallotta, ahogy a helikopter rotorjai kint leállnak, miközben az ajtók becsukódtak, és elindult a lift. Raphael a falnak támaszkodott, és némán figyelte a nőt. Nem sokat mondott, mióta rátalált a lányra a vámpírpor halmok között a sivatagban. Nem mintha sok lehetősége lett volna rá. Visszahajtottak Tucsonba, egyenesen a repülőtérre mentek. Raphael személyi orvosa ott várta őket, és amíg ő Lizt kezelte, Cynnek volt ideje egy gyors zuhanyozásra és átöltözésre. A ruhák Winonáé voltak, és nem illettek rá, de jobbak voltak, mint amiket eddig viselt.

Egy gyors Santa Monicába tartó repülő- és egy helikopteres út után, valamivel hajnal előtt érkeztek meg Malibuba, a birtokra. Duncan és Juro velük repült a helikopteren, valamint Dr. Saephan és Liz, de Raphael csapatának többi tagja ma a repülőtéren fog napközben maradni. Nem volt elég idő arra, hogy mindannyiukat biztonságban visszaszállítsák a malibui birtokra. Raphael néhány emberi őre már úton volt, hogy biztosítsák a magánhangárt, és vigyázzanak az alvó vámpírokra.

A liftajtó kinyílt Raphael belső szentélyében, és Cyn kisietett a kis fülkéből, miközben levetette kölcsönkért kabátját. A szobában szétszórt gyertyák lángra gyúltak, ahogy Raphael az akaratát gyakorolta, és a lány megugrott, nevetve a saját idegességén.

Úgy tűnt, nem tud nyugton maradni, és ide-oda járkált, a bőre túlságosan feszültnek tűnt, az idegei annyira zakatoltak, hogy már szinte sikítani akart.

– Cyn – mondta Raphael.

A lány megállt, és rábámult. – Már várt ránk – mondta. – Az autósiskolánál. Tudta, hogy ott leszünk.

– Igen.

Az egyetlen szó tele volt információval, de a lány túl fáradt volt ahhoz, hogy mindezt elemezze, és Raphael nem mondott többet.

A nő folytatta a járkálást, Raphael pedig továbbra is csendben figyelt.

– Hol van Liz? – kérdezte szétszórtan.

– Dr. Saephan gondoskodik róla. Az itteni létesítményei meglehetősen modernek és jól felszereltek. Fel fog ébredni, és semmire sem fog emlékezni.

Cyn megállt, hogy kemény pillantást vessen rá.

– Kitörlöd az emlékeit?

– Az emlékeit kitöröljük. Nem én személyesen, nem! Cyn, fontos, életbevágóan fontos, hogy senki se tudja meg, hogy te ölted meg Jabrilt! A többiek nem számítanak, de Jabril...

Odalépett a férfi elé.

– Az én emlékeimet is ki akarod törölni?

– Nem! – A férfi kissé sértődöttnek tűnt, hogy a nő megkérdezte.

– És mi lesz Luciával? Ő tudni fogja, hogy történt valami; nem hülye!

– Ezt rád bízom! – mondta a férfi mereven. – De Dr. Saephan kiváló hírnévnek örvend a helyi közösségben, és nem lesz oka kételkedni abban, amit mond neki. Tájékoztatták, hogy te és Elizabeth jól vagytok, és meghívták, hogy később látogassa meg. Ha kívánod, Duncan... beszélhet vele.

– Beszélhet vele – ismételte meg Cyn.

– Cyn! – Ez a megértését kérő kérése volt.

– Hagyd abba! – mondta a nő.

– Mit hagyjak abba?

– Ne nézz rám úgy, mintha arra várnál, hogy beüt a mennykő!

– Van még mennykő?

– Nincs! – Hosszú, fáradt lélegzetet vett, és a férfi karjaiba sétált, végül hagyta, hogy Raphael a mellkasához húzza, ahol hallgatta szívének lassú dobbanását.

– Széttépték – suttogta, miközben a szeme megtelt könnyel. – Nem volt más, csak véres húsdarabok. Nem is lehetett látni... – Nagyot nyelt. – Velem is ugyanezt tették volna. – A férfi karjai szorosabbra fonódtak a lány körül, és ő hagyta, hogy a karjai a férfi dereka köré fonódjanak. Hosszú, selyemköntöst viselt, semmi mást. Nem emlékezett rá, hogy átöltözött volna.

– Nincs rajtad ruha!

– Mindjárt hajnalodik, lubimaya! – Alig hagyták el a szavak a férfi száját, amikor a lány meghallotta a körülöttük bezáruló boltozat tömör hangját. Furcsán megnyugtató volt.

– Olyan fáradt vagyok – zihálta a lány.

Raphael megcsókolta a homlokát, és segített neki levetni a maradék ruháit, majd szinte magával vitte a nagy ágyhoz, és bedugta a takaró alá. A lány Raphael felé fordult, amikor a férfi mellé csúszott. – Ölelj át!

– Örökké, Cynem!

58. Fejezet

Fordította: Szilvi

Cyn a Raphael íróasztala mögötti ablaknak támaszkodott, és érezte, hogy az minden egyes partra gördülő hullámtól megrezeg. Raphael előtte ült, és szenvtelenül figyelte, ahogy Juro bekíséri Mirabelle-t a szobába. Duncan lépett be ezután, egyik kezét Alexandra könyökén tartva, mintha egy elegáns szalonba kísérné. Raphael felállt, és elég sokáig elidőzött, hogy az egyik kezét végigsimítsa Cyn karján, mielőtt megkerülte volna az íróasztalt, és szembefordult velük. Kissé oldalra helyezkedett, hogy Cyn jól láthassa az arcát.

Mirabelle nem várta meg, hogy a vámpírlord megszólítsa. Elszakadt Jurótól, és Raphael lábai elé vetette magát, arcát a kezébe temetve, vállát néma könnyei rázták.

Raphael komoran nézte a lány leborult alakját, mielőtt felemelte a fejét, hogy pillantása találkozzon Alexandra hűvös tekintetével a szoba másik végéből. A lány dacosan felemelte az állát, fekete szemei villogtak.

– Mirabelle – mondta Raphael.

– Uram – kiáltotta a lány, és úgy sírt, hogy alig tudott megszólalni. – Soha nem árulnám el, Mester! Soha!

Raphael kötekedve csóválta a fejét. – Mondtam én, hogy megtetted, gyermekem?

Mirabelle fel sem nézett alárendelt helyzetéből, válaszát az arcától csak centikre lévő szőnyegnek címezte. – Hallottam az őrök beszélgetését, uram! Tudom, hogy valaki, Jabrilt hívta. De nem én voltam az! Esküszöm Önnek, uram! – Ekkor valóban felnézett, kék szemei tele voltak fájdalommal. – Nem árultam el, uram! Nem tettem volna!

Cyn Mirabelle arcát tanulmányozta. Látta rajta a kétségbeesést, a veszteséget, de nem látott bűntudatot, nem félt a lelepleződéstől. Nem Mirabelle volt az áruló, gondolta, és tudta, hogy ez az igazság.

Raphael tekintete Alexandrára siklott, aki büszkén, gőgösen, és fölöttébb magabiztosan állt.

– Nem figyelmeztettelek, Alexandra? – kérdezte. – Azt hitted, hogy ezt meg tudom bocsátani?

– Fogalmam sincs...

– Csend! – Egyetlen szó volt, halkan és érzelmek nélkül kimondva. De Raphael haragjának fizikai jelenléte volt a szobában, úgy nehezedett a levegőre, mint egy kitörni készülő vihar. – Elfelejted, Alexandra, hogy több vagyok, mint anyánk fia! Én a Mestered vagyok! Nincsenek titkaid előttem!

Alexandra szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, és az arcán most először jelent meg a nyugtalan aggodalom.

– Megbabonázott téged ez az ember! – vicsorogta. – Én csak meg akartalak menteni téged! Egy nap majd megérted, és hálás leszel nekem!

Raphael némán, várakozva nézett rá.

Alexandra ideges mozdulattal megrántotta a kezét, mintha el akarná hárítaná a haragját. – A húgod vagyok, Raphael! A véred! Nem választhatsz egy embert, még ezt sem, a saját véred helyett! Te szeretsz engem!

– Ötszáz évvel ezelőtt – mondta Raphael gyengéden –, szerettem egy Sasha nevű gyermeket. – A hangja megkeményedett. – Téged nem is ismerlek! – Intett, és Juro odalépett Alexandrához, hatalmas mancsát a lány karja köré zárta, mint egy bilincset.

Alexandra hasztalanul küzdött és próbált elhúzódni.

– Raphael! – kiáltotta. – Ezt nem teheted! Én vagyok a te...

Raphael egyszerűen csak ránézett. A könyörgése a szótag közepén szakadt félbe, ahogy a lány igyekezett beszélni a férfi kényszere ellen, és nem maradt más, mint a hitetlenkedő néma zokogása, miközben Juro és a testvére kivitték maguk között.

Mirabelle még mindig a padlón térdelt, a szája tátva maradt a döbbenettől, arckifejezése több mint kissé megilletődött a megkönnyebbüléstől, amikor Alexandrát kikísérték a szobából.

– Mirabelle! – A feje megfordult, amikor Raphael kimondta a nevét, és félelmében összerezzent.

– Én soha nem... – kezdte újra.

– Tudom, gyermekem! Soha nem gyanakodtam rád. Most menj! Elizabeth már kérdezősködött utánad.

Mirabelle feltápászkodott, és gyorsan meghajolt.

– Köszönöm, uram! – mondta buzgón. Tekintete gyorsan Cynre siklott, majd elfordult, mielőtt kisietett a szobából. Duncan követte őt, becsukva maga mögött az ajtót, és magukra hagyta őket.

Cyn megkerülte az íróasztalt, és Raphaelhez lépett, aki automatikusan kinyújtotta a kezét, hogy magához húzza. A lány a férfi széles mellkasához bújt, és megkérdezte: – Mit fogsz csinálni?

– A Tanács összehívott egy ülést, hogy foglalkozzunk Jabril megüresedett területével – válaszolta Raphael fáradtan. – Valószínűleg megnyitják bárki előtt, aki meg tudja tartani. Jabril kegyencei közül senki sem elég erős ahhoz, hogy jelentkezzen a jogért – legalábbis senki, aki akarja. És különben is, sok fiatal agitál a nagyobb hatalomért a területeken. Ez feloldja majd ezt a nyomást.

– Én nem ezt... – kezdte mondani, de a férfi tekintete elárulta, hogy nem áll szándékában más választ adni. A lány visszabámult rá, bizonytalanul, hogy mit gondoljon erről.

– Vámpír vagyok, Cyn – mondta a férfi, mintha ez mindent megmagyarázna.

– Ez nem elég jó kifogás! – mondta neki. – Nem hagyom, hogy elbújj a kifürkészhetetlen vámpír szarságod mögé! Tudni akarom, mit fogsz csinálni Alexandrával!

Raphael kifejezéstelen fekete szemekkel nézett rá.

– Majdnem meghaltál!

– Ezzel tisztában vagyok. És ha meghaltam volna ott kint a sivatagban, a szellemem addig kísértett volna könyörtelenül, amíg el nem pusztítasz minden egyes rohadékot, aki ezt tette! – Lágy ajkai enyhe mosolyra görbültek. – De én nem haltam meg, Raphael!

– Azt akarta, hogy meghalj! Vagy még rosszabb! Sokkal rosszabb!

Cyn a homlokát ráncolta.

– Tényleg rólam van szó? Vagy ez rólad szól? Ő téged is elárult azon az éjszakán. Jobban, mint engem. Ez csak valami vámpíros baromság?

Raphael türelmetlenül felsóhajtott, és elhúzódott. Elsétált volna tőle, de a nő a karjára tette a kezét, és a helyén tartotta.

– Ne öld meg őt, Raphael! Sosem bocsátanád meg magadnak! Soha nem fogsz megbocsátani nekem!

A férfi szeme felvillanva nézett rá.

– Ez az a nő, akiért eget földet megmozgattál, minden szeszélyét kielégítve, hány évszázadon át, Raphael? Felbéreltél, hogy találjam meg őt, amikor az ellenségeid elvették tőled, és bosszúból mindegyiket elpusztítottad. Ne mondd, hogy nem szereted őt, még ha ez csak a gyermek iránti szeretet is, aki valaha volt. A halála úgy fog lógni rajtad, rajtunk, mint a rák, felemésztve mindent, amik vagyunk, és minden alkalommal, amikor rám nézel, nem látsz mást, csak a halálát! – Közelebb lépett hozzá, tenyerét a férfi mellkasára helyezte. – Nem tudok így élni, Raphael! Nem fogok! Túlságosan szeretlek!

A férfi elfordította a tekintetét, de mielőtt a tekintete elhagyta volna az arcát, a lány rövid megkönnyebbülés villanását látta az obszidiánszínű mélységben. Érezte, ahogy a férfi felsóhajtott, érezte, ahogy az egész teste ellazul a keze alatt.

– Jól van, lubimaya! Megkímélem őt. De tudni fogja, hogy neked köszönheti az életét!

Cyn megvonta a vállát. – Remélem, megfullad tőle! Hidd el, nem szeretem Alexandrát!

Ekkor elmosolyodott, mintha megint olyasmit mondott volna, amire számított, és ez tetszett neki. A testéhez húzta a lányt, és erősen a karjai közé szorította.

– Arra gondoltam, hogy mostantól az ágyamhoz láncollak – motyogta a lány hajába. – Elegem van abból, hogy arra ébredek, hogy eltűntél!

A lány felhorkant. – Megpróbálhatod!

A férfi felkapta és a karjaiba vette.

– Tudok jobbat is, mint próbálkozni, lubimaya! Sokféle lánc létezik.

– Perverz – jegyezte meg a lány. – Tegyél meg mindent, amit tudsz, Lord Raphael!

– Veled, Cynem, mindig!

Epilógus

Fordította: Szilvi

– Buffalo? – ismételte Cyn hitetlenkedve.

– Tudom – értett egyet Sarah bűnbánóan. – De ez egy jó egyetem, és az állás véglegesített. Ráadásul nem Kaliforniában van, és tudod, hogy el akarok innen menni!

– Édesem, Buffalo olyan messze van Kaliforniától, amennyire csak lehet, és még mindig az Egyesült Államokban van. Ott igazi tél van, tudod. Nézd az időjárási csatornát. Mindig mutatnak felvételeket Buffalóról, ahol az emberek seggéig ér a hó.

Sarah felnevetett. – Olyan nyers vagy, Cyn!

– Hát, igen! Ez abból fakad, hogy zsaru vagyok.

– Szerintem ezt csak kifogásként használod!

Cyn elmosolyodott. – Lebuktam.

– Szóóóval – mondta Sarah, elnyújtva az első szótagot. – Van valami, amit szeretnél megosztani velem?

Cyn ivott egy kortyot a martinijéből, és a pohár pereme fölött tágra nyílt szemmel nézett Sarah-ra.

– Ugyan már, Cyn! Hadd lássam a követ!

Cyn felnevetett.

– Ó, erre a kis izére gondolsz? – Kinyújtotta a kezét, és Sarah szemügyre vette a gyönyörű apróságot. Legalább öt karát ült azon a karcsú ujjon, és ez csak a gyémánt volt a közepén. Fogadott volna még néhány karátra a körülötte lévő foglalatban.

– Ez gyönyörű, Cyn! De ezt te is tudod. Szóval, mikor lesz az esküvő?

– Esküvő? – gúnyolódott a barátnője. – Tudod, hogy mit gondolok a házasságról! Különben is, a vámpírok nem házasodnak, nekik ez a párzási dolog van, amit csinálnak.

– Párzás? Mint a gorillák?

Cyn felnevetett. – Nagyon hasonló, igen.

– Szóval ez azt jelenti, hogy vámpír leszel? Kezdjem el takargatni a nyakamat, ha a közelemben vagy?

– Aligha! A vámpírok általában nem házasodnak össze más vámpírokkal! Egyszer én is feltettem ugyanezt a kérdést. – Elhallgatott, hogy egy újabb kortyot igyon az italából. – Tudod, hogy a pletykák szerint a szex...

– Elképesztő – mondta Sarah szárazon.

– Nos, igen. Mindenesetre, a vérvétel számukra a szexhez kötődik, szóval ha vámpírrá válok, akkor Raphaelnek máshová kellene mennie a véréért, és mivel ez a szexhez kötődik...

– Ó!

– Igen! Ismersz engem! Nem vagyok jó az osztozkodásban!

Sarah felkuncogott. Igazság szerint Cyn a végletekig nagylelkű volt, de ezt soha nem mondaná a barátja szemébe. Talán csorbát ejtene a gondosan ápolt kemény lány imidzsén. – De mi a helyzet a koroddal? Úgy értem, ő fiatal marad, te pedig...

– Ez a szépsége a dolognak! Ő az én véremet veszi, én pedig az övét. Nem sokat, de...

– Undorító! Te megiszod a vérét? – Sarah gyorsan körülnézett, és lehalkította a hangját. – Pfúj, Cyn!

– Nem olyan rossz ez – dorgálta meg Cyn. – Különben is, csak egy kicsit, és ez tart engem fiatalon és gyönyörűnek! – Elvigyorodott, és konspiratívan előrehajolt. – És még jobbá teszi a szexet!

Sarah kifújta a levegőt. – Oké. Túl sok információ! Váltsunk témát! Még mindig megvan az ügynökséged?

– Nincs – mondta Cyn sajnálkozva. – Annak mennie kellett. Nehéz titkos munkát végezni, ha állandóan egy testőr lóg körülötted.

– Van testőröd?

– Igen. Vagy ez, vagy egy tetoválás a homlokomon. Én a testőrt választottam. Ami azt illeti... – Sarah válla mögé mutatott. – Látod azt a fickót ott a bárpultnál?

Sarah elfordult, hogy megnézze, és egy magas, izmos fekete férfit talált, aki úgy tűnt, meglehetősen megszállottan az ő kis sarkukra koncentrál. A szeme tágra nyílt, és visszafordult Cynhez.

– Ez egy vámpír? – suttogta.

– Igen. Nehéz megmondani, mi? Hozzászokik az ember. És ha már a vámpírokról beszélünk...

Hirtelen felfordulás támadt a zsúfolt bárban. A beszélgetések suttogásai alábbhagytak, és az emberek kitértek, utat engedve valakinek, aki az utcai ajtón lépett be. Két férfi volt, egy szőke és egy sötét hajú, de mindenki figyelmét a sötét hajú vonta magára. Magas és széles mellkasú, az arcát csak szépnek lehetett nevezni, és olyan halálos kecsességgel mozgott, amit a lány általában valami veszélyes és vad dologhoz társított. Nők és férfiak egyaránt kiegyenesedtek ott, ahol álltak vagy ültek, arcuk elragadtatottá vált, szemük üveges volt, ahogy valamiképpen... a férfi irányába hajoltak. Hallotta, ahogy Cyn vidáman felnevet, és a barátjára nézett.

– Mondd, hogy nem ő az! – mondta hitetlenkedve.

– Ez az én drágám – erősítette meg Cyn.

– Ó, ember – mondta Sarah csodálattal. – Hol tudnék én is szerezni egy ilyet?

– Valószínűleg nem Buffalóban – jegyezte meg Cyn szárazon. Még egy utolsó kortyot ivott a martinijéből, és felállt. – Itt a fuvarom, drágám. Sok szerencsét a munkához. Remélem, tudják, milyen szerencsések, hogy ott vagy nekik.

– Mindenképpen megmondom nekik – mondta Sarah. Kinyújtotta a kezét, és ölelést váltottak.

– Küldd el az új címedet, ha megvan!

– Úgy lesz! És sok szerencsét a... tudod. Mindenhez. Nagyon örülök neked, Cyn!

– Tudom! – Megcsókolta Sarah arcát, és azt suttogta: – A tiéd is el fog jönni. Csak várj!

Sarah figyelte, ahogy Cynthia odasétál vámpír szerelméhez. A férfi karja átkarolta a derekát, amint odaért hozzá, és olyan gyengéd csókot váltottak, hogy Sarah szemébe könnyek szöktek. Megrázta a fejét. – Igen – motyogta magában. – De vajon tudni fogja, hogy Buffalóban kell keresnie engem?

Folytatódik...