31.-32.-33.-34.-35. Fejezet

 

31. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Három éjszaka telt el. Az éjszakák azzal teltek, hogy fel-alá kocsikázott L.A. sötét utcáin, beszélgetett a szökött gyerekekkel és a menedékházak üzemeltetőivel, kávézókat és klubokat látogatott meg, Liz képét mutogatva mindenkinek, aki csak hajlandó volt ránézni. De Cyn nem jutott közelebb a lány megtalálásához. A negyedik éjszakán a gardróbban állt, a fehérneműjén kívül semmi más nem volt rajta, és kifejezéstelenül bámulta a ruhák állványait, miközben az agya azon kattogott, hogy kitaláljon valami új megközelítést, valami mást, ami segíthetne neki megtalálni Elizabethet. A gyerekek közül, akikkel beszélt, többen is egyértelműen felismerték a képet, bár egyikük sem vallotta volna be. Ez frusztráló volt, de legalább azt elárulta, hogy Liz él és virul valahol Los Angeles utcáin. Most már csak rá kellett vennie a lányt, hogy bújjon elő.

Ennél sokkal aggasztóbbak voltak azonban az egyre gyarapodó bizonyítékok arra, hogy Jabril igazi nyomozója végül követte Kaliforniába a nyomokat. Az utcagyerekek közül többet is kikérdezett valaki, mielőtt Cyn odaért volna, valaki, akit a gyerekek úgy írtak le, mint aki nagyon hasonlított arra a fehér hajú fickóra, akivel Jabril háza előtt futott össze. Ami nemcsak azt jelentette, hogy a férfi jó nyomon járt Elizabeth felkutatásában, hanem azt is, hogy közelebb jutott Mirabelle-hez, mint amit Cyn megnyugtatónak talált.

Természetesen Raphael biztonsági őrei megértették annak fontosságát, hogy Mirabelle a birtokon maradjon, és ne legyen szem előtt, ahogy ezt Cyn meg is említette Alexandrának. Négyszemközt beszélt Duncannel is, aki biztosította róla, hogy a kapuőrök utasítást kaptak, hogy ne engedjék ki Mirabelle-t a birtokról, hacsak ő, vagy Raphael nem ad rá külön engedélyt. Ezután kicsit fellélegezhetett, mert megörvendeztette a tudat, hogy a Mirabelle-t fenyegető veszély csak átmeneti, csak addig tart, amíg a fiatal vámpír hivatalosan is Raphael védelme alá nem kerül. Amint ez megtörténik, Jabril nyílt konfliktust kockáztatna Raphaellel, ha megpróbálná visszakényszeríteni őt Texasba, amit Duncan szerint még Jabril sem merne megkockáztatni, mivel a Vámpírok Tanácsa ebben az ügyben biztosan Raphael pártjára állna. A gondolatmenete eszébe juttatta, hogy Mirabelle időpontja a vámpírlorddal három nap múlva lesz, és Raphael elvárja, hogy Cyn is ott legyen. Sóhajtott egyet.

Ami Raphaelt és a gyilkosságokban való érintettségét illeti, az elmúlt napokban senki sem szólt egy szót sem a nyomozásról. Eckhofftól semmi, ami várható volt, tekintve, hogy összefutott Santillóval, de Duncan is hallgatott. Ez azt jelentette, hogy a rendőrség már nem Raphaelt gyanúsítja? Duncan biztosan szólt volna neki, ha a dolgok felforrósodnak. Leült, hogy felhúzza a Frye-csizmáját, és azt mondta magának, hogy bolond. Különben is, miért aggódott? Raphael miatt? A nagy, gonosz vámpír tud vigyázni magára.

Megrázta a fejét, elvetve a gondolatot. Valószínűleg elutazott, vagy elfoglalt volt, vagy ki tudja, mi lehet? Tehát senki sem hívta őt. Hát nem ezt akarta egész héten? Hogy békén hagyják, hogy túllépjen rajta?

Aha. Felkapta az első pulóvert, amit talált, és a fején keresztül felhúzta. Ideje volt abbahagyni a vámpír miatti idegeskedést, és munkához látni. Meg kell találnia Lizt, és biztonságba kell helyeznie, mielőtt valaki más elkapná.

32. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Mirabelle az üres véres tasakot a műanyag szemetesbe dobta, és finoman megtörölte a száját a finom vászonszalvétával. Az egyik ujján maradt egy kis vér, és gyorsan lenyalta, élvezve a sűrű folyadék gazdag ízét. Soha nem tudta, hogy a vér ilyen jó ízű is lehet. Lonnie azt mondta, hogy Jabril valószínűleg éveken át hígította a vérkészletét, hogy gyengén és alázatosan tartsa. A régóta elfojtott düh összeszorította a gyomrát, felállt, odalépett a kis privát fürdőszobájához, hogy megmossa a kezét és az arcát.

Rosszul lett, ha belegondolt, milyen volt az élete az elmúlt években, hogy mennyire rettegésben tartotta őt a texasi vámpírlord. Szerette volna azt hinni, hogy az alultápláltság vagy az egyszerű tudatlanság volt az oka. De az őszinteség arra kényszerítette, hogy bevallja, félt. Valójában rettegett. Nem mintha Jabril Karim nem adott volna elég okot arra, hogy féljen tőle, de valahogy vissza kellett volna vágnia. A pokolba is, ott kellett volna hagynia őt. Ki kellett volna sétálnia az ajtón, elmenni a szülei ügyvédjéhez, a zsarukhoz, vagy akár Ramona Hewitthoz. Valaki segített volna neki, már csak a pénz miatt is. És Isten tudja, abból volt elég. Cynthia már beszélt vele arról, hogy visszaszerzi Jabriltól a Hawthorn Trust irányítását. Összehozta néhány nagymenő ügyvéddel itt Los Angelesben, és azok már el is jöttek ide, hogy találkozzanak vele. Cynthia is ott volt, de csak egy rövid ideig. Alig várta, hogy visszatérhessen az utcára, tovább keresni Lizt. Cyn nem mondott semmit, de Mirabelle tudta, hogy aggódik amiatt, hogy milyen sokáig tart megtalálni a húgát.

Mirabelle is aggódott. Több üzenetet is hagyott Liznek a chatszobában, lényegében mindegyik ugyanaz volt. Minden rendben, biztonságban vagyok. Te hol vagy? Lizről átterelődtek a gondolatai a tegnap leszállított új íróasztalra. Gyönyörű darab volt, ha nem is éppen olyan, amilyet Mirabelle választott volna. De végül is, ez Alexandra háza volt; Mirabelle csak vendég volt. Egy napon, miután Cyn megtalálta Lizt, a két nővér együtt talál majd egy lakást, és úgy fogják berendezni, ahogyan csak akarják. Azért egy kicsit elszomorította a birtok elhagyásának gondolata. Az összes vámpír itt olyan kedves volt, olyan hétköznapinak néztek ki. Elkén kívül más női vámpírral is találkozott, aki elég ijesztően nézett ki, de nagyon barátságos volt, azzal viccelődött, hogy Mirabelle-nek szüksége van egy kis izomzatra, és felajánlotta, hogy segít neki edzeni az edzőteremben.

Most először érezte magát egy közösség tagjának. Tíz kilót szedett fel azalatt a rövid idő alatt, amióta L.A.-ben volt, és a bőre rózsaszínes pírt kapott, ami sápadt volt, de sokkal egészségesebbnek tűnt, mint amire valaha is számított, hogy milyen lesz. És tíz kiló! Ki gondolta volna, hogy ez jó dolog. Halkan felnevetett. Talán mégiscsak bevállalja Elke edzését. Kedvelte a női őrt, még ha Alexandra nem is helyeselte. Alexandrának elég régimódi elképzelései voltak arról, hogyan kell egy nőnek viselkednie, és a testőrség nem tartozott ezek közé.

De Mirabelle nagyszerűnek találta, hogy Elke része volt Raphael belső biztonsági őrei körének. Ez megtiszteltetés volt, a férfi bizalmának jele. Természetesen itt mindenki nagyon komolyan vette a biztonságot. És nem csak a kapuknál. A birtokon minden vámpír az alagsor biztonságában aludta át a napot. Nemcsak Raphael vagy Alexandra, hanem az összes őr és Mirabelle is. Mindegyiküknek volt egy-egy különálló kamrája a külön erre a célra épített páncélteremben, egy a főépület alatt, egy pedig Alexandra udvarházában. Olyanok voltak, mint az óriási banki páncélszekrények, de ha egyszer bezárták őket, az ajtót csak belülről lehetett kinyitni. Mirabelle vámpírként soha nem ismerte ezt a fajta biztonságot.

A főépületben még nem járt, de hamarosan az is meg fog történni. Ezen a hétvégén fog bemutatkozni Raphaelnek, és hivatalosan is kérni fogja a védelmét. Alexandra megtanította neki a megfelelő szavakat, és azt is, hogyan kell viselkednie. Félt, hogy Mirabelle szégyent hozna magára, és ezzel együtt Alexandrára is, ha elrontaná. Ezért minden este elpróbálták a rituálét, amíg már Mirabelle a nappali pihenője alatt is ezekről a szavakról álmodott. Nem volt bonyolult vagy ilyesmi, de Alexandra számára fontos volt, ezért Mirabelle gyakorolta, mert mindenképpen Raphaelnél akart maradni.

Visszatérve a számítógépéhez, először az ismerős csevegőszobába ment, és bejelentkezett. Azonnal felugrott egy ikon, hogy új üzenete van. Annyira meglepődött, hogy percekig csak bambán bámulta. Amikor végre ráébredt, hogy mit jelenthet, a szeme tágra nyílt, a szíve pedig hevesen kezdett kalapálni; a keze annyira remegett, hogy kétszer kellett próbálkoznia, mire sikerült a kurzort felé manőverezni, és rákattintania az üzenet megnyitására.

Liz! Liztől jött! A boldogság és a megkönnyebbülés könnyei egyszerre öntötték el a szemét, és felkapott egy zsebkendőt, mielőtt a számítógépre potyogtak volna. Gyorsan végigolvasta az üzenetet, és az öröm gyorsan aggodalomra váltott át. A húga örült, hogy hallott felőle, és csodálkozott, hogy Mirabelle elmenekült Jabriltól, és itt van Los Angelesben. De Liz minden holmiját ellopták a városban töltött második napján, így nem maradt semmije, csak a kistáskája, és szerencséjére az a kevéske pénz, amit össze tudott szedni, mielőtt elmenekült volna. Egy ideig kemény volt, de most már biztonságban van, mondta. Találkozott egy idősebb fickóval, aki megengedte neki, hogy a vendégszobájában aludjon, amíg kitalálja, mihez kezdjen. A fickó még azt is felajánlotta, hogy segít neki ügyvédet, vagy valami hasonlót szerezni, amint betölti a tizennyolcadik életévét, és jogszerűen igényelheti az örökségét.

Ne aggódj! – írta, helyesen előre látva Mirabelle reakcióját. Nem perverz és nem is barom! Ő olyasvalaki, aki tudja, min megyek keresztül, mert tizenhat évesen el kellett menekülnie otthonról. A mostohaapja bántalmazta. El tudod ezt hinni? Undorító. Nem szeret beszélni róla, de szerintem elég durva lehetett. Amint megkapom anya és apa pénzét, segítek neki saját vállalkozást alapítani. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte.

Mirabelle a húga üzenetére meredt, a vér, amit nemrég még annyira élvezett, súlyos kőként nehezedett émelygő gyomrában. Isten tudta, hogy ő biztosan nem volt egy világszép nő, nem úgy, mint Cynthia, aki mindig olyan magabiztos és bátor volt. Sóhajtott egyet. De még Mirabelle is tudta, hogy ez a fickó kihasználja Lizt. Rosszul lett a gondolattól, hogy az a fickó milyen játékokat játszhat most is a kishúgával. Megnyomta a válasz gombot.

Tehénbébi! Egy nagy vigyorgó smiley-t biggyesztett a szavak után. Tudok egy helyet, ahol meghúzhatod magad! Valami biztonságos helyen, Velem! Hívj fel! Beírta az ideiglenes mobilszámát. Vagy találkozzunk a chaten! Várni fogok rád. Szünetet tartott a gépelésben, próbálta kitalálni a legjobb időpontot, amikor tudta, hogy ébren lesz, és már a számítógép előtt ül. Megvonta a vállát, és beírta: Minden este. Tik-tak, tik-tak. Váááárlak! Egy vámpírmosollyal fejezte be, apró agyarakkal és V-alakú hajvonallal, amelyet magas nyakú köpeny övezett.

 

****

 

Az emberi őrök kezdtek megérkezni a nappali műszakra, és Mirabelle még mindig nem kapott választ a húgától. Nem kellett volna reménykednie az azonnali válaszban, gondolta. Az a fickó megengedte Liznek, hogy használja a számítógépét, de talán nem állandóan. Mégis, Mirabelle egész éjjel ki-be járkált a chatszobában, miközben laptopjával a kezében bolyongott a kastélyban, és próbálta elkerülni a legutóbbi mesterek csoportját, akiket Alexandra bérelt fel a tökéletes átalakítás érdekében. Úgy látszik, ha a nő egyszer valamibe belekezdett, azt szívvel-lélekkel csinálta.

Mirabelle az órájára pillantott. Nemsokára indulnia kell lefelé a páncélteremben lévő kis szobájába. Az emberi munkások kezdtek összepakolni, a szerszámokkal zörögtek, és hangosan beszélgettek egymással. A vámpír őrök közelről figyelték a látogatókat, tudatában voltak a közelgő napfelkeltének, és alig várták, hogy elmenjenek.

Egy csendes helyet keresve, Mirabelle kisietett a konyhán keresztül, le a felhajtón és át a két ház közötti ösvényre. Itt kint békés volt, a zajos munkások és az aggódó őrök messze mögötte maradtak. Miután annyi éven át élt Jabril foglyaként, élvezte a szabadságot, hogy csendben sétálhatott a sűrű fák alatt, és belélegezhette a friss levegőt. A horizonton alacsonyan járó sápadt hold alig zavarta, de vámpírlátása miatt könnyedén követte a kavicsos ösvényt. Szabályos időközönként padok sorakoztak, apró betonépítmények, amelyeknek a háttámláján és az ülőrészeken fantáziadús vízköpők cikáztak körbe-körbe. Néhányan bátran ültek a szabadban, mások hátulról vagy alulról leselkedtek. Amikor először meglátta őket, hangosan felnevetett a látványuktól, és most úgy gondolt rájuk, mintha a sajátjai lennének. Majdnem minden éjjel kijött ide hajnal előtt, és az időnkénti őrjáraton kívül még soha sem látott senki mást.

Amikor már eltávolodott annyira, hogy Alexandra háza már nem látszott a fák között, leült az egyik betonpadra, és bejelentkezett, hogy gyorsan átnézze a honlapokat. Még mindig semmi, és ma éjszaka már nem maradt sok ideje, kevesebb mint egy órája volt, mielőtt le kell mennie és be kell bújnia az ágyába, bár a többiek később jönnek. Hátradőlt, és a fejét a kastély felé billentetve hallgatózott. Ajtók csapódtak motorzúgás közepette, tehát a munkások végre elmennek. Felállt, készen arra, hogy visszainduljon, de a felhangzó zajok a másik irányba terelték, az elegáns és nagy kiterjedésű építmény felé, ahol Raphael és a vámpírjai éltek, és ahol a Raphael Enterprises néven ismert céget vezették. Tétovázott a kíváncsiság és az ösztönös vágy között, hogy lemenjen a kastély alatti páncélterem biztonságába.

Természetesen a kíváncsiság győzött. Esténként gyakran leült, és figyelte a főépületben zajló jövés-menést. A legtöbb este vámpírok és emberek nyüzsgő felvonulása zajlott. Néhányan azért érkeztek, hogy üzletet kössenek Raphaellel. Mások – és Mirabelle könnyen felismerte őket – azért voltak ott, hogy felajánlják vérüket a vámpíroknak. Férfiak és nők egyaránt, akiket a városszerte fenntartott vértanyákból szállították ide, akiket Raphael vámpírjai szigorúan őriztek, esténként bekísérték őket, és reggelre mindig elmentek. Jabrillal ellentétben Raphael nem tartott rabszolgákat, sem vérrabszolgákat, sem másmilyeneket.

Közeledett az ösvény utolsó kanyarjához. A főépület még nem egészen volt látható. Itt szokott leülni néhány méterrel az ösvény mellett, közvetlenül a szikla szélén. De látta a sötét égbolton villódzó fényeket. Vörös és kék, forgó mintázatban. Valamiért ismerősnek tűnt, és a lány előresietett, hogy aztán gyorsan elbújjon a fák mögött.

Két rendőrautó állt a felhajtón, az egyik fekete-fehér, amelynek fénycsíkja némán villogott, a másik egy kései amerikai szedán, amelynek a tetején egy hordozható piros lámpa villogott. A járőrkocsi mellett néhány egyenruhás rendőr állt, kezük idegesen pihent a fegyverükön, miközben a körülöttük lévő néhány nagydarab és nagyon feldühödött vámpírt bámulták. A szedán mindkét ajtaja nyitva állt, a belső lámpái világítottak, de senki sem volt benne.

Miközben a lány figyelt, a főépület dupla üvegajtói kinyíltak, és Duncan lépett ki, őt követte a két hatalmas ázsiai vámpír, akik úgy tűnt, mindenhová követik Raphaelt. Duncan láthatóan dühös volt. Mereven mozgott, és a lány láthatta, hogy az agyarainak hegye kivirít a felső ajka alól. A fejével odabiccentett a rendőrségi járműveket körülvevő vámpírok felé, mire azok elhátráltak, félkört alkotva a testőrök és a két ember körül, akik követték őket... Mirabelle felzihált. Raphael!

Az összegyűlt vámpírokból halk dühös morgás hallatszott, amikor Raphael hátrabilincselt kezekkel bukkant fel két ember között, akik valószínűleg a jelöletlen autóból való rendőrök voltak. Megálltak a lépcső lábánál, és a Raphael mellett álló testes, sötét hajú rendőr mondott valamit.

A hatalmas vámpírlord lassan elfordította a fejét, hogy a férfira meredjen. Fekete szemei ezüstösen villogtak a dühtől, majd elfordult, és minden vámpírjára rávillant a tekintete, lassan pásztázva őket, mindegyiküket megérintette, egyetlen, koncentrált egységbe vonta őket, teljesen az irányítása alatt, a parancsára várva.

Fent a kis kilátóján Mirabelle is érezte akaratának ellenállhatatlan vonzását. Remegett ettől az erőtől, és teljes bizonyossággal tudta, hogy a hegyről a megmentésére fog rohanni, akár a saját halála árán is, ha a férfi ezt kívánja. A lány megfeszült, készen arra, hogy a férfi parancsára elinduljon, de ehelyett nyugtató megnyugvás hulláma árasztotta el az érzékeit. Hirtelen úgy érezte, mintha vállvetve állna az alant összegyűlt vámpírokkal, akik egyetlen, egységes mozdulattal hátraléptek, hogy az emberek átmehessenek a foglyukkal. Raphael halkan beszélt Duncanhez, aki élesen bólintott, majd félreállt, arcán valami kétségbeeséshez közeli maszkkal, és figyelte, ahogy ura méltóságteljesen becsúszik a jelöletlen autó hátsó ülésére.

Gyorsan becsapódó ajtókkal, és kipörgő kerekekkel a rendőrautók megfordultak a felhajtón, és elszáguldottak a főkapu felé. Szinte azonnal felbőgött két nehéz terepjáró, és a vámpír testőrök gyorsan beszálltak, köztük Duncan is. A nagy terepjáróknak is sivítottak a gumijai, amikor elindultak közvetlenül Raphael és rendőrségi fogvatartói nyomában.

A nyomukban maradt csend fülsiketítő volt. A vámpírok megdermedve álltak, a kocsifelhajtót bámulva a Mesterük után, nem tudtak, vagy nem akartak elmenni. Végül az egyik vámpír, aki követte Raphaelt ki a házból, parancsot adott, és mindenki egyszerre megindult. Mirabelle reszketett. Vissza kellett mennie a házba, el kellett mondania Alexandrának és a többieknek a kastélyban a történteket, ha még nem tudták volna. Visszasietett az ösvényen, a hóna alá dugott laptopról szinte teljesen elfeledkezett. Fel kellett... fel kellett hívnia Cynthiát!

 

33. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn káromkodva csukta össze a mobilját, és szinte elrohant a hajléktalanszállóról, ahová Elizabeth nyomát követte. Az utcára lépett, és leviharzott a két háztömbnyi távolságra lévő Land Roverjéhez, egyetlen mozdulattal kinyitotta a zárakat, és becsúszott a kormány mögé. A felháborodott sofőrök dudálását figyelmen kívül hagyva, kilőtt a járdaszegély mellől, és újra felcsapta a telefonját, hogy gyorsan felhívja Eckhoffot. Többször is kicsörgött, mire a hangposta felvette.

– Kösz a figyelmeztetést, Eckhoff! – vicsorogta. – Mondd meg annak a szarházi Santillónak, hogy búcsúzóul megcsókolhatja majd a seggét, ha ennek vége, mert kurvára rossz embert kapott el! – Megszakította a kapcsolatot, és azonnal hívta Duncant.

A vámpír hangja alig volt több egy morgásnál.

– Már úton vagyok – mondta Cyn.

– Tudod, hogy hova? – A szavakat alig tudta áterőltetni a dühöngésén.

– Az Olimpic és a Huszadik sarka. Ott leszek! – Összecsukta a telefont, és kerékcsikorgatva jobbra kanyarodott az autópályára. A pokolba a sebességkorlátozással. Már majdnem világos volt. Fel volt-e szerelve a paraintézmény egy alvó vámpír kezelésére? És mi lesz Duncannel és a többiekkel, a szükségletük, hogy megvédjék Raphaelt, még a felkelő nap elől való visszavonulás ösztönét is felülmúlja. Dühösen csapkodta a kormányt. Kibaszott Santillo. Alig várta, hogy elmondhassa neki, mekkorát tévedett. Csak remélte, hogy nem a vámpírok kapják el őt előbb.

34. Fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Duncan már kint várt, amikor Cyn megérkezett, és fel-alá járkált a keskeny járdán. Felnézett, amikor a nő leparkolta a kocsiját, és szinte kivetette magát a vezetőülésből, a szeme halványan világított a fogdát körülvevő biztonsági lámpák fényében.

– Hol van? – kérdezte szűkszavúan.

A férfi némán szemlélte a nőt, a tekintete még Duncanhez képest is szokatlanul intenzív volt. – Bent – mondta végül. – Nem engedték, hogy vele maradjak, de az ügyvédei ott vannak!

Cyn továbbment, Duncan pedig tartotta a lépést vele.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Cyn. – Mirabelle azt mondta, hogy egy csomóan követtek!

– Már majdnem világos van! Hazaküldtem a többieket. Nem volt értelme, hogy mindenki itt kint ácsorogjon! – Duncan mobilja megcsörrent. Ránézett a kijelzőre, és fogadta a hívást. – Itt van! – mondta, és szinte azonnal bontotta is a kapcsolatot.

Cyn ránézett. – Ki volt az?

– Lord Raphael ügyvédje. Úton van, hogy beszéljen veled.

– Velem? Miért?

Duncanben volt annyi tisztesség, hogy kényelmetlenül nézzen ki. – Hallottál már Obakerről?

– Persze, hallottam Obakerről, de mi...

– Obaker kontra Oklahoma – szólalt meg egy női hang. – Minden őrizetbe vett vámpírnak joga van ahhoz, hogy kijelöljön egy személyt a biztonsága érdekében, ha egy külön az erre felhatalmazott szövetségi létesítmény körletén kívül tartják fogva. És szerencsénkre ez a csodálatos építmény határozottan nem ilyen szövetségi létesítmény!

Cyn megfordult, és látta, hogy egy karcsú női vámpír jön lefelé a járdán. Hosszú fehér haja megcsillant a gyenge fényben, éles kontrasztot alkotva az aranyszínű bőrrel és az ázsiai vonásokkal, egzotikus külsőt kölcsönözve neki, ami tökéletesen illett a gonosz vigyorban kivillantott finom agyarakhoz. Ahogy közeledett, kinyújtotta formás kezét. – Kimiko Lorick – mondta. – Lord Raphael rám bízta a védelmét. Nem mintha nagy szüksége lenne rá, mivel ezek a vádak nyilvánvalóan abszurdak és teljesen alaptalanok! – Kritikusan szemügyre vette Cynt. – Készen állsz?

– Készen mire? – kérdezte Cyn, bár meglehetősen jó elképzelése volt, és ez egy cseppet sem tetszett neki.

– Duncan nem magyarázta el? – pillantott Kimiko Raphael hadnagyára, aki megrázta a fejét.

– Ms. Leighton csak most érkezett meg, Kimiko. Épp erről akartam vele beszélni...

– A nap már majdnem felkelt, Duncan! Nincs idő a diplomáciára! – Visszanézett Cynre. – Lord Raphael érvényesítette a jogait Obakerre hivatkozva, és téged jelölt ki, Cynthia Leighton! Ha nem akarsz a szolgálatára lenni, azt azonnal tudnom kell, amíg még rá tudom beszélni, hogy fogadjon fel valaki mást. Nem hagyom őt védtelenül! Ha szükséges...

– Miért? – követelte Cyn, Duncan felé fordulva. – Miért tenne ilyet?

– Mert bízik benned, Cynthia!

– Miért nem az ügyvédeiben? – fordult vissza Kimiko felé. – Egyikőtök biztosan ember, igaz?

Kimiko bólintott. – A férjem, Boyd. És megtiszteltetés lenne, ha maradhatna, de nagyobb haszna lesz a bíróságon, Lord Raphael szabadon bocsátásának biztosításában. Őt nem lehet ide bezárni. Különben is, a Mesterem téged választott.

– És ha nemet mondok?

Kimiko baljós pillantást vetett Cynre. – Akkor megpróbálok még időben más megoldást találni! Ha nem járok sikerrel, Lord Raphael védtelenül fog aludni, kiszolgáltatva annak, amit az emberek terveznek. És egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy ezt az egész komédiát ezért rendezték! A letartóztatás időzítése túlságosan kényelmes az én ízlésemnek!

Cyn Duncanre pillantott.

– Ne nézz így rám! – csattant fel. – Megteszem! És most mi lesz?

Kimiko nagyon elégedetten vigyorgott, mintha az egész az ő ötlete lett volna. – Van nálad fegyver?

– Hát persze! De miért?

– Add ide! – Kimiko felemelte a kezét, hogy megelőzze Cyn automatikus tiltakozását. – Meg fognak motozni, amikor belépsz! – elhallgatott, elvette a felkínált Glockot Cyntől, és bedugta a bőrdzsekijébe. – De engem nem fognak átkutatni. Maradj utána a közelemben. Elvárják majd, hogy tanácskozzunk, és persze nem akarjuk, hogy kihallgassanak bennünket, úgyhogy összebújunk. Akkor majd visszaadom neked a fegyvert. Meg tudod oldani?

– Igen – válaszolta Cyn sértődötten, hogy megkérdezték.

Kimiko megfogta a karját.

– Duncan – mondta a válla fölött. – Nem sok időnk lesz! Boyd vissza fog vezetni a birtokra, de álljatok készen, amint kijutottunk onnan!

Mintha csak a nő figyelmeztetését akarná nyomatékosítani, a biztonsági lámpák automatikus időzítője kikapcsolt, és Cyn kelet felé tekintve meglátta a napfelkelte első halvány fényeit. Az ajtó felé siettek, miközben gyorsan megkérdezte az ügyvédet: – Láttad a holttesteket? – Mellette Kimiko lassan kapcsolt.

– Nem – mondta kissé zavartan. – Kértem másolatokat a...

– Az áldozatokat a nyaki verőéren ejtett szúrt sebekkel véreztették ki!

– A francba! Nem csoda, hogy visszatartották a halottkémi jelentéseket! A francba! – Olyan erősen bökött az ajtócsengőre, hogy a gomb beragadt, és vérszegény zajt kezdett kiadni.

Cyn átadta Kimikónak a hátizsákját. – Van ebben egy akta, amit Boydnak látnia kell! Légy óvatos vele! Egy része, a pokolba is, a legnagyobb része olyan dolog, amit nem szabadna magamnál tartanom!

Kimiko odadobta a hátizsákot Duncannek, és türelmetlenül az ajtóra csapott az öklével. – A rohadékok tudják, hogy itt vagyunk kint; rángatják a láncaimat! Szétperelem a seggüket, amikor... – Az ajtó végül harsányan berregve kissé kinyílt. Kimiko teljesen kivágta az ajtót, nem törődve az újonc zsaruval, aki a folyosón sietve közeledett feléjük. Végigmentek a folyosón, a lépcsőház mellett, egészen az épület hátsó részéig. Menet közben gyorsan beszélt.

– Oké, figyelj, ezek a szabályok! Senki sem léphet be a cellába, hacsak nem kifejezetten te kéred! Ha már bent vagy, az ajtót bezárják mögötted. A cellán belül semmiféle megfigyelés nem lehet, ez egy újabb Obaker-rendelet, és a fiút utálták...

Fehér fény villant fel, és hirtelen Ian Hartzler dübörgött ki az egyik irodából, egy halom aktát tartva a mellkasa előtt. Egyenesen Cynbe rohant, és elég erősen nekiütközött, hogy mindkettőjüket kibillentse az egyensúlyából, az akták pedig a padlóra zuhantak.

– Ms. Leighton – mondta. – Nagyon sajnálom! – Leguggolt, hogy összeszedje a szétszórt aktákat, és Cyn automatikusan lehajolt, hogy segítsen neki, az arca csak centikre volt a feldúlt technikustól. – Kamerák – suttogta sürgetően. Cyn zavartan nézett rá. A férfi feszült pillantása találkozott a tekintetével, és azt sziszegte: – Kamerák vannak a cellában!

Cyn gyorsan odaadta az összeszedett mappákat, miközben Kimiko megragadta a könyökénél fogva, és a hátsó folyosó felé kezdte tessékelni.

– Van nálad rágógumi? – kérdezte Cyn. Kimiko zavartan nézett rá. Cyn hirtelen megállt, megakasztva az előrehaladásukat. – Kimiko! Nagyon szeretnék egy rágót! Biztos van itt valahol egy automata!

– Jesszusom, Cynthia, nem várhatna ez? Van fogalmad róla, hogy... – A nő szemei hirtelen megértően nyíltak tágra. – Rágógumi. Rendben! – Vadul körülnézett, majd ismét továbbhaladásra sürgette Cynt. – Majd én elintézem! Neked tovább kell menned!

A cellán kívüli folyosón három kék egyenruhás állt, akik vonakodva engedték Cynt és Kimikót áttolakodni. Santillo egy zárt ajtó előtt állt, és egy magas férfival kiabált, akinek sűrű fekete haja tökéletesen egyenesen lógott le a szépen szabott kék öltöny hátán. Boyd Lorick, feltételezte Cyn, és beigazolódott, amikor Kimiko odarohant, és csatlakozott a vitához. Cyn talált egy falat, és úgy tervezte, hogy megvárja, amíg ők hárman befejezik a veszekedést. Az órájára pillantott, és arra gondolt, hogy Duncan odakint várakozik, miközben a nap egyre magasabbra halad.

– Vegye fel a pozíciót, Leighton!

Cyn felnézett, és észrevette, hogy Santillo meg nem nevezett társa bámul rá. Mellette egy kék egyenruhás fiatal nő állt, aki kifejezetten úgy nézett ki, mint aki kényelmetlenül érzi magát. Cyn egy hanyag vállrándítással engedelmeskedett, elállt a faltól, és kétoldalt kitartotta a karját, miközben a rendőrnő gyors, de alapos motozást végzett.

– Tiszta – mondta a nő, és eltűnt a tömegben. Cyn figyelte, ahogy elment, és kiszúrt egy sor automatát a folyosó végén. Biccentett abba az irányba. – Nem bánja? Nem vacsoráztam.

A társ szkeptikus pillantást vetett rá, és követte, amikor a nő odasétált a két automatához. Az egyikben hideg italok voltak, de a másikban... Egy gyűrött ötdollárost kotort elő a farmerzsebéből, kisimította, és becsúsztatta az olvasóba. A gép egy darabig mérlegelte a pénze minőségét, majd úgy döntött, hogy rendben van, és élénkpiros számokkal tájékoztatta őt a szerencséjéről. Cyn vett egy csomag süteményt, amit nem akart, megvárta, amíg a tálcára zuhan, majd hozzátett a rendeléshez egy világoszöld csomag Doublemint rágót. Nem éppen a kedvenc íze, de hát nem is az íze miatt vette meg.

Ahogy visszatért az azóta is folytatódó vitához, kicsomagolt néhány rágógumit, és a szájába dugta őket, ujjaival lustán végigsimítva a csomagoláson.

Santillo társa az apró alufólia darabkákat bámulta, Cyn pedig hangosan csámcsogva vigyorgott rá. – Kéri a rágógumim papírjait, nyomozó?

A férfi elkomorult, Cyn pedig hangosan felnevetett. Lehajolt az íróasztal mögé, és a szemetesbe dobta a csomagolópapírokat. – Túl sok filmet nézett – rótta meg a lány, majd odapillantott, amikor a kiabálás végre abbamaradt.

– Fegyvertelen – erősítette meg a partner, Cyn és a két ügyvéd kivételével mindenki nyilvánvaló csalódottságára.

– Így kell ezt csinálni, Leighton! – vicsorgott Santillo. – Védd csak meg a sajátjaidtól! Nem gondoltam volna, hogy te ilyen mélyre süllyedhetsz!

Cyn kedvesen elmosolyodott, nem hagyta magát csapdába csalni.

– Kimiko – mondta, és a vámpír ügyvédre nézett. – Egy pillanatra, ha megkérhetlek?

– Természetesen! Adjon egy kis helyet, Santillo! – Kimiko meg sem próbált udvarias lenni, lassú, hideg tekintettel mérve végig a testes nyomozót. Santillo káromkodott az orra alatt, de elhátrált néhány lépést. Kimiko és a férje, Boyd, magához húzta Cynt, hátat fordítottak a folyosónak, és megvédték a kíváncsi szemek elől. Összedugták a fejüket, mintha tanácskoznának, Boyd Lorick keményen a feleségére nézett. – Jól vagy, Kimmi?

Kimiko többször pislogott, és mély levegőt vett. – Már nem sokáig! – Nesztelenül becsúsztatta a fegyvert Cyn övébe. – Találtál rágógumit! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Jó! – Boyd kérdő pillantást vetett Kimikóra, de az megrázta a fejét, hátralépett egy lépést, és Santillóra meredt.

– Gyerünk, kezdjük! – vicsorogta.

35. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael a szoba közepén állva várta Cynt, amikor az belépett az ajtón. Elvették tőle a nyakkendőjét és az övét – mintha megtenné nekik azt a szívességet, hogy emiatt öngyilkos lesz, már ha ez egyáltalán lehetséges egy vámpír számára –, de még mindig rajta volt az öltönye, majdnem szénfekete gyapjúból, és a gallérjánál nyitott fehér ing. Cyn felsóhajtott. A nyakkendő hiányánál sokkal több kell ahhoz, hogy Raphael ne tűnjön gyönyörűnek. Felnézve látta, hogy a férfi kifejezéstelen fekete szeme őt bámulja. Nem tudta elfordítani a tekintetét, idegesen nyelt egyet, hogy ne fulladjon meg a rágógumijától, és egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára. Raphael tekintete nem tágított.

Kimiko előrelépett, hogy biztosítsa a férfit, hogy Boyd majd mindent elintéz.

– Menj, Kimiko! – mondta Raphael halkan, miközben a tekintete nem engedte el Cynt. – Későre jár, és nem adnám meg nekik ezt az elégtételt! – Kimiko elégedetlenül bólintott, de kisietett a nyitott ajtón, elhaladva Santillo mellett, aki úgy tett, mintha lenne oka, hogy ott legyen. Cyn megugrott, amikor Boyd gyengéden megérintette a vállát, és amikor megfordult, a férfit közvetlenül maga mellett találta.

– Napnyugta előtt visszajövök! – mondta halkan.

Cyn megértően bólintott, miközben intenzíven tudatában volt Raphael folyamatos figyelmének.

– Akkor viszlát! – mondta.

Boyd kitessékelte Santillót a szobából, és még egyszer utoljára felemelte a hüvelykujját, mielőtt az ajtó becsapódott volna. A lány az ajtót bámulta, amíg a lépések csoszogása el nem halkult a folyosón, aztán visszafordult Raphaelhez, és próbált kitalálni valami értelmes mondanivalót. A férfi felemelte a kezét, hogy várjon, a fejét kissé lehajtotta, miközben sokkal élesebb vámpírérzékével figyelt.

Cyn időt szakított arra, hogy körülnézzen. Mivel tudta, hogy ott vannak, gyorsan meg is találta a két kamera lencséjét. Fintorogva vette ki a szájából az immár íztelenné vált rágógumit – utálta a rágógumit –, és rövid időn belül hatástalanította azt a kettőt, plusz még egyet az ajtó fölött. Kérdő pillantást vetett Raphaelre.

A férfi kinyújtotta a kezét. Cyn ránézett, majd a férfi arcára emelte a tekintetét, és lemondóan felsóhajtott. Megfogta Raphael kezét, és hagyta, hogy a férfi az ölelésébe vonja. A férfi egész teste ellazult, ahogy a karja átölelte a lányt, majd újra megmerevedett, ahogy mély levegőt vett az orrán keresztül.

– Fegyver van nálad, Cynem! – A hangja alig volt hallható, alig volt több, mint egy lehelet a lány fülénél. A lány megakadályozta, hogy a kamerák bármit mutassanak, de lehet, hogy még mindig rögzítik a hangot. – Nem kutattak át?

Cyn bólintott, és visszasúgott, tudta, hogy a férfi hallja.

– De Kimikót nem!

Raphael felkacagott. – Félelmetes nő, Kimiko, már azelőtt is, hogy... – Fuldokló köhögés kapta el, és úgy tűnt, egy pillanatra elveszíti az egyensúlyát, de erősen támaszkodott a nőre. Cyn riadtan hátrált.

– Raphael?

– Elnézést kérek, Cyn, úgy tűnik... – Látható erőfeszítéssel kiegyenesedett, és megrázta a fejét. Egy bizarr visszaemlékezés – Mirabelle-re és a repülőgépre – alapján, Cyn a férfi karja alá nyomta a vállát, és az ágy irányába ösztökélte, mielőtt a vámpírtermészet elvette volna tőle a lehetőséget. Épphogy csak eljutottak odáig. Cynnek sikerült visszahúznia a takarót, és Raphael a keskeny matracra rogyott, magával rántva a lányt is. A lány szkeptikus pillantást vetett rá, kíváncsi volt, vajon tényleg annyira nincs magánál, mint amennyire látszott, de a férfi szemhéja még csak meg sem rebbent. A feje a párnára zuhant, kifújt egy utolsó mély lélegzetet, aztán... semmi.

Cyn kicsit bepánikolt, amikor a férfi nem lélegzett tovább, az ő tüdeje is együttérzőn görcsbe rándult, miközben a kezét a férfi szívéhez szorította. A tenyere alatt halovány dobbanást észlelt, és megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy aztán meglepetten összerezzenjen, amikor a férfi mellkasa kitágult, és egy újabb lélegzetet vett. A nő percekig figyelte a férfi életjeleit, és végül megnyugodott, amikor a férfi teste szabályos, bár kifejezetten lassú ritmusra állt be.

Cyn látott már holttesteket, hullaházban fekvő testeket, erőszakosan elhunyt friss testeket, vagy akár otthon vagy a kórházban csendesen elhunytakat. De a filmek és a televízió fikciója ellenére az igazság az volt, hogy az élet viszonylag gyorsan elszállt a testből. A személyiség, amely valaha megelevenítette a testet, az egyedi arckifejezések, amelyek a szeretteik által felismert arcot formálták... ezek örökre eltűntek. Lenézett Raphaelre, és azon tűnődött, hogyan téveszthette össze bárki is ezt a derűs szépséget a halállal. Lesöpört egy képzeletbeli hajszálat a férfi homlokáról, ujjaival végigsimított a homlokán, majd lágyan továbbhaladt az arcára. A szíve összeszorult a mellkasában, és felállt, kissé perverznek érezte magát, mintha kihasználta volna a férfi kiszolgáltatott állapotát.

Kiegyenesedett, és körülnézett a kis cellában – négy négyzet alakú, tompa szürkére festett fal, az egyik oldalon az egyetlen ágy volt, a másik sarokban pedig egy mosdó és egy vécé. Ablakok nem voltak – ennyit legalább jól csináltak. Odalépett a mosdóhoz, és használta a vécét, miután nagyon alaposan szétnézett, hogy nem talál-e további kamerákat. Megmosta az arcát és a kezét, fintorogva a mellékelt durva szappantól, és alighogy megszárította a kezét egy papírtörlővel, a lámpák figyelmeztetés nélkül kialudtak. Hallgatta az elhalványuló fluoreszkáló zümmögést, és felkuncogott. Santillo és a stábja nem panaszkodhatott arra, hogy szabotálta a kamerákat, amelyeknek nem is kellett volna ott lenniük, ezért nyilván úgy döntöttek, hogy inkább azzal büntetik, hogy lekapcsolják a villanyt az ablaktalan szobában. Csalódottan vették volna tudomásul, hogy a lányt ez nem érdekelte. Egész éjjel ébren volt Lizt keresve; ez tulajdonképpen megkönnyítené az alvást.

Sajnos vagy a padlón, vagy az ágyon kell elhelyezkednie; máshol nem lehetett helyet foglalni. Kétségtelenül egy újabb szándékos mulasztás. Újra elgondolkodott azon, hogy Raphael egyáltalán tudatában van-e ennek a nyugodt külsőnek, és arra gondolt, hogy valószínűleg éppen most is röhög. De túl fáradt volt ahhoz, hogy harcoljon ellene.

Hálás volt a sötét szobáért, kicsúsztatta a fegyvert az övéből, és a párna alá dugta, majd elnyújtózott az ágyon a vámpírlord mellett, és úgy fordult, hogy az ajtóval szemben legyen. Lehunyta a szemét, hálás volt, hogy legalább már majdnem tél van, és a napok rövidek, bár gyanította, hogy ez a mostani nagyon-nagyon hosszúnak fog tűnni.