36.-37.-38.-39.-40. Fejezet

 

36. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn abban a pillanatban felébredt, amikor Raphael elkezdett mocorogni. Nyugtalan napja volt, az emberek szinte folyamatosan jöttek-mentek a folyosón. A létesítmény néhány nappal ezelőtt gyakorlatilag üres volt, de valószínűleg extra személyzetet hoztak, mivel egy valódi foglyot tartottak fogva. Mégis, Cyn nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy vajon szándékos volt-e az a sok zaj a folyosón. Voltak pillanatok, amikor inkább úgy hangzott, mint egy diákszövetségi buli, nem mint egy rendőrségi fogda. Megmozdult a keskeny ágyon, hogy felüljön, amikor egy ismerős kar fonódott a dereka köré, hogy a helyén tartsa.

– Ez az én büntetésem, vagy a tiéd, édes Cyn? – mormogta a férfi.

Cyn koncentrált, hogy normálisan lélegezzen, intenzíven tudatában volt a férfi közelségének... és annak, hogy az ajtó bármelyik pillanatban kinyílhat.

Raphael lehelete meleg volt a nyakán. – Kamerák?

– A láthatóság még mindig blokkolva van. – Ő is csak alig hallhatóan suttogott. – A hangról nem tudok.

A férfi részben megnyugodott. – Hiányoztál nekem, Cyn!

– Elhagytál, te szemétláda!

– Bolond voltam!

Cyn behunyta a szemét a férfi szavai által kiváltott érzelmi hullám ellen. Hálás volt a még mindig sötét szobáért, még akkor is, ha tudta, hogy a férfi megérezhette a hirtelen megugró pulzusát, és valószínűleg kiszagolta a könnyeket is, amelyek megmagyarázhatatlanul megtöltötték a szemét. Sajnálkozó sóhajjal ölelte magához a lányt.

– Sajnálom, lubimaya!

Cyn hagyta, hogy a feje a férfi karján nyugodjon. Lubimaya, így szólította őt. Ez oroszul volt. Szerelmem. Olyan bolond vagy, Cynthia!

Valahol a cellán kívül csapódott egy ajtó, és Raphael ismét megfeszült.

– Boyd – mondta, amikor a lámpák felkapcsolódtak. – És mások is vannak vele.

 

****

 

Amikor az ajtó kinyílt, már mindketten álltak, Cyn kissé Raphael mögött. A zár első kattanására tolta oda a férfi. Ez ösztönös volt a részéről, így Cyn megpróbált nem tudomást venni a következtetéséről, hogy védelemre van szüksége. Fintorogva nézett a férfi hátára, de nem tudta megállni, hogy ne érezzen egy kis elégedettséget.

Az első személy, aki belépett a szobába, Boyd volt. Gyorsan besurrant, majd szinte azonnal be is húzta maga mögött az ajtót, és egyenesen Raphaelhez lépett a vámpír elkobzott övével és nyakkendőjével.

– Uram – mondta, és fanyar mosollyal nyújtotta át őket.

Raphael először az övet vette el, átcsúsztatta a nadrágon lévő hurkokon, és gyors mozdulatokkal becsatolta. A nyakkendő következett. A nyakába csúsztatta, és felvont szemöldökkel fordult Cyn felé. A szobában nem volt tükör. Cyn egy olyan nő gyakorlott mozdulataival csomózta meg a nyakkendőt, aki sok öltönyös férfit ismert, majd megigazította a gallérját, és végigsimította a nyakkendőt a széles mellkason. Amikor befejezte, Raphael megfogta a kezét, és az ajkához emelte egy lágy csókra, mielőtt visszafordult volna Boydhoz.

Az ügyvéd arckifejezésén alig leplezett vidámság csillogott, miközben beszámolt.

– A kerületi ügyész mélységes sajnálatát fejezi ki, uram, és biztosít, hogy minden vádat elejtettek. Ő maga is jött volna, hogy személyesen közölje ugyanezt, ha nem győzöm meg az ellenkezőjéről, és nem tanácsolom neki, hogy ön minden bizonnyal jobban örülne, ha nem kerülne nyilvánosságra. Egyébként Ms. Leighton kutatása igen hasznos volt – tette hozzá egy biccentéssel Cyn irányába.

A mobiltelefonja bejövő szöveges üzenetet jelzett, és elhallgatott, amíg ellenőrizte a kijelzőt. – Megérkezett Duncan a megfelelő kísérettel, uram. Az épület hátsó kijáratán fogunk kimenni.

Raphael formálisan bólintott, de köszönetképpen megveregette Boyd karcsú vállát, mielőtt megszólította a lányt, anélkül, hogy ránézett volna.

– Cyn! – lépett oda mellé. – Készen állsz, lubimaya? – kérdezte tőle.

Cyn nevetve horkant fel. – Ezerszer is! – biztosította.

A férfi egy gyors ölelésbe húzta egyik karjával, és megpuszilta a feje búbját. Cyn elkapta a meglepetést az ügyvéd arcán, mielőtt Raphael elengedte volna.

– Akkor készen állunk – mondta.

A kinti folyosó ismét tele volt emberekkel, akik most sokkal kevésbé tűntek boldognak, mint korábban. Santillo a háttérben ólálkodott, éles pillantásokat vetett a vámpírra, tekintete nem tartalmazott kevesebb gyűlöletet, amikor Cynre váltott, miközben Boyd utat tört magának a tömegben. Cyn figyelmen kívül hagyta Santillót, de meglátta Hartzlert, aki egy nyitott ajtóban állt, és áhítattal bámulta Raphaelt. Elkapta a férfi tekintetét, és köszönetképpen bólintott felé. Később, egy kevésbé nyilvános helyen, többet fog tenni. Nem volt értelme bajba keverni a technikust Santillónál és a haverjainál. Lehet, hogy nem értette Hartzler megszállottságát, de a férfi egyértelműen bizonyította a lojalitását, és nem fog ártani, ha a jövőben az ő oldalukon áll.

Balra fordultak, eltávolodva az épület elejétől, egy keskeny vészkijárat felé. Boyd pillantást váltott valakivel a tömegben, nyilvánvalóan ellenőrizve, hogy a riasztót kikapcsolták-e. Lassan nyitotta ki az ajtót. Duncan odakint várakozott, a megkönnyebbülés csak rövid ideig volt látható az arcán, miközben vicsorgott a Raphael mögött tolongó emberekre. Tett egy röpke mozdulatot, és a vámpír testőrök összezárultak, védőkört alakítva Raphael és Cyn körül, miközben egy nagy fekete terepjáróhoz mentek, amelynek mérete szinte teljesen elzárta a szűk sikátort. Csak annyi hely maradt, hogy az utasajtókat ki lehessen nyitni az egyik oldalon, de több nem. Raphael megállt, és intett Cynnek, hogy menjen előtte, de ő megrázta a fejét.

– A kocsim az épület előtt parkol.

Raphael a homlokát ráncolta. – Majd az egyik...

– Nem! – szakította félbe a lány, majd halkan folytatta. – Nagyra értékelem, de nem! Meg akarom nézni Mirabelle-t, hátha hallott már Lizről. Ha nem, újra el kell kezdenem keresni. Nem szabadna ilyen sokáig tartania, és...

A szavai elhalkultak. Raphael úgy nézett ki, mint aki... megbántódott? Mit gondolt, hogy a lány egyből az ágyába ugrik, most, hogy olyan kedves volt vele, most, hogy bocsánatot kért? Nos, oké, ez tulajdonképpen nem volt egy rossz ötlet, de... Nem, nem akart ilyen könnyű eset lenni. Volt egy élete, volt munkája, és volt egy tinédzser lány, aki még mindig az utcán volt, ahol egy gyilkos garázdálkodott. De minderről nem itt akart beszélni, ahol az összes vámpírja hallhatta.

– Ez fontos, Raphael! Meg kell találnom őt!

A férfi mereven nézett rá, a szemei csillogtak az érzelmektől. – Rendben van! – mondta kissé mereven. – Ha szükséged van...

– Úgy lesz! – A nő ellépett, hagyta, hogy a védőkör bezáruljon a férfi körül, falat képezve közöttük. A férfi még egy pillanatig bámulta őt, aztán eltűnt a terepjáróban. Duncan becsukta mögötte az ajtót, de odasétált Cynhez, mielőtt ő is beszállt volna az első ülésre.

– Mirabelle bemutatkozása...

– Tudom, Duncan. Ne aggódj! Mindketten ott leszünk!

A férfi értetlenül nézett rá, megvonta a vállát, és azt mondta: – Akkor vasárnap találkozunk!

Cyn végignézte, ahogy elhajtanak, majd lassan végigsétált a sikátoron, majd ki az utcára, hogy a több mint egy háztömbnyire a para létesítménytől bukkanjon elő. Átment a másik oldalra, és csendben odament a Land Roveréhez. A teste tiltakozott, amikor bemászott a kocsiba. Merev és fájdalmas volt egy újabb olyan nap után, amelyben kevés alvás volt, ráadásul egy olyan keskeny ágyon, amely még magának Raphaelnek sem volt elég széles, nemhogy mindkettőjüknek.

Elfordította a kulcsot, és felvette a mobiltelefonját, de hívás közben rájött, hogy valószínűleg túl korán van, és fiatal vámpírként Mirabelle még nem lesz ébren. Üzenetet hagyott, és elindult hazafelé, semmi másra nem tudott gondolni, mint egy forró zuhanyra és tiszta ruhákra. Lehet, hogy az első éjszakáját töltötte börtönben, de nem kellett volna úgy bűzlenie.

37. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Zuhanyozás után Cyn Malibuba hajtott, és megreggelizett... vagy megvacsorázott. Akárhogy is nevezte, a többnapos furcsa munkaidő és rendszertelen étkezés miatt úgy érezte, hogy kifogyott az energiája. Így hát leült egy igazi asztalhoz, egy szalonnás-sajtos omlett, néhány szelet friss baracklekvárral megkent pirítós és egy kancsó friss, forró kávé társaságában. Így megerősödve visszatért a Pacific Coast Highwayre, amikor megcsörrent a telefonja. Egy pillantás a kijelzőre elárulta, hogy Mirabelle az, aki visszahívta a korábbi üzenete miatt, így hagyta, hogy bekapcsoljon a hangposta, és gyorsan balra kanyarodott a Raphael birtokához vezető keskeny útra. Nagyra nőtt fák hajoltak az út fölé, olyan sűrűn és szorosan, hogy élő alagutat alkottak. Néhol olyan sötét volt ezek alatt a fák alatt, hogy a fényszórók alig tudták megvilágítani az utat. Ma este, amikor a fák némelyike lecsupaszodott télire, és közeledett a telihold, a fénysugarak átszűrődtek az örökzöldeken, és ezüstösen csillogtak a platánok és nyírfák csupasz, halvány törzsén.

Mélyen a fák között volt a főkapu, amelyen túl a terület szépen gondozott és művészien megvilágított volt, elegáns, zöldellő gyep a főépületig, és a mögötte lévő sötét erdő rejtette Alexandra kastélyát.

Az őrök biztosan jelezték az érkezését, mert Mirabelle már várta, amikor megérkezett. Félúton a felhajtón találkozott Cynnel, remegve az izgatottságtól.

– Lord Raphael itthon van, Cyn, tudtad? Egész nap börtönben tartották! Istenem! Itt mindenki teljesen feldúlt, még Alexandra is ideges volt ma este, pedig ő általában olyan nyugodt. Biztosra vettem, hogy a vámpírok háborúzni fognak, vagy ilyesmi. Látnod kellett volna!

Cyn némán szemügyre vette a lányt, és mélyet sóhajtott. Nagyon örült, hogy Mirabelle ilyen gyorsan felépült. Tényleg. Tényleg elégedett volt. A szája szeretetteljes mosolyra görbült.

– De most már visszatért, igaz, Mirabelle?

– Igen! Órákkal ezelőtt ért haza. Mindenki átrohant a főépületbe. Mindenki ott akart lenni, hogy üdvözölje őt. Valahogy hátborzongató, tényleg. Az a sok vámpír csak állt ott, és várta őt, teljesen koncentráltan, egy szót sem szóltak. Aztán hirtelen megjelent a nagy fekete terepjáró, ő kiszállt és... Esküszöm, Cyn, olyan volt, mintha mindannyian egyszerre lélegeztek volna fel, csak egy nagy levegővétel hallatszott. – Megrázta a fejét. – A szívem őrülten kalapált, annyira örültem, hogy látom őt. El tudod ezt képzelni?

Cyn elgondolkodott a kérdésen.

– Mit kellene elképzelnem? – kérdezte végül.

– Tudod, hogy van egy Mestered. Olyan valakihez tartozni, mint Raphael. Mintha nem tudnál lélegezni, ha ő nincs a közeledben!

Mivel Cyn maga is nehezen kapott levegőt, amikor Raphael a közelében volt, komolyan vette a gondolatot. Arra gondolt, amit Duncan mondott neki egyszer, a Raphael iránti rendíthetetlen hűségéről, arról, hogy Raphael abszolút hatalommal rendelkezik minden egyes felesküdött vámpírja felett.

– Tudod, Mirabelle, azt hiszem, valószínűleg pontosan el tudom!

– Király!

Cyn szkeptikusan felvonta a szemöldökét. – Ha te mondod! Gondolom, nem hallottál Lizről? – kérdezte reménykedve.

– De igen! Épp hívni akartalak tegnap, amikor ez az egész dolog kirobbant Raphaellel.

Cyn Mirabelle-re meredt. Elfelejted a lélegzést, ez történik egy mestervámpír és a gyermekei között? Mirabelle minden hűségét és szeretetét, amelyet Jabril alkalmi kegyetlensége oly teljesen tönkretett, most feltámasztotta, és teljes egészében Raphael felé irányította. Vajon ez volt az a hamisítatlan hűség, amelyet Raphael megkapott minden vámpírja részéről? Te jó isten, több ezren voltak! Nem csoda, hogy ilyen arrogáns szemétláda volt.

– Szóval, igen – folytatta Mirabelle. – Liz hagyott nekem egy üzenetet. Valami fickó megengedte neki, hogy nála lakjon, azt mondja, segít neki megszerezni a pénzét, amint betölti a tizennyolcat. – Mirabelle megforgatta a szemét. – Mintha! Mondtam neki, hogy ez nagyon rossz ötlet, és hogy itt vagyunk Kaliforniában, és hogy Raphael nagyon jó fej, de nem hisz nekem! Szóval azt mondtam neki...

– Várj... Hogy beszélgettetek erről? Felhívott téged?

– Ó, nem! Egy chatszobában találkoztunk ma este. Az a fickó megengedi neki, hogy használja a számítógépét. Az övét ellopták, ahogy mondtad is. Mindegy, szóval mondtam neki, hogy hívja fel azt a barátodat, Lucit. Azt mondta, hogy megteszi, de aztán valahogy megszakadt a kapcsolatunk, és jött a főépületből a hír, hogy Raphael úton van, és én nem akartam lemaradni róla, úgyhogy...

Cyn szünetet tartott, és próbálta feldolgozni ezt az információáradatot.

– Oké! Hadd hívjam fel...

A telefonja csörgése szakította félbe. Megnézte a kijelzőt, és felcsapta.

– Szia, Luce!

– Szia, Cyn! Figyelj, azt hiszem, itt van az elveszett csajod! – Cyn ránézett Mirabelle-re, és jelentőségteljesen intett. – Kicsit nyugtalan – folytatta Luci halkan –, de próbálom meggyőzni, hogy te a jófiúk közé tartozol!

– Ezt nagyra értékelem! Beszélhetek vele?

– Még nem. Valójában, miért nem ugrasz be később? Most eléggé feszült. A fickó, akinél lakott, eléggé kiakadt.

– Megsérült?

– Fizikailag nem. Néhány karcolás, néhány zúzódás, de nem hiszem, hogy a férfi bántotta, legalábbis nem közvetlenül. Legalábbis abból, amit ő elmondott nekem. Leginkább meg van ijedve.

– Reméljük, hogy az igazat mondja. Mikor jöjjek át?

– Adj nekünk egy-két órát! Majd hívlak, de szerintem nem lesz gond, ha találkoztok.

– A nővére is jöhet?

– Ő egy vámpír, igaz?

– Igen.

Luci elhallgatott, és elgondolkodott. Cyn hallotta a tévét a háttérben, amit időnként hangos megjegyzések szakítottak meg.

– Ez valószínűleg nem jó ötlet – mondta végül Luci. – Hadd lásson először téged, egy kedves emberi lényt, aki vagy, aztán majd utána meglátjuk!

– Rendben! Akkor majd beszélünk. – Cyn soha nem kérdőjelezte meg Luci ösztöneit, amikor ilyesmiről volt szó.

Mirabelle rögtön hozzáfordult, amint a telefon lecsukódott.

– Liz?

– Lucinál van. Odamegyek.

– Rendben! Menjünk!

– Hm, igen, ami azt illeti, Luci úgy gondolja, és én is egyetértek vele, hogy jobb, ha először egyedül megyek. Luciéknál biztonságban van, úgyhogy most nincs okunk erőltetni. Később találkozom vele, és majd meglátjuk, hogy mi lesz onnantól. Liz kicsit ideges az egész vámpír dolog miatt.

– Tudja, hogy soha nem bántanám! – tiltakozott Mirabelle.

– Nem, szándékosan nem! De ugyan már, Mirabelle, elszökik Kaliforniába, és hirtelen te is itt vagy. Amennyire ő tudja, Jabril téged küldött, hogy megkeresd és visszavidd hozzá.

– Ó, persze, mintha Raphael valaha is...

– Liz semmit sem tud Raphaelről, még azt sem tudja, hogy ki ő – mondta Cyn fogyatkozó türelemmel. – Csak azt tudja, amit te mondtál neki, és abban nem bízhat. – Felnézett, amikor Alexandra jelent meg a felhajtón.

– Szép, Alexandra – mondta, és a sövénykertre mutatott, amely gyorsan elfoglalta a régi udvart.

– Igen, jól halad. Az ihletet egy könyvből kaptam, amit még Coloradóban olvastam. Az egyik másik vámpír ajánlotta. A szerző neve King volt, azt hiszem.

Cyn pislogott, a bőrén tiszta, ösztönös hideg futkosott, libabőrt okozva. Felnézve látta, hogy Alexandra szórakozott arckifejezéssel tanulmányozza őt, ezért a saját arcát gondosan kifejezéstelenül tartotta. Alexandra olyan szerényen nézett ki, hogy néha könnyű volt elfelejteni, hogy a maga módján öreg és halálos. De Cyn nem szerette, ha bárki is játszadozik vele.

– Úgy tűnik, megtaláltuk Lizt – mondta helyette. – Vagy ő talált meg minket. Mirabelle majd elmondja a részleteket. – A mobilja rezgett, ami bejövő üzenetet jelzett, és a lány elővette, ellenőrizve a kijelzőt. – Igen. Ez Luci, úgyhogy én leléptem. Lehet, hogy később találkozunk, attól függ. Ha nem, akkor holnap. – Mirabelle-re nézett. – Felhívlak, Mirabelle, miután beszéltem Lizzel, és elmondom, mi a helyzet. Addig is, ne aggódj!

38. Fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Cyn felsietett annak a háznak a lépcsőjén, amelyet Luci és ő vásároltak és újítottak fel néhány évvel ezelőtt. Ötvenes évekbeli épület volt, kétszintes, széles, régimódi tornáccal és fakerítéssel. A félhektáros telek Los Angeles egy olyan részén volt, amely egykor az orvosok és ügyvédek által kedvelt környék volt. De a város megváltozott, az orvosok és az ügyvédek mind délre és nyugatra költöztek, és sok ilyen régi házat a közeli egyetem hallgatóinak szánt lakásokká alakítottak át. Ő és Luci jó áron jutottak hozzá ehhez a házhoz, főleg azért, mert annyira pocsék állapotban volt. Az idős hölgy, akitől megvették, több mint hatvan évig élt ott, és legalább húsz éve egy fillért sem költött a fenntartására.

Kopogás nélkül nyitott be, és egyenesen hátrament, áthaladva a nagy nappalin. Egy nagyképernyőjű tévén egy olyan film színei és hangjai robbantak szét, amit Cyn nem ismert fel. A kanapék, a székek és a padló tele volt tizenévesekkel, akik nem is figyeltek rá, amikor elhaladt mellettük, bár gyanította, hogy ez inkább választás kérdése volt, mint a figyelmetlenségé.

Luci irodája a ház hátsó részében volt, a konyha közelében, egy kicsi helyiség, amely valaha a komornyik kamrája vagy valami hasonló lehetett. Kiszedték a vízvezeték csöveit, és ablakokat tettek be Luci sok növénye számára, amelyek azzal fenyegettek, hogy elfoglalják az aprócska helyiséget.

Luci az íróasztalánál ült, háttal az ajtónak. A mellette lévő széken egy tizenéves lány ült, és a Mirabelle-lel való hasonlóság tagadhatatlan volt. A lány felnézett, amikor Cyn belépett a szobába, a tekintete fáradt és gyanakvó volt. Cyn egy aprót biccentett felé, majd a barátnőjére nézett, és azt mondta: – Luce!

Lucia megpördült, az aggodalom feloldódott egy üdvözlő mosolyban. – Cyn! – mondta melegen, felállt, és odalépett, hogy átölelje. Luci nagyon ölelgetős típus volt. Cyn igazából nem volt az, de Luci kedvéért próbálkozott. Liz figyelmesen figyelte a szóváltást.

– Liz, ő az én nagyon jó barátnőm, Cynthia Leighton. Ő és én együtt nyitottuk ezt a házat, már sok-sok évvel ezelőtt.

Liz nagy kék szemei alaposan tanulmányozták Cynt, ellenőrizve a száját, a kezét, még a szemét is. Vámpírjellemzőket keres, gondolta Cyn. Nem mintha megsértődött volna ezen. Ő is ugyanezt tette volna.

– Szóval te Luci barátja vagy? – kérdezte Liz kételkedve.

Cyn bólintott. – A főiskoláról.

– És a nővéremnek dolgozol?

– Nem igazán neki, inkább csak vele együtt dolgozom. Biztos vagyok benne, hogy Luci elmondta... – A barátnőjére pillantott megerősítésért. Luci bólintott, aztán leült, és odahúzott egy repedt faszéket, hogy Cyn is így tegyen. – Tulajdonképpen Jabril bérelt fel, hogy megtaláljalak – folytatta Cyn, vonakodva elfoglalva a kényelmetlen széket. – De aztán találkoztam Mirabelle-lel, és, nos, a fenébe is, találkoztam Jabrillal. Kiszabadítottam Mirabelle-t onnan, és elkezdtelek téged keresni. Szerencsémre te L.A. mellett döntöttél.

– Egy másik fickó is keres engem – jelentette ki Liz óvatosan. Egyre jobban hallható orrhangja nyilvánvalóvá tette, hogy kezd megnyugodni.

– Igen, találkoztam vele. Nagydarab fickó rövid, fehér hajjal?

– Azt hiszem, igen! Én magam nem láttam, de néhány barátom azt mondta, hogy keres. Ez még azelőtt volt, hogy... – A lány kényelmetlenül félrenézett, Luci pedig közbelépett, és Liz kezét a sajátjába fogta.

– Semmi baj, édesem! Most már mindez nem számít, és Cyn megérti. Ugye, Cyn?

– Sin? (bűn) – kérdezte Liz. – Téged bűnnek hívnak?

– Cyn C Y-nal – mondta Cyn. – Mindig is utáltam a Cyndi nevet, és a Cynthia olyan... nem is tudom... illedelmesnek hangzik. – Luci felhorkant és megforgatta a szemeit, egy kis meglepett nevetést kiváltva ezzel Lizből.

– A szüleim mindig Elsie-nek hívtak – jelentkezett Liz. – Azt hittem, én is utálom – tette hozzá szomorúan.

Cyn eleget tudott a lány szüleiről és korai halálukról ahhoz, hogy témát váltson.

– Akkor meséld el, mi történt, Liz. Már mindenütt kerestelek.

– Igen, hallottam. Jól hangzott, és minden gyereknek adtál étkezési kuponokat. De nem tudtam, kiben bízhatok! – Lenézett a kezére, amelyet Luci szorosan fogott. – És az a sok lány, akik meghaltak! – Felnézett, és pillantása találkozott Cyn tekintetével. – Megijedtem, és Todd akkor kezdett megjelenni. Sok mindent csinál az utcagyerekekkel, kosárlabdameccseket, meg más ilyen szarságokat. Elkezdett beszélgetni velem, és nagyon kedvesnek tűnt, bár egy sporttal foglalkozó fickóhoz képest elég öreg és formátlan. Mindig olyan nagy csíkos pólókat hord, tudod, mint azok az ausztrál srácok? De úgy tűnt, hogy minden gyerek ismeri őt, szóval... – Megvonta a vállát. – Amikor megtudta, hogy texasi vagyok, azt mondta, neki is él ott családtagja. Valamilyen unokatestvér vagy ilyesmi. És meséltem neki Mirabelle-ről és Jabrilról, meg mindenről, meg arról, hogy ha a tizennyolcadik születésnapomig el tudnék bújni, akkor minden rendben lenne, mert akkor lenne saját pénzem. Erre ő azt mondta, miért ne maradhatnék addig nála, tudod, mert addig már csak két hét volt hátra – elhallgatott, hogy egy szomorú pillantást vessen Cynre. – Kedves fickónak tűnt – ismételte meg.

– És mi történt? Miért gondoltad meg magad?

– Soha nem nyúlt hozzám. Úgy nem! Ha megtette volna, akkor el is tűntem volna onnan, mert ő... hát, olyan negyvenéves vagy akörül. Mindegy, nagyon elkezdett parancsolgatni. Mint például mindig el kellett mondanom, hogy hova megyek, mit csinálok, meg ilyenek. Aztán kaptam egy üzenetet Mirabelle-től, hogy itt van és találkoznunk kéne. Elvesztettem a gépemet, de ő megengedte, hogy használjam az övét, hogy megnézzem az üzeneteimet, meg ilyenek. Éjszaka dolgozik valahol, és én nem akartam sötétedés után kimenni, ráadásul ez egy jó alkalom volt arra, hogy megpróbáljam elérni Mirabelle-t, és tudassam vele, hogy biztonságban vagyok. Szóval, kaptam egy üzenetet, hogy itt van Kaliforniában, és ez furcsának tűnt. Úgy értem, miért lenne itt? Így hát visszaírtam neki, hogy nem vagyok benne biztos, és honnan tudjam, hogy biztonságban van? És ő mesélt nekem arról a Raphaelről, hogy ő nem olyan faszfej, mint Jabril, vagy ilyesmi, és hogy egy szép helyen lakik, és hogy én is eljöhetek lakni hozzá.

Cyn bólintott. A legtöbbet már hallotta Mirabelle-től.

– Na mindegy, szóval Mirabelle-lel online vagyok, és bejön a fickó, és elkezd kiakadni a vámpírokról, különösen Raphaelről, és azt mondja, hogy Raphaelt letartóztatták, mert megölte azokat a lányokat, és nem akarja, hogy bármi közöm legyen hozzá vagy Mirabelle-hez, mert az a kibaszott vámpír – így nevezte, az a kibaszott vámpír – felhasználja Mirabelle-t, hogy eljusson hozzám, mert én az esete vagyok. Én meg megkérdeztem, hogy hogy érted, hogy az esete vagyok? De aztán azt mondta, hogy nem kell aggódnom, mert én nem vagyok olyan, mint a többi lány.

– Hogyhogy nem vagy olyan, mint ők? – kérdezte Cyn halkan.

– Azt mondta, hogy azok a lányok együtt lógtak a vámpírokkal, és ezért haltak meg.

Cyn pillantást váltott Lucival.

– Mit is mondtál, hogy hívják, Liz?

– Todd. Todd Ryder. Lent lakik a tengerpart közelében, de azon a nyomorúságos részen, ahol nagyon zsúfolt. Azt hiszem, Venice-nek hívják. Valaki azt mondta, hogy ott is vannak csatornák, mint Olaszországban, de én még nem láttam egyet sem.

– Majd egyszer megmutatom neked őket – mondta Cyn szórakozottan. – És akkor mi történt?

– A köcsög megpróbált bezárni a házába, ez történt! Miután összevesztünk, berontottam a szobámba, és elaludtam. És mire felébredtem, ő bezárta a hálószoba ajtaját! És az összes ablakon olyan börtönrács van, tudod? Szóval dörömböltem az ajtón, de ő elment dolgozni, és otthagyott, fürdőszoba vagy bármi nélkül!

Luci elégedetten vigyorogva nézett a válla fölött Cynre.

– Az én Liz nevű lányom betörte az ajtót – mondta.

Liz elpirult, zavartan és büszkén egyszerre. – Igen, nos, ez egy olyan olcsó, üreges ajtó volt. Nem kellett hozzá sok erő. Volt az asztalon egy régi, fémből készült lámpa. Tényleg ronda, de nehéz. Szóval csak kalapáltam és kalapáltam. Összevertem a karomat, de amikor egyszer áttörtem, aztán már gyorsan ment. Kidugtam a kezem és kinyitottam az ajtót, aztán elhúztam onnan. A táskámon kívül amúgy sem volt semmi másom, úgyhogy felkaptam és elrohantam. – Felnézett Cynre, és ismét megvonta a vállát. – És most itt vagyok.

– Szóval itt vagy, és én nagyon örülök, hogy látlak – értett vele egyet Cyn. – Mit akarsz most csinálni?

– Nem tudom! Nem igazán gondolkodtam azon, hogy itt legyek.

Cyn bólintott.

– És valószínűleg egyelőre jól is vagy itt, de óvatosnak kell lenned! Jabril embere nem fog kétszer gondolkodni azon, hogy törvényt szegjen, hogy elkapjon téged. Jobban érezném magam, ha velem maradnál, amíg mindent tisztázunk.

– Nem akarok vámpírokkal élni!

Cyn kinyitotta a száját, hogy rámutasson, hogy nem él vámpírokkal, de Luci szólalt meg.

– Talán Liz maradhatna itt is egy ideig – javasolta. – Minden másképp fog kinézni, miután volt pár napod átgondolni a dolgot – mondta Liznek.

– Mi lesz Mirabelle-lel? – kérdezte Liz, és Cynre nézett. – Veled lakik?

Cyn megrázta a fejét. – Mirabelle-nek olyan táplálkozási igényei vannak, amelyeket én nem tudok kielégíteni. Raphael birtokán lakik, a húga, Alexandra házában, amely mindenki mástól el van különítve. Ők ketten felfedezték az internetes vásárlást, Isten mentsen meg bennünket! – rezzent össze drámaian. – Ha pillanatnyilag nem akarsz velem maradni, talán meglátogathatnád legalább Mirabelle-t. Szívesen elviszlek, és tudom, hogy nagyon szeretne veled találkozni, hogy megbizonyosodjon, tényleg jól vagy.

Liz elfintorodott, és gondolatban az alsó ajkát harapdálta. Cynre pillantott, majd vissza Lucira.

– Azt hiszem, legalább ma éjszakára itt szeretnék maradni! Bízom Luciban. – Cyn figyelmen kívül hagyta a célzást, hogy benne viszont nem bízik meg. – És talán holnap este – folytatta Liz – meglátogathatom Mirabelle-t. Nem gond? – A kérdést Lucihoz intézte, nem Cynnek.

Luci előrehajolt, és megölelte a lányt, majd felállt.

– Természetesen, ahogy akarod! Gyere, előkészítjük a dolgaidat. Szükséged van egy zuhanyra, és azt hiszem, van néhány ruhám, ami jó rád. – Ők ketten nagyjából tudomást sem vettek Cynről, amikor elindultak kifelé a szobából, de Cyn megérintette Liz karját, amivel magára vonta a lány megdöbbent figyelmét.

– Meg tudod mondani, hol lakik ez a Todd? Ha a címet nem is, akkor hogyan lehet eljutni oda?

Liz aggódó pillantást vetett rá. Megnyugtatásért Lucira pillantott, mire Luci megveregette a vállát.

– Miért nem mész fel – mondta a lánynak. – Abba a szobába a lépcső tetején, aminek kék az ajtaja. Egy perc múlva ott leszek. – Komor pillantást vetett Cynre, miközben Liz kettesével vette a lépcsőfokokat felfelé.

– Nekem megvan Todd címe – mondta Luci halkan, és visszament az irodájába. – Soha nem volt vele semmi problémánk! Sokat foglalkozik a gyerekekkel munkaidő után, játékokat szervez, meg ilyesmi, hogy távol tartsa őket az utcától. Régebben ő is csinált valamit, amikor még volt barátnője, de szakítottak, és mostanában eléggé ragaszkodik a szervezett tevékenységekhez.

Cynnek lett egy megérzése. – A barátnőnek van neve?

– Hm, valami Patty, azt hiszem – válaszolta Luci, miközben beütötte a keresést számítógépének adatbázisába. – Fiatalabb volt Toddnál, nem volt szép, de elég csinos. Amolyan keskeny arcú és kis szájú. Mi az? – kérdezte megriadva, meglátva Cyn arckifejezését.

 

 

39. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Útban Venice és Todd Ryder háza felé, Cyn gyorsan felhívta Mirabelle-t, elmagyarázta neki a helyzetet, és mondta neki, hogy másnap este számíthat Liz látogatására.

– Miért nem ma este? Itt is maradhatna; Alexandra nem bánná.

– Először is, eléggé ki van merülve, Mirabelle. Nehéz heteken van túl egy idegen városban, egyedül az utcán. Úgy értem, hagyd őt pihenni! Másodszor pedig, nem igazán van elragadtatva az ötlettől, hogy még több vámpírral éljen együtt, tudod?

– Gondolom! De nem akar legalább engem látni? – Az utolsó rész inkább egy panaszos jajongás volt.

– Dehogynem akar! És látni is fog. Holnap este. Különben is, már majdnem hajnalodik. Mire odaérnénk, már készen állnál az alvásra!

– Azt hiszem, igazad van! De ő biztosan jól van, ugye? Nem megvédeni akarsz az igazságtól, vagy ilyesmi?

– Nem tennék ilyet, Mirabelle! Liz jól van. Nagyon fáradt, de ennyi. Majd holnap te magad is meggyőződhetsz róla!

– Oké! Köszönöm, Cyn! Akarsz itt valakivel beszélni?

– Nem, köszönöm! Én is megyek haza. Figyelj, majd felhívlak, mielőtt mennénk. Aludj jól!

Mirabelle kislányosan felnevetett. – Igen. Te is! Szia!

Cyn a konzolra ejtette a telefonját, amikor behajtott Ryder sötét utcájába. Liz lesajnáló megfigyeléseivel ellentétben ez valójában egy drága környék volt, bár első pillantásra nem úgy tűnhetett. A házak kicsik és túlzsúfoltak voltak, és volt egy kis probléma a csavargók bűntettei miatt, akik a tengerpartot tették meg otthonukká. De csak néhány háztömbnyire volt a homok, és Rydernek meglehetősen jól mehettek a dolgai, ha megengedhette magának, hogy megvegye ezt a helyet. Persze az is lehetett, hogy csak bérelte. Cyn még nem ellenőrizte a hátterét. Megvárta, hátha egy kis betörés kiderít előbb valami érdemlegeset.

Leparkolt az autójával pár házzal lejjebb és szemben a férfiéval, majd nekiállt tanulmányozni Ryder lakását. Régebbi ház volt, keskeny, egyemeletes, különálló garázzsal. A két oldalán lévő házakat átépítették, kibővítették egy második emelettel – a telkek kicsik voltak, és az embereknek felfelé kellett építkezniük, ha több helyre volt szükségük –, és Ryder háza úgy tűnt, hogy elbújik a szomszédok közé, és vergődik a két felújított ház lenéző tekintete alatt. Liz azt mesélte, hogy Rydernek szabályos időbeosztása volt, minden nap nagyjából ugyanabban az időben indult munkába és jött haza, ami azt jelentette, hogy még jó pár óráig nem várható haza. Jobb lett volna várni, és rögtön azután bemenni, hogy egy másik napon elment dolgozni, de péntek volt, és Liz nem gondolta, hogy péntek vagy szombat este dolgozik. Ami azt jelentette, hogy Cynnek vasárnap estig kellett volna várnia, hogy elkapja a munkába induló férfit, és a türelem sosem volt az erőssége. Ráadásul Mirabelle-nek vasárnap volt a bemutatkozása Raphaelnél.

Ryder házában nem égett a villany, még a tornácon sem. A szomszédai mindketten gyenge fényű kültéri lámpákat szereltek fel, és az egyiken halványan megcsillant valamilyen fény, ami valószínűleg egy éjjeli lámpa fénye volt az emeletről. Idegesen kopogtatott ujjaival a kormánykeréken, és úgy döntött, megkockáztatja. A belső világítást lekapcsolva, rezgőre kapcsolta a telefonját, becsúsztatta a kabátzsebébe, és hangtalanul kinyitotta az ajtót. Végigment a sötét utcán, elhaladt Ryder háza mellett, hogy aztán a garázs felől lépjen be a telekre. A keskeny kocsifelhajtó nem volt befejezve, kivéve két párhuzamos betonburkolatú sávot, amelyeket Cyn követett, ahogy csendben haladt a ház hátsó része felé.

Csak néhány percre volt szüksége, hogy bejusson a házba. Vékony gumikesztyűt húzott, lenyomta a kilincset, és bement a hátsó ajtón. Az elülső ajtó túlságosan látszott az utcáról, és különben is, mint oly sok embernek, Ryder hátsó ajtaján is sokkal gyengébb zár volt, mint az elülsőn. Miért feltételezik az emberek, hogy a rosszfiúk a bejárati ajtót használják?

Odabent a különböző elektronikus eszközök LED-fényeiben szemügyre vette a kis házat – két hálószoba és egy kis nappali, fapadlóval, és egyetlen szőnyeg sem lágyította a kinézetet, még egy ajtóbelépő sem. Cyn elindult az első szobán keresztül, és kuncogva nézte a Liz által hátrahagyott ajtó roncsait. Abbahagyta a nevetést, amikor meglátta a rendetlenséget a hálószobában. Valaki széttépte. A lepedőket és a takarókat lerángatták az ágyról, és szétdobálták a kis szobában. A matracot, a rugós ágyat és a párnákat kegyetlenül összevagdosták valami éles tárggyal, a padlót teljesen beborította a bennük lévő tömőanyag. Apró darabkák lebegtek még mindig a levegőben, amelyeket az ablakon át beszűrődő utcai lámpa fénye világított meg, amely most már csupasz volt, mivel a földön kígyózva hevert a minifüggöny. A lámpa, amellyel Liz az ajtót püfölte, az ajtófélfa köré volt görbítve, olcsó fémje elvált az összeillesztésnél.

Tehát Todd Ryder indulatos volt. Cyn gyorsan végigpásztázta a szétdúlt szobát, de nem számított rá, hogy bármit is talál itt. Sokkal érdekesebb volt a fő hálószoba a folyosó végén, amely tökéletesen tiszta és rendezett volt. Az ágy be volt vetve, a párnák pontosan egymás mellé igazítva, a huzatok keményítettek, és vasaltak. Toddnál nem volt csúnyán lógó ágynemű. Gyorsan kinyitotta és átnézte a fiókokat, és felvonta a szemöldökét az éjjeliszekrény fiókjában talált nagy, részben használt óvszeres dobozon. Barátnő ide vagy oda, Toddnak nyilvánvalóan voltak tervei. A szekrényben az ingek stílus szerint voltak csoportosítva, rövid ujjúak nyárra, hosszú ujjúak a hűvösebb időre. Néhány khakinadrág lógott, vasaltan és keményítve, még mindig a mosodából származó műanyag zacskókban. A cipők párokba rendezve sorakoztak egymás mellett a padlón.

Az aprócska fürdőszoba még kevesebbet árult el. Todd Ryder láthatóan a jó egészség mintaképe volt. Még egy üveg aszpirin sem volt a borotvahab és a borotva mellett, és az arcszeszének illata túlságosan is parfümhöz hasonlított Cyn ízlésének.

Visszatérve a nappaliba, Cyn örömmel dörzsölte össze a kezét Ryder íróasztalának és számítógépének látványától. Odakint egy autó ajtaja csapódott be, és a lány megdermedt, a szíve hevesen kezdett kalapálni, de a motor sima dorombolása elfelé távolodott az utcán. Gyorsan az íróasztalhoz lépett, és emlékeztette magát, hogy kevés az ideje. Leült, és bekapcsolta a számítógépet, miközben egyenként átnézte a fiókokat. Volt egy rendezett dosszié az esedékes és kifizetett számlákról, amit gyorsan átlapozott, és nem talált semmi érdekeset, kivéve egy Culver Cityben lévő raktáregység számláját. Automatikusan feljegyezte a helyet és a szekrény számát, de tovább keresgélt. Egy különálló kék mappát töltöttek meg a fizetési csekkek, amelyekből kiderült, hogy Todd Ryder egy húsfeldolgozó üzemben dolgozik. Na, ez már érdekes volt. Egy férfi, aki éjszakánként marhákat darabolt, nem riad vissza egy kis, vagy akár sok vértől sem. Az utolsó dossziéban Ryder az utcagyerekeknek szervezett játékokról szóló szórólapokat, egy név- és telefonszámlistát – talán edzőkről? –, a meccsek menetrendjét és néhány üres beleegyező nyilatkozatot tartalmazott. Ez utóbbira valószínűleg nem sok szükség volt, a legtöbb gyereknek nem volt senkije, aki annyira törődött volna vele, hogy aggódjon érte.

Mire végzett a fiókokkal, a számítógép már el is indult. Egy gyors ellenőrzés után a fejét ingatta. Rendszerető Todd nem alkalmazta a biztonságos számítógépezést. Ez jó neki, nem annyira jó Toddnak. Annyit azért tudott, hogy ne mentse el az e-mail jelszavát, ami kiábrándító volt, de azt már nem, hogy legalább egy kezdetleges törlőprogramot is telepítsen. Cyn majdnem felnevetett, amikor elkezdett Todd számítógép-használatának előzményei között kutatni. Sok olyan fórumot látogatott, amelyek a vámpírokról szóló vitáknak voltak szentelve. Az oldalak között sok olyan volt, amilyeneket Ian Hartzler is látogatott volna, olyan fórumok, amelyeket olyan rajongók népesítettek be, akik vámpírrá akartak válni, és olyanok, akik azt állították, hogy már átfordultak. Más oldalak sötétebbek, összeesküvés-központúak voltak, és tele voltak a vámpírok hatalomátvételére vonatkozó szörnyű figyelmeztetésekkel, azt állítva, hogy az elnöktől kezdve a helyi adószedőig mindenki a vámpírok bábja, vagy maga is vámpír. Cyn feljegyezte a webcímeket, a mobiltelefonját használta, hogy a hangpostán hagyja magának üzenetként az információkat, és a biztonság kedvéért hozzáadta a raktározási cég adatait is.

Ami még érdekesebb, felfedezte, hogy Todd az elmúlt napokban többször is rákeresett a halott lányokkal kapcsolatos hírekre, és különösen a vámpírokkal kapcsolatos halálesetekre. A gyilkosságokkal kapcsolatban kevés hír jelent meg, Santillo kedvenc elméletéről pedig egyáltalán semmi. Raphael letartóztatása még csak be sem került a hírekbe. Ez részben azért volt, mert a para-intézménybe vitték, aminek létezéséről alig tudott valaki, de azért is, mert a gyilkosságok egyszerűen nem számítottak hírnek. Különben is, Raphael jóval a radar alatt élt; nem mintha a letartóztatása amúgy is címlapra került volna. Persze, mivel utcagyerekekkel foglalkozott, Ryder hallhatott a gyilkosságokról, de miért pont a vámpír szempont? Ismét csak érdekes, de nem meggyőző.

Cyn tovább kutatott a számítógépben, de semmi újat nem talált. Volt néhány könyvelőprogram és néhány játék, de úgy tűnt, Ryder elsősorban internetezésre használta a számítógépét. Ha valahol vezette is egy sorozatgyilkos naplóját, az nem ezen a számítógépen volt. Kikapcsolta a rendszert, és ellökte magát az íróasztaltól, ügyelve arra, hogy a széket úgy tegye vissza, ahogy találta.

A konyha következett, még több fapadló, szép kék-fehér csempékkel kilapozva, és fenyőfa szekrényekkel. A szekrényekben nem túl figyelemre méltó élelmiszerválaszték volt; a mosogató alatt pedig a szokásos tisztítószereket találta. A hűtőszekrény gyakorlatilag üres volt, egy hatos csomag sörből hiányzott egy üveg, és egy negyedliternyi tejszín volt még benne. Az edények és serpenyők gyakorlatilag használaton kívülinek tűntek. Még a kávéfőzőt is elmosogatta, az üvegkanna fejjel lefelé volt borítva a csillogó mosogató egyik oldalán lévő faállványon. Ryderből remek háziasszony lett volna. Vagy talán ez volt az oka, hogy negyvenévesen még mindig egyedülálló volt. Soha nem találkozott olyan nővel, aki felért volna vele háziasszonyként. Sajnos az, hogy rendmániás, aligha volt bűn. A környezetében megváltoztak a fényviszonyok, amikor megállt az ajtóban, és még egyszer átfutott pillantásával a helyiségen. Odakint kialudtak az utcai lámpák; ideje indulni.

Biztonságban ülve a kocsijában, és perverz módon csalódottságot érezve, hogy semmi igazán gyanúsat sem talált, Cyn figyelte, ahogy egy idősebb BMW szedán elhajt mellette, és behajt a kocsifelhajtóra. Todd Ryder fiatalabb volt, mint amire Liz leírása alapján számított. Valószínűleg közelebb volt a harmincöthöz, mint a negyvenhez, körülbelül 170 centi magas, világosbarna hajú, és egy kissé pocakos testtel, mint egy egykori sportoló, aki elpuhult. Valószínűleg a középiskolában vagy a főiskolán sportolt. Az állát, amely sosem volt erős, a plusz súly lágyító hatása tovább gyengítette. A sok szépen kivasalt khaki nadrágjának egyikét viselte, kék-piros galléros pólóval. Az ing körülbelül egy számmal volt nagyobb a szükségesnél, valószínűleg azért, hogy elfedje a teste középső részén lévő tizenöt kilónyi plusz súlyt. Kikászálódott a kocsiból, és megállt, hogy hüvelykujjával végigsimítson az ajtó díszlécén, undorodva megrázta a fejét, mielőtt továbbindult volna a felhajtón, és bement a házba. A BMW-k jó, masszív autók voltak, gondolta Cyn, és eszébe jutott a srác a sikátorban, aki hallotta a gyilkos autóját. Határozottan nem csörömpöltek.

Várt még néhány percet, mielőtt hazavezetett volna, észak felé cirkált a Pacific Coast Highwayen, teljes sebességgel az autópályán, és sajnálta a reggeli csúcsforgalomban rekedt embereket délen. Átgondolta, amit tudott. Az egyetlen áldozat, akiről a zsaruk bármit is tudtak, Patti Hammel volt, aki történetesen Todd Ryder régi barátnője volt, és aki annak ellenére, hogy ő volt az első áldozat, nem illett bele a profilba. Kényelmes, hogy nem volt se családja, se barátai. Senki sem vette át a holttestet, senki sem tett bejelentést, kivéve a régi barátját, Toddot, aki még csak suttogva sem aggódott. Todd, aki talán egy kicsit túlságosan is feszült volt, és akinek a vérmérséklete heves volt, amikor kibukott. És ott volt még a szemtanú, aki Raphaelre mutogatott, mint gyilkosra, és aki talán eléggé gyűlölte a vámpírokat ahhoz, hogy kitalálja az egészet. Felcsapta a telefonját, és felhívta Eckhoff mobilját.

– A francba, Leighton, tudod, mennyi az idő?

– A város sosem alszik, öregem! Légy kedves hozzám, most szívességet teszek neked!

– Kezdhetnéd azzal, hogy kibaszottul bocsánatot kérsz a legutóbbi üzenetedért!

– Ki a tanútok a sorozatgyilkossági ügyben? Az, aki egy vámpírra mutogat, mint gyilkosra?

– Ezért ébresztettél fel? Ez nem az én rohadt ügyem! Különben is, már mondtam neked...

– Igen, igen! De utánanéztél, amikor korábban rákérdeztem. Ismerlek már! Szóval ne mondd meg nekem! Majd én megmondom. A neve Todd Ryder.

– Hogyan... Mi a fasz van, Leighton? Ki a fene...

– És micsoda véletlen... Tudod Patti Hammel régi barátjának a nevét? – kérdezte hamis lelkesedéssel. Halotti csend lett, amit csúf káromkodás követett Eckhoff feléről. Cyn elmosolyodott. – Érdekes, ugye?

– Honnan szerezted ezt? – szólalt meg Eckhoff halkan. – Még Santillo sem nézett volna el valami ennyire nyilvánvaló dolgot!

– Keresned kell valamit ahhoz, hogy elnézd, Dean! Santillo azt hallotta, amit hallani akart. Akarod az infómat vagy sem?

– A francba! Igen, a fenébe is! És azt se mondd meg, honnan szerezted!

– Oké – mondta vidáman, aztán átadott minden részletet, amit megtudott, a névtelen utcakölyök szemtanútól, Todd Ryder vámpírmániájáig, a szép autójáig és a bérelt raktárhelyiségéig. – Megvannak a részletek a weboldalakról és a bérelt raktárról a hangpostámon. Továbbítom neked, amikor letesszük a telefont, és csak egy dolgot kérek cserébe a Los Angeles-i rendőrség nevében tett erőfeszítéseimért.

– Igen? És mi az? – kérdezte savanyúan.

– Jézusom, Dean! Azt hiszem, ennyit megérdemlek!

– Jól van, jól van! Mi az?

– Tudni akarom, miért tette! Tíz percet akarok vele egy szobában a letartóztatás után!

Eckhoff hallgatott. – Csak te, ugye, nem...

Cyn felnevetett. – Nem fogom megölni a gyanúsítottadat, Eckhoff! Tíz perc, csak ennyit kérek. Természetesen nem hivatalosan!

Eckhoff mélyet sóhajtott.

– Miért csinálod ezt, Cyn? Ha akarnád, okozhatnál itt némi bajt! Santillo és a barátai bántották a fiúdat, miért ne adhatnád nekik vissza?

– Mert – ellentétben azzal, amit úgy tűnik, mindannyian gondoltok – én még mindig hiszek a törvényben, főnök! És igazából csak azt akarom, hogy állítsuk meg ezt a seggfejet, mielőtt még valakit megöl!

– Kezd könnybe lábadni a szemem, Prücsök!

– És ez a végszó, hogy letegyem. Emlékezz az ígéretedre!

 

 

40. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Houston, Texas

 

Jabril kilépett a zuhany alól, gyorsan megtörölközött, mielőtt felvette volna az ajtó mögött lógó selyemköntösét. Magára húzta, élvezte, ahogy az a csupasz bőréhez ér. Nem volt értelme felöltözni. Még nem. Ma este egy új rabszolgát próbált ki – valakit, aki felváltja régi kedvencét. A nőt nehezebbnek bizonyult pótolni, mint gondolta volna, ami csak azt árulta el neki, hogy már régen ideje lett volna megszabadulnia tőle. Soha nem volt jó egy vérrabszolgához kötődni. Azért léteztek, hogy őt szolgálják, semmi több.

Visszasétált a hálószobába, és megcsodálta az új bútorokat. A személyzete csodálatra méltóan gyorsan újjávarázsolta ezt a szobát; teljesen elégedett volt.

Kopogás hallatszott az ajtón.

– Épp időben! – mormolta. – Gyere be! – kiáltotta.

– Uram! – Asim a szokásos alattomos módján surrant be a szobába. A vámpír soha nem nyitott ki teljesen egy ajtót, és lépett be rajta, inkább csak annyira nyitotta ki, hogy éppen csak át tudjon csúszni a résen.

Jabril a homlokát ráncolta. – Nem számítottam rád, Asim!

– Nem, uram, de olyan híreim vannak Elizabethről, amiről úgy gondoltam, hogy hallani akarja.

Jabril mohó örömöt érzett. – Akkor hát megtalálták! Biztonságba helyezték?

– Igen, megtalálták, uram. Windle még nem kapta el, bár arra számít, hogy ez is hamarosan megtörténik.

– Ha tudja, hogy hol van, akkor mi a késedelem oka?

– Napok óta szorosan követi a nyomát, uram, és egy magánházig követte, ahol megszállt. Sajnos mostanra már átköltözött valamiféle szökevényeknek fenntartott otthonba. A házban többen is laknak, és a férfi többször látta a Leighton nőt jönni-menni.

Jabril gonoszul káromkodott.

– Nem engedhetjük meg neki, hogy...

– Nem, uram! – merészelte Asim félbeszakítani. – Windle őrséget állított a házhoz, és egészen biztos benne, hogy Elizabethet napokon, ha nem órákon belül elkapja.

Jabril a hadnagyát tanulmányozta, és azt mérlegelte, hogy ez a hír érdemel-e büntetést. Minden hozzáértő nyomozó már régen elkapta volna a lányt. Persze ő kénytelen volt emberi ügynökökre hagyatkozni. Raphaelt csak egy bizonyos határig tudta kényszeríteni, és ha vámpírügynököket küldött volna a lány elkapására, az átlépett volna egy olyan határt, amelyet nem volt hajlandó megsérteni. Még nem.

Könnyed kopogás hallatszott az ajtón, és Asim félreállt, hogy kinyílhasson. Egy fiatal nő állt ott – meztelenül, hosszú, fekete haja formás fenekéig ért. Bőre szép aranybarna volt, és kicsi, feszes mellein a hegyes mellbimbók máris kőkeménnyé váltak a félelemtől. Jabril lustán pislogott, és kinyújtotta a kezét.

– Nagyon jó, Asim! – mondta szórakozottan, közelebb húzva a lányt, és az öklét beletekerte abba a bőséges, selymes hajba. Oldalra rántotta a lány fejét, felfedve a nyakát. Az agyarai éhesen hasították át az ínyét. – Tájékoztass! – sikerült kimondania, mielőtt a fogait a lány nyakának puha bőrébe mélyesztette, és érezte, ahogy a lány sikolyainak rezgése visszhangzik a csontjaiban.

Homályosan érzékelte, ahogy Asim kihátrál, és becsukja az ajtót, miközben mélyen ivott a lány véréből, érezte, ahogy az melegen és frissen lefolyik a torkán. Morgott a gyönyörtől, ahogy a farka megkeményedett, vágyva a saját gyönyörére. Felemelte a fejét, felkapta a lányt, és az ágyra dobta. A lány halk, fájdalommal teli sikolyai csak még keményebbé tették a férfit. Igen, határozottan itt volt az ideje a váltásnak.