14.-15.-16.-17. Fejezet

 

14. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

A nagy ház árnyékában Cyn segített Mirabelle-nek bemászni a terepjáró csomagtartójába, és ráhúzta a lehúzható fedelet. A fiatal vámpír már teljesen elgyengült, ahogy a nap már karistolta a horizontot, és Cyn csak remélni tudta, hogy nem számolt rosszul. Mirabelle-nek legalább félig-meddig eszméleténél kell lennie, mire elérik a kicsi, privát repülőteret. Kizárt, hogy Cyn egyedül ki tudta volna szedni a terepjáróból és be tudta volna ültetni a repülőgépbe. Egy utolsó, óvatos pillantást vetve körbe, elfordította a kulcsot.

Az emberi őrök már csatlakoztak vámpír társaikhoz a kapunál, és Cyn emlékezett rá, hogy Raphael azt mondta – úgy tűnt, mintha száz évvel ezelőtt történt volna –, hogy minél közelebb van a hajnal, annál szétszórtabbak és kevésbé megbízhatóak a vámpírőrök. Most számított erre a szétszórtságra, és megkönnyebbült, amikor ugyanaz a vámpírőr lépett elé, hogy elállja az útját, aki korábban beengedte. Barátságosan rámosolygott, amit a férfi figyelmen kívül hagyott, de csak egy felületes pillantást vetett rá, mielőtt hátralépett volna, hogy türelmetlenül intsen a továbbhaladásra biztatva.

Cyn nem lélegzett fel, amíg el nem érte a körgyűrűt. Korábban időt szakított arra, hogy feltérképezze a menekülési útvonalat a terepjáró fedélzeti navigációs rendszerének segítségével. Fontolóra vette, hogy teljesen elkerüli az autópályákat, és ragaszkodik a mellékutakhoz, de ebben az esetben a legközvetlenebb útvonal volt a legbiztonságosabb is. Ráadásul kaliforniai lány lévén, az autópályán érezte magát a legjobban, és még túl korán volt a reggeli csúcsforgalomhoz, így szabadnak kellett lennie előtte az útnak. Ellenőrizte a helyzetét, és beletaposva a gázba, száguldott Ellington Field felé.

– Még mindig velem vagy, Mirabelle? – szólt hátra Cyn, és automatikusan a visszapillantó tükörbe pillantott, bár a fekete takarón kívül semmi sem látszott. Tompa nyögést kapott válaszul, ami aggasztotta, de most már nem tehetett semmit. El kellett érnie azt a gépet, el kellett érnie, hogy felszálljanak, és Kalifornia felé vegyék az irányt. De mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha elkésett? Jézusom, mi lesz akkor? Erősen elgondolkodott, ha lekési a gépet, akkor a földön kell továbbmennie. Az elsötétített ablakok és a raktérfedél mögött Mirabelle eléggé biztonságban lesz a naptól. De vajon mennyi időbe telne, amíg elérné az arizonai határt és Raphael területét? És milyen gyorsan találja meg őket Jabril? Tudná, hol vannak, még ha az egyetlen logikus célpontjuk nem is Arizona volt, vérségi kötelék fűzte Mirabelle-hez, és jobban tudta követni őket, mint bármelyik GPS, amit készítettek. És mindeközben Cyn egy benzinzabáló terepjáróban rekedt volna egy valószínűleg őrült vámpírral, amint besötétedik.

A semmiből egy pár fényszóró tűnt fel a visszapillantó tükörben, és gyorsan közeledett. Ó, Istenem, gondolta Cyn. Ő volt az, kereste Mirabelle-t, és nem találta? Eszeveszetten hajtott, tekintete az út és a tükör között táncolt, miközben figyelte a végzet közeledtét, egy alacsony padlózatú szedán formájában. A férfi közvetlenül a sarkában haladt, olyan közel, hogy nem látta a fényszóróit, olyan közel, hogy Cyn meg volt győződve róla, hogy neki akar hajtani, hogy letaszítsa az útról. Hirtelen mozdulattal átkanyarodott a szomszédos sávba, és döbbent hitetlenkedéssel figyelte, ahogy a másik autó elszáguld mellette, a sofőrje még csak rá sem pillant.

Mély levegőt vett, és továbbhajtott, reszketve a hidegtől, ahogy az adrenalin kiszivárgott a testéből.

Amikor a repülőtér látótávolságba került, mobilján felhívott egy előre egyeztetett számot, és a bérelt repülőgép pilótája a hangárhoz irányította. Ez a légitársaság bizonyos kényelmi szolgáltatásokat kínált a vámpírközösségnek; a hirdetéseik körmönfontan voltak megfogalmazva, de nyilvánvalóak, ha az ember tudta, mit kell keresni. Amikor Cyn behúzódott a magánhangár viszonylagos biztonságába, a pirkadat már ígéret – vagy fenyegetés – volt a horizonton. Mire az ajtók csukódni kezdtek mögötte, már látszott a fény vékony szalagja. Emlékezve arra, amit Duncan mondott Mirabelle nagyobb érzékenységéről a napra, Cyn olyan közel állt meg a kisrepülőgéphez, amennyire csak tudott, majd gyorsan kiszállt és megkerülte az autót. A repülőgép utasterére nyitva volt az ajtó, és a rövid felvezető lépcső fölött a belső fények üdvözlően világítottak. Csak néhány lépcsőfok volt, de Cyn szinte kétségbeesett pillantást vetett rá, miközben elrohant mellette. Lehet, hogy a légitársaság szállítja a vámpírokat, de világossá tették, hogy az utasoknak saját erejükből kell felszállniuk a gépre.

– Istenem, add, hogy Mirabelle eléggé ébren legyen ahhoz, hogy képes legyen járni! – Suttogta a könyörgését az összes istenhez, amelyik védelmezi a vámpírokat és ostoba emberi barátaikat.

– Mirabelle! – kiáltotta, amikor a csomagtartó ajtaja hangtalanul felpattant. – Még ébren vagy odabent? – Ellenőrizte a környéket, mielőtt visszatolta volna a fedelet.

 

****

 

Mirabelle, szemeit lehunyva kicsire gömbölyödött. A nap már majdnem felkelt, az agya tudta ezt; olyan volt, mintha forró láva csapkodná a koponyáját. Majdnem megőrült a félelemtől, olyan érzések bombázták, amilyeneket még soha sem érzett. Mostanra már otthon kellett volna lennie a szekrényében, a megnyugtató takarók alá bújva, falakkal, függönyökkel és ajtókkal védve. Amikor a nehéz hátsó ajtó hirtelen felnyílt, tehetetlenül felsikoltott, és rémülten meredt a nőre, aki egy ismeretlen épület mesterséges fényétől volt körbevéve.

– Mirabelle? – mondta a nő. Mirabelle pislogott, és próbált valamire koncentrálni a saját szívének folyamatosan csökkenő dobogásán kívül. – Mirabelle, meg kell mozdulnod, drágám, nincs sok időnk!

– Mozogni? – reszketett Mirabelle. Bámulta a furcsa nőt, küzdött, hogy lásson, hogy megkülönböztesse a részleteket a sűrű ködben, amely valahonnan beáramlott, és mindent szürke fátyol mögé rejtett. Emlékezett a ködre. A szülei egyszer elvitték őket télen a tengerpartra, őt és Elizabethet. A puffadt, szürke felhők úgy ültek a homokon, mint egy falnyi koszos vattapamacs. Furcsa volt keresztülsétálni rajtuk, érezni a bőrén és a haján a köd tapadós, nedves ujjait.

– ...siess ... megtalál minket... Nem tudok... Elizabeth...

Mirabelle figyelme kiélesedett. A nő még mindig beszélt. Elizabeth? Mi van Elizabethtel? A nő azt akarta, hogy menjen vele valahová. Hogy meglátogassa Elizabethet? Szüksége volt Liznek rá, megsérült? Jabril már őt is elkapta? Mirabelle feltápászkodott, kényelmetlenül érezte magát a szűk térben. A nő megragadta a kezét, hogy segítsen. A nő erős volt. Sokkal erősebb, mint Mirabelle. Nem, ez nem lehetett igaz. Mirabelle vámpír volt. Erősebbnek kellett volna lennie. Hagyta, hogy a nő talpra húzza, hagyta, hogy a nő a néhány lépcső felé vezesse. Nem túl sok lépcső, csak néhány. Aztán már bent voltak. Ez jó volt. A nap már felkelt; be kellett mennie. Itt sötét volt, biztonságos. Betántorgott a sötétségbe, valami puha dolgot érzett maga alatt, aztán semmit.

 

****

 

Cyn megtántorodott a vámpír hirtelen holt súllyá változott teste alatt, és alig ért el a gép hátsó részében lévő szűk ágyig, mielőtt elengedte volna a lányt, hogy ráessen. Mindent megtett, hogy kiegyenesítse Mirabelle végtagjait, aztán betakarta egy könnyű takaróval, ellenőrizte a hőmérsékletszabályozókat, és visszament a főfülkébe. Becsukta maga mögött az ajtót, és végigrohant a rövid folyosón, majd kettesével le a lépcsőkön vissza a terepjáróhoz, és felkapta a hátizsákját meg a bőröndjét. A kulcsokat az ülésen hagyta. A kölcsönzőből majd holnap eljön érte valaki, és a szállodai kimutatások szerint még két napig ott van, ha valaki ellenőrizné. Gyenge hazugság volt, de ez volt minden, amije volt.

A pilóta az ajtóban várta. Az a már-már szokásos kinézete volt, ami minden pilótára jellemző – átlagos magasságú, karcsú, középkorú, lazán jóképű, de semmi olyasmi, amire felkaphatná a fejét. A nevén üdvözölte a lányt, átvette a bőröndjét, és egy személytelen mosollyal elrakta, mielőtt felhúzta a lépcsőt, és biztosította az ajtót. Cyn beesett a legközelebbi ülésbe, és becsatolta magát, kezével a kartámlába kapaszkodva várta, hogy a gép elinduljon a kifutópályára.

Néhány perccel később felemelkedtek, és Houston eltűnt mögöttük. Cyn megkönnyebbülten felsóhajtott, úgy érezte, minden izom egyszerre lazul el a nyakában. A Santa Monicáig tartó repülőút körülbelül három órát tartott, minden egyes percét áldottan ragyogó napsütésben töltötték. Levetette magassarkú csizmáját, és felállt a bőröndjéért, csodálva a vastag szőnyegpadlót a mezítlábas talpa alatt. A bőrszoknya és a csizma a bőröndbe került, lecserélve a kifakult farmerjára és egy pár zoknira.

Kiszolgálta magát egy pohár borral a kínálatból, és belesüppedt a puha, kényelmes székbe, addig nyomkodta a gombokat, amíg teljesen hátra nem dőlt. Voltak pillanatok, gondolta Cyn, amikor jó volt az apja lányának lenni. Lehet, hogy nem sokat volt vele, miközben ő felnőtt, és Isten lássa, még most sem igazán volt köztük apa-lánya kapcsolat. De ilyenkor, amikor az utolsó pillanatban kellett egy magánrepülőgépet bérelnie, nagyon hálás volt a Leighton névért és a hozzá tartozó nagylelkű vagyonkezelői alapért. Már félálomban volt, amikor megszólalt az intercom.

– Elértük az utazómagasságot, Ms. Leighton. Úgy néz ki, hogy sima utunk lesz egészen Los Angelesig.

Megnyomta a válasz gombot. – Köszönöm! Valószínűleg aludni fogok, amíg le nem szállunk, úgyhogy ne aggódjon miattam.

– Igen, hölgyem! Majd értesítem, mielőtt megkezdjük a leszállást!

– Tökéletesen hangzik! Még egyszer köszönöm! – Magára húzta a takarót, és elaludt, mielőtt még ideje lett volna azon gondolkodni, hogy vajon fog-e álmodni.

 

 

15. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Valaki sikoltozott. Cyn talpra ugrott, megbotlott és kinyújtotta a kezét, bár még azt sem látta. Koromsötét volt, sötétebb, mint egy holdtalan tengerparti éjszaka, még a csillagok halvány fénye sem pislogott. Gyorsan pislantott, felemelte a kezét, hogy megérintse saját arcát, nyitott szemét. A sikolyok egyre hangosabbak lettek, fájdalommal teltek. A szíve vadul vert, ahogy a hang irányába tapogatózott, csapkodó kezeivel nem talált semmi kapaszkodót – se falakat, se bútorokat, semmit.

A sikolyok abbamaradtak, levegővétel közben elakadtak, és Cyn megdermedt, küzdött, hogy levegőhöz jusson, hogy lelassítsa hevesen dobogó szívét, hogy halljon. A tér hatalmas volt körülötte, visszhangzott az ürességében. Finom hang törte meg a csendet, egy nő halk hangja, amely olyan szavakkal könyörgött, amelyeket nem értett. Egy férfi kegyetlen nevetése szisszent fel, és a rémület jajkiáltásával folytatódott a nő kínja, a félelem hangjával töltve meg a sűrű sötétséget. Cyn leguggolt, közel a talajhoz, karjait a feje köré kulcsolta, hiába próbálta elnyomni a szörnyű zajt, ajkát összeszorítva próbálta elfojtani a saját nyöszörgését.

Valami megérintette a sötétben. A leghalványabb érintés volt a csupasz karján, de megtapadt. Hideg. Gonosz. Jabril Karim.

Futni kezdett. A férfi nevetése követte, élvezkedve a lány félelmében, kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát, a hátát, véletlenszerű, mocskos fenyegető érintésekkel. Tudta, hogy a férfi valahogy játszik vele; hogy kiragadhatja a sötétből, és magába szívhatja, belefojtva őt a mocskos miazmájába, amíg a hangja fel nem emelkedik, hogy csatlakozzon a reménytelenség kórusához.

Karok ölelték át, és egy széles mellkashoz szorították. A lány némán küzdött, nem volt hajlandó hangot adni a rémületének, rúgott és ütött.

– Nyugalom, Cynem!

A lány megdermedt az ismerős, mézédes és bársonyosan puha hangra, amely biztonságba burkolta, kizárta a sikolyokat, kizárt a férfi érintésén kívül mindent. A karok szorosabbra fonódtak, a férfi hűvös ereje elmosta a rémületet, érzéki ajkai letörölték a könnyeket, amelyekről nem is tudta, hogy hullanak. A lány nekidőlt a férfinak, karjai a férfi karcsú dereka köré csúsztak, belekapaszkodott az erejébe.

– Aludj most, édes Cyn!

 

****

 

Los Angeles, Kalifornia

 

Cyn felriadt, a szíve még mindig kalapált a rémülettől. Az ismeretlen ülést kezelő gombokat tapogatta, végül felrántotta az ablakredőnyt, és napfényt engedett a sötét utastérbe. Megkönnyebbülten hunyta le a szemét, és érezte, ahogy a rémálom elillan egyetlen fénysugár erejétől.

A pilóta hangja megnyugtatóan normálisnak tűnt az hangszórókból, amikor bejelentette, hogy hamarosan megérkeznek Los Angeles környékére. Cyn felkattintotta a kis lámpát a feje felett, és végre megtalálta a megfelelő gombkombinációt, hogy az ülést nagyjából függőleges helyzetbe hozza. Mirabelle iránti figyelmességből visszahúzta az ablakredőnyt, majd felállt, és kinyújtotta a karját, hogy megérintse előbb a plafont, majd a padlót. Hamarosan majd egy igazi ágyban kell aludnia.

Végigment a folyosón a kicsi, sötét szobáig, ahol Mirabelle aludt. A fiatal vámpír nyugodtan feküdt, szőke haja halványan kócosnak látszott a kabinból érkező gyenge fényben. Cyn ismét behúzta az ajtót, és belépett a folyosó túloldalán lévő fürdőszobába.

A biztonsági öv jele őrülten villogott, amikor visszatért az ülőhelyéhez. A változatosság kedvéért másik széket választott. Nem mintha számított volna, mindegyik egyforma volt – nagy és kényelmes, puha, krémszínű bőrrel kárpitozott. Úgy vélte, hogy jól táplált üzletembereknek és nőknek tervezték őket. Egy pillantást vetett a repülőgép hátsó részében lévő csukott ajtóra, majd ismét felhúzta az ablakredőnyt, és figyelte, ahogy az L.A.-i medence ismerős látványa megjelenik előtte.

Cyn a világ minden táján lévő repülőtereken landolt már – néhány gyönyörű, néhány csúnya, néhány zöld, néhány a Föld legnagyobb városainak közepén –, de volt valami különleges érzés abban, amikor az ember az otthoni repülőtéren szállt le. Az a tudat, hogy hamarosan beülhet a saját autójába, kinyithatja a saját bejárati ajtaját, a saját hűtőjéből ehet, és a saját fürdőszobájában zuhanyozhat. És ami a legáldásosabb mind közül, az a tudat, hogy hamarosan a saját ágyában, a saját takarója alatt alhat. Nem volt ehhez fogható érzés a világon. A repülőgép halk puffanással szállt le, és ő otthon volt.

 

****

 

A chartercéggel kötött megállapodás része volt, hogy a repülőgépet egészen napnyugta utánig használhatja a magánhangárban. Ez egyike volt azoknak a vámpírbarát kényelmi szolgáltatásoknak, az ablak nélküli hálószobával együtt, amelyet most Mirabelle foglalt el. Akkoriban remekül hangzott, pontosan erre volt szüksége. De amint leszállt a földre, Cyn szembesült a valósággal, hogy több órát kell várnia, amíg Mirabelle felébred. És még dél sem volt.

Túlságosan felpörgött, hogy aludjon, vagy akár csak nyugodtan üljön, ezért Cyn végigsétált a folyosón, és még egyszer ellenőrizte az alvó vámpírt. A hálószoba ajtaját egy résnyire nyitva hagyta, hogy ha Mirabelle felébred, legalább egy kis fény legyen körülötte, hogy lásson. Eléggé magába roskadtnak tűnt Houstonban, és Cyn nem akarta, hogy kiboruljon, amikor egy idegen helyen ébred fel.

Odakint a hangárban Cyn hallotta a közeli kifutópályán fel- és leszálló kisgépek egyenletes zúgását, amihez időnként egy magánrepülőgép süvítése is társult. Ez a repülőtér csak általános repüléseket bonyolított le, így valószínűleg semmi nagyobb nem volt a kifutópályákon, mint az ő saját bérelt gépe. Maga a hangár elég nagy volt két gép számára, de a cég biztosította őt arról, hogy az épület rajta kívül üres lesz.

Cyn szeretett volna biztosra menni, ezért gyorsan körbejárt. Az egyik falnál volt egy ablakos iroda, néhány íróasztallal és a szokásos irodai kellékekkel, de az ajtó zárva volt, és a lámpák is le voltak kapcsolva. Néhány mellékhelyiség és valamiféle karbantartó helyiség egészítette ki a nagy körutat. Miután ellenőrizte az összes külső ajtó zárját, visszament a géphez, és leült a lépcsőn, hogy előkotorja a hátizsákjából a mobiltelefonját.

Raphael számáról több üzenet is érkezett, amelyeket anélkül törölt, hogy meghallgatta volna őket. Lehet, hogy Duncan hívta, de nem akart kockáztatni. Raphael túlságosan is meggyőző tudott lenni, hogy bármit is akar, az észszerű. És különben is, Cynnek is volt büszkesége. A férfi hetekkel ezelőtt elhagyta őt, és most hirtelen mindenáron vissza akarta kapni. Véletlen volt, hogy nemrég Texasban járt egy rivális vámpírlordnál? Cyn nem hitt a véletlenekben. Főleg nem, ha vámpírokról volt szó. Ezek mellett Machiavelli is csak egy piti amatőrnek tűnt.

Volt még két másik üzenet is, az egyik Dean Eckhofftól, a régi kiképzőtisztjétől a Los Angeles-i rendőrségnél, a másik pedig Lucia Shinntől, a főiskolai barátnőjétől, aki a kamaszoknak szánt menhelyet vezette, és akinek a nevét megadta Ramona Hewittnek és Liz barátnőjének, Kellinek. Először Luciát hívta fel, minden reménye ellenére abban bízva, hogy Elizabeth megkapta a számot Kellitől, és felhívta.

– Halló? – A kamasz hangjából annyi gyanakvás és neheztelés hallatszott, hogy Cyn csodálkozott, miért vette fel egyáltalán a gyerek a telefont. Nem mintha mást várt volna. Luci átadta az „ő” gyerekeinek a ház körüli teendőket, amíg betartottak néhány alapvető szabályt, amelyek a kábítószer, az alkohol és a verekedés tilalmára vonatkoztak. Ezen kívül arra ösztönözte őket, hogy otthonuknak tekintsék – egy olyan fogalom, amely legtöbbjük számára kevés kedves emléket őrzött.

– Szia – mondta Cyn. – Lucia a közelben van?

– Talán. Ki keresi?

A lány megforgatta a szemeit, de lenyelte a türelmetlenségét.

– Mondd meg neki, hogy Cynthia keresi.

– Luci! – A gyerek olyan hangosan kiabált, hogy Cyn összerezzent. – Hívásod van!

Cyn hallotta Luci hangját, ahogy a telefonhoz lépett, lágy és nyugodt volt, mint mindig. Ha Luci valaha is felemelte a hangját, Cyn sosem hallotta. Az önjelölt recepciós továbbította a nevét.

– Valami csaj, azt mondja, Cynthiának hívják.

– Cyn! Merre jártál, te lány? – kiáltott fel Luci egy pillanattal később.

– Hé, Luce, te rímekben beszélsz!

Luci felnyögött. – Szóval, mi tartott ilyen sokáig?

– Két perce hallgattam le az üzenetedet, kicsit elfoglalt voltam. Mikor hívtál?

– Két nappal ezelőtt. Hol vagy?

– Egy repülőgép hangárban ülök és várom a naplementét.

– Várod a... – Luci felsóhajtott. – Vámpírok, már megint? Azt hittem, Texasban vagy. Hívott valaki az ottani gyámügytől, Ramona Hewitt, és azt mondta...

– Igen, említette. Beszéltünk. Köszi! Nem beszéltél az eltűnt lányommal, ugye? Elizabeth Hawthornnal? Szőke, kék szemű, magas, valószínűleg egy kicsit orrhangon beszél?

– Nem – mondta Luci lassan, mintha egy listát futott volna végig a fejében. – Nem! – Magabiztosabban. – Miből gondolod, hogy itt van?

– Ő az oka annak, hogy Texasban voltam. A gyámja bérelt fel, hogy keressem meg, és elég biztos vagyok benne, hogy L.A.-be távozott. Megadtam a számod egy barátjának, remélve, hogy jelentkezik.

– Oké, össze vagyok zavarodva! Ez a tinédzser vámpír, vagy mi?

– Nem, ha rajtam múlik! – mondta Cyn komoran. – Ez egy hosszú történet, de ha felbukkan a kölyök, ne hívj senkit rajtam kívül, oké? Nem akar visszakerülni Texasba.

Lucia felsóhajtott a vonal másik végén.

– Ha azt mondja, hogy rendben van, akkor felhívlak, különben...

– Igen, igen, ismerem a dörgést! Mondd meg neki, hogy Mirabelle velem van, ha hívni fog.

– Ki az a Mirabelle?

– A nővére, és ő az oka annak, hogy egy repülőgéphangárban ülök, ahelyett, hogy hazafelé tartanék. Mint mondtam, hosszú történet. Szóval miért hívtál, mi a helyzet?

Lucia mély levegőt vett, és lassan kiengedte.

– Szükségem van a segítségedre!

– Bármit, amit tehetek, ezt te is tudod!

– Lehet, hogy te vagy az egyetlen, akihez fordulhatok. Figyelj... – Luci hangja tompa lett, mintha leárnyékolta volna a telefont. – Elmehetek hozzád? – kérdezte. – Ezt inkább nem telefonon keresztül szeretném megbeszélni.

Cyn meglepetten hátrált, de azt mondta: – Persze, ha nem bánod, hogy egy vámpírra kell vigyáznod! Hé, ha már jössz, meg tudnál állni néhány helyen? Eléggé itt ragadtam...

 

****

 

Amíg várta Lucit a kért cuccokkal, Cyn felhívta barátját, Dean Eckhoffot. Eckhoffot nem sokkal Cyn gyakornoki éve után áthelyezték a gyilkosságiakhoz, és miután Cyn elhagyta a testületet, kapcsolatban maradtak. A múlt hónapban segített neki felkutatni egy helyi orosz maffiózót, amikor Raphael először bízta meg, hogy találja meg az elrabolt húgát.

Eckhoff akkor is kitartott mellette, amikor a beépített ügynök, aki ugyanannak a bűnszervezetnek dolgozott, holtan került elő. A Los Angeles-i rendőrségen belül még mindig sokan meg voltak győződve arról, hogy valahogy Cynthia a felelős. A halott ügynök, Benita Carballo, Cyn barátnője volt, legalábbis Cyn egészen addig a pillanatig így gondolta, amíg Benita el nem árulta őt Raphael egyik ellenségének – egy vámpírnak, aki szárazra akarta szívni Cynt. Cyn épphogy csak megmenekült. Benita nem. Vértelen testét két nappal később találták meg, és Eckhoff azon kevesek közé tartozott, akik szerint Cynnek semmi köze sem volt hozzá.

Végre felvette a telefont.

– Eckhoff!

– Cynthia vagyok.

– Igen. Beszélnünk kell!

– Ma népszerű lány vagyok. Mindenki velem akar beszélgetni! Elmondanád, miről van szó?

– Most nem! – Elhallgatott. – A mobilodról hívtál, ugye?

– Igen.

– Tíz perc múlva hívlak! – Letette a telefont.

Cyn homlokráncolva csukta össze a telefonját. Ez már két furcsa hívás volt – túl sok. Valami határozottan történt. Felállt, kinyújtóztatta a lábát, majd nyugtalanul járkált az üres hangárban, várva, hogy megcsörrenjen a telefonja. Amikor megszólalt, azonnal felvette.

– Igen.

– Bajban vagyunk, és akár tetszik, akár nem, te is benne vagy a közepében!

– Mindent elmondtam nekik, amit Benitáról tudok.

– Nem az! Vagy nem csak az, bár ez biztosan nem segít! Valaki lányokat gyilkol, többnyire szökött tinédzsereket; eddig öt áldozatunk van. Mindegyiket olyasvalaki követte el, akinek éles fogai és vérszomja van.

– Lehetetlen! Raphael soha nem...

– És pont ez a te problémád! – vágott közbe. – Túl közel állsz a vérszívókhoz, Cyn! Az emberek errefelé emlékeznek Carballóra, és a te neved megint fel fog merülni.

– Jézusom, most mi van? Segítek valami görénynek kislányokat ölni? Szedd össze magad, az isten szerelmére!

– Nem mondtam, hogy elhiszem – mondta a fogai közül, és Cyn hallotta a dühöt a szavai mögött.

– Igazad van! Sajnálom! Hosszú napjaim voltak. Figyelj, az elmúlt héten nem is voltam Los Angelesben. Egy órája jöttem vissza.

– Hát, ez már valami.

– Én mondom neked, kizárt, hogy Raphael eltűrné, hogy az egyik embere így gyilkolja meg az embereket. Valami nincs rendben ezzel az egésszel. Mióta folyik ez?

– Tudod, hogy nem szabadna mondanom semmit sem! Sikerült távol tartanunk az újságoktól, mert az áldozatok több helyről valók az egész megyében, és nagyrészt az utcán éltek. De ez csak idő kérdése.

– Nem hívtál volna, ha nem lenne mondanivalód, főnök!

A férfi felsóhajtott, és csendben maradt, mintha a következő lépésén gondolkodna. – Igazad van! Rendben. Öt lány, kevesebb mint egy hónap alatt.

– Jesszusom! Elfoglalt kis köcsög. Luci Shinn is próbált elérni. Ezért?

– Valószínűleg. Azzal fenyegetőzik, hogy a sajtóhoz fordul, ha nem teszünk valamit.

– Beszéltél vele?

– Nem az én ügyem, de szerintem eddig senki sem beszélt senkivel.

– Tudod, ha rászánnál pár percet, hogy beszélj vele, talán tudna segíteni neked. És vette valaki a fáradtságot, hogy felhívja Raffaelt? Ő tudná, ha...

– Ahogy mondtam, nem az én ügyem, nem nekem kell hívni!

– Nos, a francba, Eckhoff! – Egy percig elgondolkodott. – Megnézhetem a holttesteket?

– Mit?

– Láthatom a holttesteket?

– Mi a fenének?

– Mert meg tudom mondani, hogy tényleg egy vámpír csinálta-e őket.

– Az orvosszakértő azt mondja...

– Az orvosszakértő siet. A hajléktalan lányok nem kerülnek a címlapra. Lát egy harapást a nyakon és vért, és azt mondja, vámpír. Hadd nézzem meg a holttesteket, Eckhoff! Talán tudok segíteni, és tudod, hogy tudok beszélni a vámpírokkal és Lucival is a nevedben.

Eckhoff oldalán hosszú csend következett.

– Rendben, de csak titokban! Beszélek az emberemmel a halottkémi hivatalban, és meglátjuk, mit tudok kitalálni. Elérhető leszel?

– Napnyugtáig itt ragadtam...

– Nem is akarom tudni, miért! Maradj a telefonod közelében! Majd hívlak, ha összehoztam valamit! – Búcsú nélkül tette le a telefont.

Cyn állt és merengett néhány percig, bámult a semmibe, dühös volt, hogy csapdába esett ebben a hülye hangárban. A francba, a francba, a francba! Most már bűntudata volt. Mi van, ha az a sok hívás Raphael számáról a vámpírgyilkossági ügy miatt volt? Mi van, ha nem is Raphael hívta, hanem Duncan vagy valaki más, aki a segítségét kérte az emberi rendőrséggel kapcsolatban? Talán Raphael mégsem vágyakozott utána. És ez nem volt nagy szívás?

Fel kell hívnia. És nem csak a gyilkosságok miatt. Mirabelle-nek Raphael jóváhagyására lesz szüksége ahhoz, hogy Kaliforniában maradhasson, ami valószínűleg azt jelenti, hogy kérvényeznie kell a védelmét, vagy valami ilyesmi. A vámpírok nagy hívei voltak a szertartásoknak és a hagyományoknak. Mirabelle-nek valószínűleg valamilyen archaikus esküt kell tennie, valami olyasmit, amihez vér is kell, ebben biztos volt. Mindez szörnyen gótikus és baljóslatú, de bármi is volt, jobbnak kellett lennie, mint Jabril privát játékszereként élni. Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy Cynnek fel kellett hívnia Raphaelt. Talán inkább Duncant kellene elérnie.

– Esélytelen! – motyogta hangosan. Halk visszhangok gúnyolódtak vele az üres hangár magasából. Az órájára nézett, és majdnem felnyögött. Még órákat kell agyonütnie. Visszalépkedett a lépcsőn a repülőgépbe, és elhelyezkedett a várakozáshoz.

Mire Lucia telefonált, hogy bejelentse, hogy a hangár előtt van, Cyn már nem tudott elég gyorsan az ajtóhoz érni. Már majdnem egy óra eltelt, amióta Eckhoffal beszélt. Próbált listát készíteni a tennivalókról, listát a nyomokról, amelyeknek utána kell néznie, listát az emberekről, akikkel beszélhet, listát a híres emberekről, akikről azt hitte, hogy meghaltak. Még aludni is próbált, úgy két percig. Végül felvette a melegítőjét és a futócipőjét, és elkezdett köröket futni a fülledt épület belsejében. Amikor Luci megérkezett, tempót váltott, és odakocogott az ajtóhoz, hogy beengedje, aztán úgy állt ott lihegve, mint egy kutya, egyik kezével az oldalát fogva, ami már kezdett fájni.

Luci végignézett Cyn izzadt arcán, és mulatva megrázta a fejét.

– Nem tudtál semmi mást találni, amivel eltölthetnéd az idődet?

– Nem tudtam nyugton ülni – lihegte Cyn. – Túl sok minden járt a fejemben.

– Ez is egy kifogás. Oké, azt hiszem, sikerült mindent beszereznem, amit akartál, és hoztam némi kaját, de... – Vetett egy átható pillantást Cynre, valahogyan sikerült lenéznie a felhúzott orrára, annak ellenére, hogy néhány centivel alacsonyabb volt nála. – Talán nem ártana megmosakodnod, mielőtt eszel!

– Mit hoztál?

– Szendvicseket Brunótól. Rád nézve, nem is gondolnád, de hideg van odakint, és gondoltam, jól esne valami meleg. Van zuhanyzó a közelben?

Cyn elvigyorodott. – Azt akarod mondani, hogy bűzlök?

– Soha nem lennék ilyen durva! – Luci elhaladt mellette, és hátravetette fényes fekete haját. Sóhajtva nézett körbe az üres hangárban, majd tekintetét a sugárhajtású gépről visszavezette Cynre, tökéletesen szedett szemöldöke felemelkedett a sötét, mandulavágású szemek fölött.

– Gondolom, odabent eszünk?

Cyn felnevetett és bólintott.

– Tulajdonképpen egész jó, és rengeteg hideg ital van. Hadd mosakodjak meg! – Elindult a női mosdó felé, majd megfordult, hogy hátrálva haladjon, és azt mondja: – Hívott Dean Eckhoff!

– Szóval, akkor tudod, miért vagyok itt – mondta Luci komoran. – Egyik szemétládát sem tudom szóra bírni. A gyerekeim szart sem jelentenek nekik!

– Ez nem igaz, Luce! Nézd, hadd mosakodjak meg, aztán majd beszélünk!

 

 

16. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn lenyalta a paradicsomszószt az ujjairól, és felnyögött az élvezettől.

– Istenem, ez nagyon jó! Esküszöm, napok óta nem ettem igazi kaját! Egész éjjel azzal a seggfej Jabrillal voltam fent, és egy idegen városban kergetőztem, hogy megtaláljak valakit, minden támpont nélkül, közben alig találtam időt arra, hogy bekapjak egy szendvicset a szobaszervizből. Bár ettem egy kis tojásos tekercset vagy valami hasonlót a hotel bárjában. Nem ezt vártam Houstontól, de... – Megvonta a vállát. – Gondolom, nem kellett volna barbecue-meghívást várnom egy vámpírtól, mi?

– Aligha! Személy szerint nem hiszem, hogy elfogadnék bármilyen vacsorameghívást egy vámpírtól. Túlságosan aggódnék amiatt, hogy mi – vagy ki – szerepel a menüben. Főleg, ha én!

Cyn kuncogott.

– Ne higgy a filmeknek! A legtöbb vámpír manapság gondot visel a beleegyezéssel kapcsolatban. – A kolbászos szendvics utolsó falatját is a szájába dugta, és egy szalvétával letörölte a maradék zsírt és szószt az ujjairól, amíg megrágta. – Szóval – mondta –, Eckhoff valóban az eltűnt lányok miatt hívott fel. Tudtad, hogy a zsaruk szerint egy vámpír a tettes?

Luci a homlokát ráncolta.

– Miért gondolnák ezt?

– Ezt fogom kideríteni! Dean bejuttat a hullaházba, hogy megnézzem a holttesteket. – Luci rosszallóan fintorgott, de Cyn folytatta. – Meg kell tudnom állapítani, hogy vámpír ölte-e meg őket. Bár nagyon kétlem. A vámpírlordok elég kemény kézzel fogják az embereiket. Valami ilyesmi sok problémát okozhat, és azt senki sem akarja.

– Talán valamiféle belső vámpír dologról van szó. Ismersz valakit, aki problémákat akar okozni?

Cyn megrázta a fejét.

– Nem mintha néha nem gyűlölnék egymást. Hidd el, ebben pontosan olyanok, mint mi, többiek. De ez mindenkinek rossz, nem csak egy-két fickónak.

– Hát, ha tényleg olyanok, mint mi, akkor talán valaki túllőtt a célon. Tudod, egyszerűen csak megőrült.

– Lehetséges. Raphael is hívott; nem tudom, miért. Nyilvánvalóan még nem tudtam visszahívni.

Luci a homlokát ráncolta.

– Azt hittem, hogy te és ő...

– Voltunk, vagyis vagyunk – tette hozzá gyorsan Cyn. – De ez nem személyes ügy, hanem üzleti. Tudom, hogy nem kedveled a fickót, Luce...

– Mert megbántott téged!

– Nem volt minden...

Luci szemrehányó pillantást vetett rá.

– Összetörte a szívedet!

Cyn mély lélegzetet vett a nyers emlékeztetőre. Majdnem sikerült elfelejtenie az események száguldásában, mióta kieszelte a tervet Mirabelle megmentésére. Igen, így van.

– Igen – mondta, és halkan folytatta. – De Raphael üzletember, Luci! És ez nagyon rosszat tesz az üzletnek. Ha tud róla, akkor megpróbálja megakadályozni.

– Sajnálom, drágám!

– Nem, nem, igazad van! Egy pillanatra elragadtattam magam. Nézd, Eckhoff hívni fog, ha valamit sikerül összehoznia. Valószínűleg késő este, amikor a hullaházban már csendesebb lesz. Elmegyek oda, beszélek vele, és majd szólok, ha megtudok valamit. De ezt tartsd meg magadnak, Luci! Ha Dean megtudja, hogy beszéltem veled, pokolian dühös lesz, és nem kapok semmit.

Luci úgy tett, mintha behúzna egy cipzárt az ajkai felett, aztán kinyitotta, és azt mondta: – Bízom benned! Nem bízom Eckhoffban, sem azokban a fickókban, de tudom, hogy te azt teszed, ami helyes!

– Oké, köszönöm! Szóval, mit tudsz mondani a halott lányokról? Valamelyikük a tiéd volt?

– Nem sokat tudok, még a nevüket sem, kivéve a legutolsót. Ő eléggé rendszeresen járt hozzánk – Carlene. Csak ennyit tudok, a keresztnevét, és hogy közel volt a tizennyolchoz, vagy a tizenkilenchez. Tudod, hogy van ez, Cyn, szerencséd van, ha elárulják az igazi nevüket. Próbáltam kideríteni, hogy ki a többi áldozat. Azt gondolnád, hogy a zsaruk örülnek annak, ha valaki segítene kideríteni, kik ők, de még ennyi együttműködést sem tudok elérni!

– Ez bonyolult, Luce! A gyilkosságok különböző joghatóságoknál, különböző városokban történtek. A zsaruknak valószínűleg eltartott egy darabig, mire összekapcsolták őket, nemhogy bármiféle koordinációt indítottak volna el. De hidd el, ők is legalább annyira meg akarják találni a gyilkost, mint te!

Luci szkeptikusan nézett rá.

– Oké, talán nem annyira, mint te, de te egyedüli vagy!

– Igen, az vagyok! – szipogta a lány.

Cyn elmosolyodott.

– Menj haza, Luce! Menj vissza a kis csibéidhez, majd hívlak!

Lucia felállt, összeszedte a szemetet, és beletuszkolta egy zsírfoltos barna papírzacskóba.

– Rossz hatással vagy rám! Nem tudom, miért hagytam, hogy rábeszélj, hogy megegyem ezt a szemetet! – morogta, és megtörölte a kezét.

– Mert jó íze van. Volt lehetőséged... – Elhallgatott, amikor Luci felemelt egy zacskót, aminek az oldalán a Gap logója volt látható.

– A legjobb, amit rövid idő alatt megtehettem, de minden megvan.

– Tökéletes, Luce! Köszönöm! A következő napokban elviszem vásárolni, de el sem hinnéd, mit visel. Huszonhárom éves, és úgy öltözködik, mint valaki nagymamája. Persze nem az én nagymamám, őt sosem kapnánk rajta olyan cuccokban, még holtan sem.

– A nagyanyádnak kiváló ízlése van. Múlt héten láttam egy banketten.

– Te többet látod őt, mint én.

– Azért, mert én részt veszek a társaság rendezvényein.

– Uh huh! – Cyn nem kapta be a csalit. Luci mindig győzködte, hogy vegyen részt valamilyen adománygyűjtő összejövetelen. Cyn kedves mosolyt villantott barátnőjére.

Luci méla undorral ingatta a fejét.

– Oké, én leléptem. Ne hagyj cserben, Cyn! Hívj fel! Még ha nincs is semmi új mondandód, akkor is fel kell hívnod, oké?

– Ma este ne számíts semmire! Valószínűleg már elég késő lesz, mire találkozom Eckhoffal, és eltarthat egy darabig, amíg utánajárok annak, amit megtudok. – Együtt sétáltak a hangár ajtajához, és Cyn meglátta a barátja gondterhelt tekintetét. – Ne aggódj, Luce, legkésőbb holnap este felhívlak!

– Nem emiatt aggódom!

– Amiatt se aggódj! Ami köztem és Raphael között történt, már történelem! Ez szigorúan üzleti ügy.

– Ha te mondod! – Luci megcsippantotta a kocsiját, majd bedobta a táskáját, és beült a vezetőülésre. Beindította a kocsit, a nyitott ablakon át kiintegetett, és elhajtott.

Cyn mosolyogva viszonozta az integetést. Nem barátkozott könnyen, és ritkán ragaszkodott hozzájuk, ha egyszer sikerült. De a barátok, akiket megtartott, fontosak voltak számára. Benita fontos volt. A halála részben azért volt fájdalmas, mert elárulta Cynt, de azért is, mert elment. Cynnek mindennek ellenére hiányzott. A szemét leárnyékolva a nap ellen, amely éppen időben bukkant elő a felhőtakaróból egy ragyogó naplementéhez, figyelte, amíg Luci kocsija el nem kanyarodott a látóteréből az épületek között. Aztán elővette a mobiltelefonját.

Megvárta az automatikus üdvözlőhangot, és azt mondta:

– Duncan, itt Cynthia Leighton. Megvan a számom. – Már nem tarthat sokáig. A vámpírok hamarosan felébrednek, és Cynnek meg kellett látogatnia néhány holttestet.

 

17. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Amikor besötétedett a hangárban, Cyn megkereste a főkapcsoló szekrényt, és addig csavargatta a nehéz kapcsolókat, amíg a fölötte lévő ipari lámpák mindkét hosszú sora teljesen ki nem gyulladt. Visszatérve a repülőgép belsejébe bekapcsolt még néhány lámpát a kabinban, és kinyitotta Mirabelle hálófülkéjének ajtaját, hogy minél több fényt engedjen be.

Ezután nem maradt más dolga, mint tovább várakozni, így hát ide-oda járkált a repülőgép előtt, időnként megállt, amikor úgy vélte, hogy zajt hall, majd folytatta a járkálást. Annyira igyekezett Mirabelle-t meghallani, hogy a mobiltelefon csörrenése csúnyán megijesztette. Egyik kezét a hevesen verő szíve fölé tartva ellenőrizte a kijelzőt, és felcsapta.

– Helló, Duncan!

– Ms. Leighton!

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, amíg visszahívtalak – mondta.

– Megkapta az üzeneteimet? – Sikerült a rosszallását és a csalódottságát belesűrítenie ebbe a három szóba.

– Hm, igen! Valahogy. A mobilom furcsán viselkedett.

– Értem!

Elég hangosan sóhajtott fel, hogy a férfi biztosan meghallja.

– Sajnálom, oké!? Azt hittem... Nem fontos, hogy mit gondoltam! Mit tehetek érted? – mondta a legtisztább üzleti hangján.

– Hol vagy?

– Valójában a Santa Monica-i repülőtéren. – Ez emlékeztette. – Figyelj, beszélnem kell veled...

– Mióta vagy itthon? – A férfi zavarodottnak tűnt.

– Ma reggel óta. Itt ültem, és vártam a naplementét.

– A naplementét. – Túl sokáig hallgatott. – Van veled valaki, Cynthia?

– Igen.

– Mirabelle Hawthorn.

– Igen. Ne mondj semmit, Duncan! Itt van és itt is marad! Nem hagyhattam ott!

– Jabril nem lesz boldog, hogy elvesztette őt, Cynthia!

– Szívás! Nem tarthatja fogva, ugye? Úgy értem, biztos van valami eljárásotok a vámpírok mozgására. Nem kell örökké egy helyen maradniuk.

– Nem, valóban nem!

– Krisztus a kereszten, Duncan! Elég ebből a rejtélyes vámpír szarságból! Most mit csináljak?

– Hol van Mirabelle?

– Még mindig nincs magánál. Béreltem egy gépet, és külön fizettem, hogy sötétedés utánig a hangárban álljon... – Cyn elhallgatott, mert úgy vélte, mozgást hallott a gép belsejéből. – Sajnálom, Duncan! – folytatta szórakozottan, még mindig a néma repülőgépet bámulva. – Azt hittem, hogy Mirabelle mozgását hallom, de lehet, hogy nem. Nem kellene már ébren lennie? Úgy értem, te...

– Sokkal idősebb vagyok, mint ő! – vágott közbe a férfi. – Valószínűleg csak jóval napnyugta után ébred fel, bár most már nem sokkal később, azt hiszem. Elintézted már, hogy kapjon enni?

– Étel? Ó, a francba! Erre nem is gondoltam! Mit csináljak... A francba! – Cyn újra járkálni kezdett, az agya pörgött a lehetőségek között. – Gondolom, ha kétségbeesett a helyzet, akkor...

– Ne add neki a saját véredet! – szakította félbe Duncan erőteljesen. – Megértettél, Cynthia? Semmilyen körülmények között!

– Undorító, Duncan! Azt akartam mondani, hogy felhívhatnám Lonnie-t. – Lonnie Raphaelnek dolgozott, és Los Angeles különböző részein vezette azokat a partizó házakat, ahol az emberek lelkesen álltak sorba, hogy találkozhassanak a vámpírokkal, és egyenesen az ereikből adják a vért, hogy cserében élvezzék a felkínált észbontó szexet. Lonnie-t általában a malibui házban lehetett megtalálni a gyönyörű emberek között. – De miért... – Cyn már éppen meg akarta kérdezni, hogy Duncan miért volt olyan határozott a saját vérének megosztásával kapcsolatban, aztán beszívott egy nagy levegőt. – Raphael!

– Lord Raphael – értett egyet a férfi komoran. – Nem venné jó néven, ha egy másikkal osztanád meg...

– Milyen jogon...

– A következmények nem rád, hanem Mirabelle-re vonatkoznának, Cynthia. És neki nem csak táplálékra lesz szüksége, ott van a védelem kérdése is.

– Oké, oké! Szóval mi... – Cyn megpördült, amikor tompa puffanás visszhangzott a hangárban. A kis gépet bámulta, és figyelte, ahogy az enyhén ringatózik, mintha valaki mozogna benne. – Duncan – mondta halkan. – Azt hiszem, felébredt.

 

****

 

Mirabelle lassan ébredt, a teste lomha volt, az elméje tompa, semmi sem volt benne abból a tisztánlátásból, amit általában ébredéskor tapasztalt. Mozdulatlanul feküdt, mint mindig, figyelt, szaglászta a levegőt. Kinyitotta a szemét. Fény. Túl sok volt a fény. Valaki kinyitotta a szekrényajtót, amíg ő aludt? Valaki várt rá...

A szíve, amely alig szokott dobogni a hosszú, egész napos alvás után, pánikszerűen kalapált, amikor az érzékei működésbe léptek. Nem a szekrényében volt. Ez nem az ő takarója volt, és – félresöpörte az ismeretlen takarót, és magára nézett – a ruhájában aludt, amit soha sem tett. A tüdeje kitágult, beszívta a fém és az olaj furcsa illatát, és valami fűszeres, étel illatát, de semmi olyat, amire emlékezett volna, hogy korábban érezte volna.

Felült, remegő kézzel letolta magáról a takarót, és igyekezett lemászni az ágyról. Valamiféle emelvény volt, egy kis szobába dugva, három oldalról körbevéve falakkal, és hosszú szoknyája akadályozta a mozgásban. A lába leesett a matrac szélén, és a talpa megérintette a szőnyegpadlót. Egy keskeny ajtó volt nyitva előtte, a folyosóról erős mesterséges fény sugárzott befelé. Lassan felállt, egyik kezével megtámaszkodva a közeli falon. Rettegett attól, hogy kilépjen a fényre, de ugyanennyire rettegett attól is, hogy a sötétben maradjon. Az éhség döntött helyette, figyelmeztetés nélkül csapott le rá, fájdalmasan intenzíven, félelemmel párosulva. Mi van, ha nincs vér? Meg fog halni? Hallott már történeteket vámpírokról, akik hónapokig, sőt évekig éltek táplálék nélkül. Horrorisztikus történeteket.

A lány tett egy lépést a fény felé, és felsikoltott, amikor a hirtelen fájdalom térdre kényszerítette, és a szűk térben a kíntól görcsösen összegömbölyödött. Jabril Karim. Csak ő volt képes erre, de miért? Mit tett? A fájdalom megduplázódott, majd megháromszorozódott, és a lány újra és újra felsikoltott, képtelen volt bármit is tenni, csak hangot adni a testét gyötrő kínnak. Minden idegszála lángolt, minden izma véletlenszerű görcsbe rándult és megfeszült, amíg azt nem hitte, hogy a bőre szétreped, és a teste szétrobban. A fájdalom minden figyelmeztetés nélkül eltűnt, és olyan gyorsan abbamaradt, ahogy elkezdődött. A csendben suttogást hallott. A fény felé mászott, de a suttogás követte, egyre hangosabb lett, üldözte őt, még több kínzással, még több gyötrelemmel fenyegette, ha nem... mit nem tesz? Mit akartak tőle? – Figyelj!

Mirabelle figyelt, és rémülten rázta a fejét a hallottakra. – Figyelj! – követelték a hangok újra. – Nézd! – Megpillantott egy képet. Egy sötét hajú nő, a teste ernyedten feküdt, gyönyörű arcát nagy véres vágások tépkedték szét, ahogy Mirabelle... Hangosan felzihált, és a saját kezére meredt, a gyémántkemény körmökre, a karmokká görbült ujjakra, mint egy állaté. Megízlelte a saját vérét, ahogy az agyarai felhasították az ínyét, utat törve az ajkai közé. Remegő lélegzetet vett, aztán felállt, és a nyitott ajtó felé tántorgott.